Pávaól

Kezcsóklom Annus néni, hadarta kifulladva Szalkay a lépcsőházban, mert a cucc egyre nehezebb lett. Az öregasszony épp a gangot sikálta. Görnyedéséből felsandított a fiúra, s a kézfejével kitörölt egy arcába mászott tincset. Na persze… Már megint hangoskodni fogtok? – mustrálta gyanakodva Szalkay erősítőberendezését. Nem akarok beszélgetni, szuggerálta a fiú, bár tudta, hogy az öregasszony magának és neki is pihentetőül szánja a „barátkozást”. – Apádék nincsenek itthon, morogta, s már kászálódott is föl, nyomkodta a térdét, derekát. – Tudom, Annus néni, a mai szülők sokszor elhanyagolják gyerekeik nevelését, nincs családi tűzhely, mindenki gályázik satöbbi satöbbi – szónokolt a fiú anélkül, hogy lerakta volna a terhet. Zihált, nyögött, úgy beszélt, mintha düh fojtogatná. – Majd legközelebb! – nézett Szalkay után kefesárga szemével az öregasszony.
Szalkay még a csöngőig sem akarta felemelni a kezét, a homlokát verte oda párszor az ajtóhoz. Te vagy az? – ordított bentről Vaker, miközben nyomta a kilincset. – Fáradjon beljebb a ház ura – csámcsogta, s a kezében szorongatott virslivel a szobák felé bökött. Szalkay meg csak állt a jókora dobozzal a sarkig kitárt ajtóban, s igyekezett mártírarcot vágni. – Felcsöngettem, nem?! – mondta tompán. Vakesz gyorsan az ingére nézett, s elvigyorodott. – Már azt hittem, leettem magam kecsöppel. Mit gondolsz, az én motyómat a boyszolgálat hozta fel? Egyébként próbálhatnánk a Kisbalázsék garázsában, az földszintes… – Bemehetek? – szakította meg a szóáradatot Szalkay. A nagyszobában szét voltak tolva a bútorok, a padlón kábelek és drótok kusza halmai, szélről erősítők és hangfalak. Kisbalázs egy tízezrest nyújtott a szintetizátor mögül Szalkaynak: – Csaba küldi, éjszakai melóval kereste. Most nem jön próbálni, aludni akar. Tök lemerült a csávó. Szalkay elvette a pénzt, s felírta a noteszébe. Stúdióra gyűlik. Hónapok óta zenélnek négyesben, itt, a lakótelepen, hogy megmutassák, az ő számaiktól legyen hangos az ország, és híresek legyenek és gazdagok. A felszerelés egyelőre elnyelte minden pénzüket. Ráadásul a basszusgitáros kiszállt, mert unta, hogy nincs buli. Ekkor jutott eszébe Szalkaynak, miért ne kérhetnék meg a nagy Gerőt, hogy legalább a demofelvételen basszusozzon nekik. A terv őrült volt.
A nagy Gerő valamikor ismert fazonnak számított, újságokban, plakátokon szerepelt a neve. Nagy pénzeket kereshetett, mégis mind a mai napig az anyjával él egy másfél szobásban. Mi történt a nagy Gerő életművével? Havonta egyszer-kétszer lehetett a környéken látni, a hangszerét még nem adta el, nagy ritkán kisegített valami lerobbant presszózenekarban. Ilyenkor a nagy Gerő végiglopakodott az utcákon, a gitártokot fegyverként a vállára kapva összeszorította a fogát, s öreg lett, örök életű, a feltámadásból is kizárt vendéglátós zenész. Amikor Szalkay (hosszas vívódás után) előadta a nagy Gerőnek, hogy mire készülnek, az hosszan hallgatott. – Esetleg. A felvétel előtt két nappal szólj rám – motyogta. Sem öröm, sem lekicsinylés nem érződött a hangjában. Szalkayval madarat lehetett volna fogatni, s még az sem szegte kedvét, hogy a nagy Gerő valami pénzt emlegetett, amit akár részletekben is elfogad. – Meglesz, meglesz – bizonygatta Szalkay, s tervezgette a lemezborítót, amelyen a legendás basszusgitáros neve aranybetűkkel jelenik majd meg.
A legszemetebb dolog a cuccok ide-oda szállítása. Szalkay, Kisbalázs, Csaba és Vakesz minden családi járművet mozgósított, hogy időre a stúdióba kerüljön minden. Fél napot szereltek a hangmérnökkel, mire az első taktusok rögzítésére egyáltalán sor kerülhetett. Szalkay hajtott mindenkit, versenyt kellett futni az óradíjjal, ugyanakkor a feljátszás minőségére is ügyelt. Néha szünetet tartottak, szendvicset eszegettek vagy cigiztek, s égig érő röhögésekkel idegesítették a stúdióst. Végre eljött a nagy nap, Gerő üzent, hogy délután beugrik a stúdióba, s följátssza, amit kell. A fiúk karéjban toporogva várták a bejáratnál. Ő szenvtelenül bevonult, a stúdió zongorájára fektette a tokot. Kinyitotta. Egy flanellapot félrehajtva kitakarta a hangszert. Kopott, sokat ígérő gitár. Egy profi hidegvérével (lassúságával) előkészült, s hozzálátott ismerkedni a feladattal. A hangmérnökkel régi, szakmai barátság fűzhette össze, aki a nagy Gerő tempójához lassult, türelmes, pedagógusi fogásokkal vezette rá a megoldásokra, csevegett, nyugtatta, el is feledkezett az időről, amit azért a fiúknak kell kifizetniük a végén. Egy másik világ kelt életre. Semmi rohanás, semmi feszültség, oldódj föl, érezd magad otthon!
– Azt tudjátok, hogy ebből semmi nem lesz használható? – fordult Szalkayhoz a hangmérnök, miután a nagy Gerő ötórás kínos harmóniakeresgélés és hangtapogatás után professzionális flegmával összecsomagolt és távozott. Igen, az első két perc után ők is gyanakodni kezdtek. Később tréfának vélték az ügyetlenkedést, végezetül megsajnálták a nagy Gerőt. Roskadtan, bánatosan követték a hangmérnök-analitikus és basszusgitáros páciense lélektani szeánszát. – Te agyament alak! Tudod, mennyibe fog ez nekünk kerülni? – visított Vakesz, aki először lábolt ki a közös letargiából. – Mennyibe fog kerülni neked! – toldotta meg Csaba. Kisbalázs oda sem figyelt, valami új ritmust próbálgatott a stúdió asztalán, csak úgy, az ujjaival.
A stúdióvezető beírta a naplóba az aznapi órákat, a srácok közben arról beszélgettek, hogy a nagy Gerő biztosan süket lehet, a hatalmas hangerő tönkretehette a hallását. A vezető rendes volt, eggyel kevesebb órát számolt, s megkérte Szalkayt, hogy ne említse Gerőnek a véleményét. – Oké volt a srác, kár érte.