A szerémségi magyar aprófalvakban gyakorta megesik, hogy a berukkolt fiúgyermek ékes magyar nyelven, ám cirill betűkkel írja leveleit a laktanyából. A magyar nyelvű tanulásnak ugyanis az általános iskola elvégeztével rendre vége szakad: a legközelebbi magyar tannyelvű középiskola a legalább ötven kilométernyire fekvő Újvidéken van, és az „alternatív” magyarórák csekély száma nem elegendő a tárgyak szaknyelvének olyan szintű elsajátításához, hogy a kisdiákok gond nélkül legyenek képesek anyanyelvükön tovább tanulni. Persze a szabály alól ez esetben is létezik kivétel.
Mindazonáltal a dobrodópusztaiak erősen szívükön viselik a magyar kultúra sorsát. Egy már éppen összedőlőfélben lévő házból a helybéliek alakították ki a falu közösségi házát, amely otthont ad a magyar nyelvű rendezvényeknek. Néhány éve például az is megesett, hogy a dobrodópusztai gyerekek többsége éppen itt, a piros-fehér-zöld virágmotívumokkal díszített közösségi házban hallott életében először filmet magyarul megszólalni.
A közösségi ház építésében egy dobrodópusztai születésű, Újvidékre elszármazott építési vállalkozó is részt vett, szinte anyagáron vállalva a munkálatokat. Azóta is gyakran ellátogat a helybéliekhez kisebb ajándékokkal – röviddel ottjártunk előtt éppen Petőfi összegyűjtött verseit hozta magával. Az elvándorlás nem számottevő, és ez az elmúlt évtized háborúinak, valamint a jugoszláviai gazdaság összeomlásának tudható be. Akik korábban máshol találtak munkát – például Újvidéken –, előbb-utóbb majdnem mindannyian visszatértek falujukba, hiszen a gyárakat be lehet zárni, de a föld mindig terem, ha jól művelik.
– Van, aki elment, de többen itthon maradnak. Inkább itt maradnak a földön ebben a háborús meg mindenféle kevert világban. Földművesek vagyunk, ők is ezt folytatják. Másutt nem is nagyon boldogulnának – vázolja Koller Julis, hogy miként segítheti éppen Jugoszlávia zilált közelmúltbéli történelme a szerémségi magyarok megmaradását.
Szórványlét jómódban
Persze a boldoguláshoz a szerémi gazdák példás szorgalma is elengedhetetlen, akárcsak a szerémségi föld évszázadokon keresztül továbbörökített ismerete, amely nélkül a remek természeti adottságok kiaknázhatatlanok maradnának. Ennek a hagyománynak és szorgalomnak meglátszik az eredménye a szerémségi magyar aprófalvakban. Téved, aki a szerémi magyarok szórványhelyzetéből a csángókéhoz hasonló életszínvonalra következtetne: rendezett porták, gyönyörűen bútorozott szobák fogadnak bennünket mindenütt.
Hamarosan látogató érkezik Kollerékhez: a nyolcvanas éveiben járó Grecs Anna, akit a falu egyik nagy énekeseként tartanak számon. A húsvéti körmenetek idején rendre Anna néni viszi a prímet. Kis rábeszélésre – Koller Julissal együtt – meg is csillogtatja tudását: rövid vitát követően a két asszony megegyezik abban, hogy milyen magasságon kezdjék az éneket, aztán betöltik a konyhát a népi zsoltár hangjai. A szöveg „hagyományos” zsoltárvers, ám az archaikus, hajlításokkal teli dallamban olyan mélységek sejlenek fel, amelyek a magyar kereszténységnél is jóval régebbiek lehetnek.
Dobrodópusztán elevenek a vallással kapcsolatos hagyományok, dacára annak, hogy az egyházi szervezettség a legkevésbé sem mondható kielégítőnek. Szerém megye ugyanis a horvátországi djakovói egyházközséghez tartozik, így – a bácskai és bánáti magyarlakta településekkel szemben – a helybéliek itt nem hallgathatják anyanyelvükön az igét. A pap horvát, magyarul nem tud, ami olykor igen furcsa helyzetekhez vezet. Például Grecs Anna szentgyónáskor magyarul kénytelen megvallani az atyának a bűneit, aki mindebből semmit sem ért. Aztán horvát nyelven feloldozza Anna nénit – ő meg ezt találja érthetetlen halandzsának.
Grecs Anna kissé irigykedve emlegeti azt az esetet, amikor Maradékra utazott, és az ottani templomban magyar nyelvű lapokat látott szerte a padokon az énekek szövegével.
