Phenjan a világ ellen

Észak-Koreáról, a fél évszázada elzártságban élő kommunista országról sokáig azt hihettük, hogy politikai kérdésekben képtelen az érdekérvényesítésre. Phenjan pénteki bejelentése – miszerint felmondja az atomsorompó-szerződést – sokkolta a világot, hiszen az elmúlt napokban már-már úgy tűnt, az észak-koreaiak feladják nukleáris programjukat.
Mégsem így történt. Az ország diktátora, Kim Dzsong Il alighanem úgy gondolja, hogy a jongbjoni atomerőmű megnyitása körül támadt vitában a legjobb védekezés a támadás. Ha elfogadja a nemzetközi közvetítők ajánlatát, és a megígért gazdasági előnyökért cserébe visszavonulót fúj, lényegében az 1994-es szintre veti vissza országa nemzetközi kapcsolatait. Úgy tűnik, a történelem néha ismétli önmagát, akkoriban is a jongbjoni objektum okozta a bajokat. 1994-ben Phenjan végül engedett a nagyhatalmi nyomásnak, bezárta ütött-kopott atomerőművét, felhagyott az urándúsítással. A kommunista állam azonban nem tudott kitörni az elszigeltségből. A kilencvenes évek második felében százezrek haltak éhen, a segélyek és a nyersanyagszállítások nem pótolhatták a nemzetközi kereskedelmet és a beruházásokat. Ma már az a kérdés, hogy az egész világgal szembeforduló phenjani rezsim zsaroló hadművelete eléri-e célját, sikerül-e szert tenniük valamifajta gazdasági segélycsomagra, állandó külföldi támogatásra. Ennél is fontosabb számukra, hogy meg nem támadási szerződést csikarjanak ki az amerikaiaktól. Bár a hírek szerint egy-két atombombája van, Kim Dzsong Il aligha támadja meg szomszédait. A koreai atomválság semmi esetre sem katonai fenyegetésről, sokkal inkább a kétségbeesett Phenjan utolsó erőtartalékainak mozgósításáról szól.
Nyilvánvaló, hogy a helyzet elmérgesedéséhez nagyban hozzájárult George W. Bush kijelentése, amellyel a „gonosz tengelyéhez” sorolta az ázsiai országot. Észak-Koreában joggal hihetik, hogy Afganisztán és Irak után Washington kijelölte a terrorizmus elleni háború következő helyszínét. Mind ez idáig az Egyesült Államok nem oszlatta el a kételyeket, és továbbra is kérdéses, hogy az iraki háború elhalasztása esetén milyen irányban fejlődnek az amerikai– észak-koreai kapcsolatok. Phenjan már csak azért sem közömbös Bagdad sorsa iránt, mert ha Szaddámot megbuktatják, az észak-koreaiak valószínűleg meghátrálnak, és feladják nukleáris programjukat.
A koreai válság rendezésében nem szabad lebecsülni Dél-Korea szerepét. Bár a déliek nem szívlelik Kim Dzsong Il zsarnoki rendszerét, időről időre kételyeket fogalmaznak meg az amerikai katonai jelenléttel kapcsolatban is. Szöul hosszú távú politikai célja nem a globális demokrácia védelme, hanem a koreai egyesülés, ám elemi érdeke, hogy a térségben viszonylagos béke honoljon, mert a feszültségkeltés – politikai értelemben – Kim Dzsong Il malmára hajtja a vizet.