Pávaól

Háromsaroknyira lakott Sóvágó, a színész a színháztól egy Elek nevű kandúr társaságában. Elek ágas-bogas macskalelkében, kényes fölényében, kifinomult mogorvaságában az állati lét titokzatosságába húzódott művészt sejtett. Sóvágó ennélfogva szerette Eleket. Barátságuk nyolcadik évében a jeles kandúr egyszer elfelejtett felébredni valamely álombéli csavargása után, s álla alatt a kedvenc rongylabdájával kimúlt. Sóvágó várta a fájdalomhullámot, a szívtáji szorítást, amelyhez természet adta joga lett volna, de nem talált semmit, hiába szitálta át friss érzéseit. Nahát! – sértődött meg. Eltompultam?! Elek halála döbbentette rá, hogy eddig minden nagy drámai szerep elkerülte, s végül, színházi munkájából tovasugárzón, saját életének is csak epizodistája maradt.
Másnap beszélt hát a rendezővel, hogy végre nagyobb feladatokat szeretne kapni, egyre érettebbnek érzi a játékát, és tényleg nem szokása követelőzni, az elmúlt húsz évben többször is bizonyított, és így tovább, hadarta rekedten, topogva, megjátszott kedélyességgel szegény, szegény Sóvágó. A rendező szomorú közönnyel bólogatott, majd a következő szereposztásból nemes egyszerűséggel kihagyta. S ekkor ahelyett, hogy a sebre öntött szent ecetet elfogadta volna a nyomorult színész, inkább begerjedt, bejárt a próbákra, s azzal tüntetett, hogy minden szerepet kívülről fúj.
Sóvágó a bemutató napján otthon maradt, és várta a csodát. Az előadás előtt fél órával felhívták telefonon, hogy betegség miatt be kell ugrania. Tudom! – vágott közbe lázasan Sóvágó, és a kagylót lecsapva rohant a színházba. Cipője befűzetlenül klaffogott a rohanó köveken, a sál kalózlobogója csapkodott kigyúlt feje körül, amelyben most a főhős szerepének mondatroncsai hánykódtak. A portást félrelökve rohant az öltözőkig, ahol Seprényi, a gaz Seprényi állt mattra púderezett szálkás mosolyával, szóval nem ő dőlt ki, nem a címszerepre kell beugrania, ó, a csoda hogy zsugorodik, hogy zsugorodik minden…
Egy epizódszerephez kellett! Toporgott a díszletek mögött, míg Seprényi kint gurgulázva, rikácsolva, haldokolva nagy színésszé hiszterizálta magát. Szinte úgy kellett belökni. Éles fények falába ütközött. Sűrű, lélegző, színházi csönd. Seprényi szája mozog, de a saját hangját hallotta. Először minden mondatot utána mondott, majd kórusban kiabálták a szöveget, de a zavar tetőfokán már csak ő élt, Sóvágó, és úgy játszotta végig a jelenetet, hogy a távozó Seprényi szövegéből és a sajátjából rögtönzött monológot. Nesztek, árulók!
A végén kiviharzott a színről, halk, értetlen tapsok jöttek innen-onnan. Felforrósodott homlokát a folyosó hideg katedrálüvegének nyomta. Egy kéz érintette meg finoman, mint fekete toll hullt a vállára: Ki vagy rúgva! – mondta a rendező színtelen hangon. Köszönöm – rebegte Sóvágó egészen őszintén, és Elekre gondolt, aki nem tért vissza álombéli kóborlásaiból. Nyugodj békében! – morogta. Nyugodj békében – hallotta még a portás, mikor Sóvágó puha léptekkel eltűnt egy doromboló kapualjban.