– Édes istenem, nem szoktam én lopni, de mégis elhoztam egyet, hogy nekem is legyen. Úgyis odaadta volna a tisztelendő, ha kérem – mondja csibészes mosollyal. – Hátha véletlenül egyszer itt is lesz magyar mise… – teszi hozzá bizakodással, mégis kissé lemondóan.
Szemmel verés és rock and roll
Annus néni szemlátomást nincs megelégedve a helybéli fiatalok életstílusával. Feleleveníti azt az esetet, amikor szemtanúja volt – fékezhetetlen kíváncsisága és alacsony termete miatt két téglán állva, a közösségi ház ablakán keresztül bekukucskálván – egy táncmulatságnak, ahol azt látta, hogy „az egyik magához húzza a másikat, az meg visszacurükkol”… Nemigen hallottam azelőtt a rock and roll tánccal kapcsolatban olyan szigorú kritikát, mint Dobrodópusztán Anna nénitől, aki lelkesen tovább sorolja a mai fiatalokkal szemben támasztott kifogásait. Így derül fény arra, hogy nem csupán a kereszténységgel kapcsolatos népszokások élnek mindmáig elevenen Dobrodópusztán.
– Most, ha nem jó valami, vagy egy kis láz van, rögtön szaladnak az orvoshoz – panaszolja Annus néni. – Az én időmben beletettek hét parazsat egy pohár vízbe, látták, hogy oltódik el, abból tudták, mi a baj. Aszerint imádkoztak, aztán akire oltották a parazsat, annak inni kellett a vízből háromszor. Aztán meg kellett a szemét háromszor mosni ebben a vízben. A maradékát az ajtókilincsre meg a sarokvasra öntötték.
A faluban szemmel verésre is akadt példa. Dobrodópusztán alig néhány évtizede még az volt a szokás, hogy éjfélkor senki sem lépett ki a házból.
– Féltek a boszorkányoktól – indokolja a szokást Annus néni.
– Vannak öregek, akik azt mondják: látták is a boszorkányokat táncolni odalent a völgyben – teszi hozzá Koller Julis. – Aztán hogy ezek mesék lehettek-e, vagy valóban léteztek, nem tudom.
A faluban az ólomöntés szintén ismeretes.
– Megolvasztották az ólmot, beletették a vízbe, és amilyen figura kijött, abból tudták, hogy mitől ijedt meg a gyerek – mondja Grecs Anna néni. S bár mindeddig azt hittük, hogy az idős asszony rég múlt időkről beszél, hamarosan kiderül, hogy a legkevésbé sincs így.
– Fennebb a hegyoldalban az Ilus néni még most is csinálja. Elvinném magukat hozzá, csak éppen elutazott Újvidékre – fejezi be a dobrodópusztai gyógyítási módszerek sorolását Annus néni.
Nem várhatjuk meg a falu gyógyító asszonya, Ilus néni visszatértét, hiszen az Özvegy családhoz jelentkeztünk be Sátrason. A két falu között találkozunk össze a családfővel, Özvegy Lajossal, aki éppen utánfutót vonó traktoron szállítja a birtokról a portájukra a kukoricát. A ház körül serény munka folyik: a siló mellett ott szorgoskodik a család apraja-nagyja, a nagyapától a tizenöt esztendős Özvegy Anikáig, aki arról nevezetes, hogy a szerémi kisiskolások közül egyedül ő folytatta magyar nyelvű középiskolában a tanulmányait.
Özvegy Anika ez év szeptemberében iratkozott be az Újvidéki Egészségügyi Szakközépiskola magyar tanítási nyelvű osztályába. Mint a többi sátrasi diák, ő is szerbül tanult az általános iskolában. Kezdetben voltak is apróbb nézeteltérések a szerb és a magyar diákok között, lévén, hogy a többségi nemzet tagjai „csúfolkodtak”, mert a magyarok nem tudtak elég jól szerbül. Ám Anika eltökélten fellépett a magyar érdekvédelemért:
– Mondtam nekik, hogy most már hallgassanak, mert nincs őnekik szavuk, ha egyszer magyar osztályba jöttek.
Anika szeretett volna magyar tannyelvű általános iskolába járni, de ilyen csak Újvidéken volt a faluhoz legközelebb. A szerb nyelvű oktatás hátrányai miatt támadt is némi gondja a középiskolai magyartanárral. Az év elején „becsúszott néhány egyes”, mivel a szakszavak nagy részét Anika kizárólag szerbül ismerte. Az egyik sikertelen felelet alkalmával aztán Anika kifakadt, és megkérdezte a tanárt, tudja-e, hogy ő honnan jött. Az oktató igen meglepődött, amikor meghallotta, hogy egy szerémi magyar diáklányt tisztelhet az elmarasztalt tanuló személyében. Azóta elnézőbb Anikával, és igyekszik minél többet segíteni neki, akárcsak bácskai osztálytársai, akik csodálkozva tudták meg, hogy a Szerémségben is élnek még anyanyelvüket ismerő magyarok.
