Egyre emelkedik azoknak a száma – az „oroszországi németek” családi struktúrájában bekövetkezett mélyreható változások eredményeként –, akik nem rendelkeznek valós német gyökerekkel, nem tartoznak e kisebbség kultúrköréhez, hanem kizárólag beházasodott, de ugyanakkor a családegyesítés jelszava alatt egyenrangú személyként kérvényezik és kapják meg a jogot a bevándorlásra. Az ilyen „vegyes”, német–orosz famíliák gyerekeinek nagy többsége egyáltalán nem beszéli a német nyelvet, és ezzel áthidalhatatlan integrációs nehézségek elé állítja önmagát és új környezetét. A statisztikai vizsgálatok eredménye kijózanító: a hazatelepülő „oroszországi németek”– mindössze huszonkét százaléka rendelkezik elfogadható nyelvtudással. A jelenség megfékezésére született meg Baden-Württemberg tartomány közigazgatási bíróságának döntése: csak az kaphatja meg a késői kivándorló számtalan előnyt és könnyítést garantáló státusát, aki már érkezése előtt bebizonyította, képes egyszerű formában német nyelvű beszélgetést folytatni. A bíróság elutasította egy 1966-ban a Szovjetunióban született férfi keresetét, amely hiányos nyelvtudás miatt a késői kivándorlás elismerésére nyújtott be kérvényt.
Az oroszországi németek története és hányatott sorsa a tizenhetedik századra nyúlik vissza. 1763. júliusában II. Katalin cárnő kiáltványt adott ki, amelyben bevándorlásra szólított fel minden külföldit. A manifesztum célja: benépesíteni a törököktől és krími tatároktól elhódított területeket az ország déli részén. A kezdeményezés igen csalogató volt. A bevándorlóknak örökre ígért földbirtokot, felmentette őket az adó- és a katonakötelezettség alól, vallásszabadságot garantált nekik, és nyitva hagyta a lehetőséget, hogy bármikor elhagyhatják az országot. Számtalan német kapott az alkalmon, hogy megszabaduljon a hazai állapotoktól, a háborúk és hatalmi elnyomás eredményezte nyomortól. Helyzetük az I. világháború kitörésétől kezdve fokozatosan romlott, a németeket az orosz birodalom ellenségének nyilvánították, s ötvenezer személyt Szibériába deportáltak. Nemcsak a német birodalom, hanem az egész németség ellen folytatunk háborút – hangoztatta Goremkin miniszterelnök.
Az októberi forradalmat átmeneti javulás követte. 1924-ben megalakult a Volganémetek Autonóm Köztársasága, s a Krím-félszigeten, Grúziában, Ukrajnában és Azerbajdzsánban német körök működtek. A folytatás elmaradt. Sztálinnak a kulákok elleni akciója, majd a vörös diktátor tisztogatási hadjárata súlyos áldozatokat követelt, számtalan településről elhurcolták a német férfiak felét. A II. világháború során az ország európai feléből a német kisebbséget kitelepítették Szibériába, Kazahsztánba vagy Közép-Ázsiába. Lakókerületük határát a háború befejeztével sem léphették át. Csak Sztálin halála és az első kancellár, Konrad Adenauer moszkvai látogatása után javult valamelyest a helyzet, s kezdődhetett meg a visszatelepítés, amely mind a mai napig tart. Az 1989-től 1999-ig tartó időszakban 2,7 millió személy érkezett elődei hazájába, egyre szerényebb németnyelv-tudással. A kommunikációs készség hiánya akadályt emel a beilleszkedés folyamata elé. A szövetségi kormány áttelepülési megbízottja, Jochen Welt szerint az integráció problémái szociális izolációt eredményeznek. A fiatalok között növekszik a bűnözés, talán mert nem tudnak gyökeret verni Németországban.
Ennek feltartóztatását igyekszik szolgálni a most hozott bírósági döntés, amely előírja, hogy csak azoknak a személyeknek adható ki a késői visszatelepülő státusa, akik képesek elbeszélgetni olyan mindennapi témákról, mint származás, szülők, iskola, bevásárlás. E szükséges, de megkésve hozott megszorítás valószínűleg hozzájárul ahhoz, hogy tovább csökkenjen a visszatelepülést kérvényezők száma. 2001-gyel szemben (83 812) tavaly már csak 66 833 személy juttatta kifejezésre ez irányú szándékát.
Kapu Tibor
Megható pillanatokat élt át Kapu Tibor Houstonban