– Azt mondták: a szerémségiek nem is tudnak magyarul beszélni, nemhogy még be is iratkozzanak magyar iskolába. Most már nem így van. Már van valaki a Szerémségből is, aki magyar középiskolában tanul – mondja öntudatosan Anika.
Arra a kérdésre, hogy a várható nehézségeket vállalva mégis miért döntött úgy, hogy magyar középiskolában folytatja tanulmányait, Anika ekképp válaszol:
– Azért, mert még mindig bennem van a magyar vér. Egy-két évvel ezelőtt beiratkoztam a magyar cserkészetbe. Ez is megbuzdította bennem, hogy én még mindig magyar vagyok, és az is maradok.
Szerémségi missziók
A néhány éve újjáalakult magyar cserkészetnek valóban nagy szerepe van abban, hogy mind több szerémi fiatalban „buzdul meg a magyar vér”. E cserkészmozgalom jelenlegi vezéralakja szerémségi útikalauzunk, az Észak-Bácskában élő Mauer Oszkár. A Dunától délre fekvő színmagyar települések létéről maga is meglepetten értesült egyik orvos ismerősétől, aki ugyancsak véletlenül szerzett tudomást a legdélebbi vidékek magyarjairól.
Történt egyszer ugyanis, hogy a fiatal orvost a kamanci kórházban azzal a kéréssel keresték meg szerb kollégái, hogy segítsen, mert van egy beteg, aki nem tudja nekik elmondani a panaszait, mivel csak magyarul beszél.
Az orvos – dr. Horváth-Militicsi Szabolcs – erősen elcsodálkozott, amikor a következő párbeszéd játszódott le a gyengélkedő asszony és őközötte:
– Hová valósi maga?
– Dobrodópusztára.
– Az meg hol van?
– Itt, Szerémségben.
– Hát vannak ott még magyarok? – kérdezte meglepetten az orvos, mire az idős hölgy így felelt.
– Hajjaj! Másféle nincs is a faluban egy se, csak a pap!
A fiatal orvos ezt követően kezdte járni a szerémségi magyar településeket, és ezután alapította meg a szerémi magyar cserkészszövetséget. Amikor aztán Horváth-Militicsi Szabolcs Szabadkán kapott állást, s így többé már nem utazhatott rendszeresen a Szerémségbe, Mauer Oszkár folytatta „miszszióját”. Mauert – aki azóta annyira kiépítette kapcsolatrendszerét a szerémi magyarokkal, hogy több faluban szinte minden családot ismer – 2000 tavaszán avatták fel hivatalosan is cserkészvezetővé. Azóta már huszonkét sátrasi, dobrodópusztai és szolnokpusztai gyerek vesz részt tevékenyen a szerémségi cserkészcsapat munkájában. A gyerekek rendszeresen ellátogatnak a cserkésztáborokba, az anyaországba is, dacára annak, hogy anyagi lehetőségeik ehhez igen szűkösek. A cserkészet által tehát új erőre kapott e szerémi települések magyar közösségi élete. Mauer erőfeszítéseinek hála a szerémi asszonyok is nagy sikert aratva léptek fel népdalaikkal a szabadkai Gyöngyös bokréta fesztiválon.
Azonban a Mauer Oszkárhoz hasonló lelkes misszionáriusok kevesen vannak ahhoz, hogy sikeresen segítsék tovább a megmaradás útján a legdélibb magyar közösséget. Ehhez a délvidéki magyar politika tevékeny szerepvállalása is elengedhetetlen. E törekvésnek azonban már mutatkoznak komoly reményekre feljogosító jelei: nemrég alakult meg a Vajdasági Magyarok Szövetségének maradéki alapszervezete, és a szerémségi magyar nyelvű általános iskolai oktatás újraindítása is a tervek között szerepel. Mint a fentebbiekből is kitűnik, kicsinysége mellett is életképes közösség a szerémi magyaroké. Ha megvan hozzá a megfelelő politikai akarat, akkor a törökdúlással, határtologatásokkal és uralomváltásokkal teli elmúlt ötszáz évhez hasonlóan a következő fél évezred is úgy telhet el, hogy lesz még magyar a hajdani Szerém vármegyében.
Vége
CFR Cluj
Sikoltozás, majd dráma – így hangoltak Kolozsváron a Paks elleni meccsre
