Piszok

-SZIGETVILÁG-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Piszok. Légypiszok. Piszokfolt. Piszok ment a körmöm alá. Piszkos a sör habja. (Nálunk gyakran.) Minden csupa piszok. Mi is hát a piszok pontosan? A légypiszok természetesen anyagcseretermék, ürülék. (Vulgo dicitur: légyszar.) Hol található? Festményeken. Ablaküvegen. Edényeken. Ha nem vigyázunk, ételbe is kerülhet. Erre szokta mondani nagyanyám anyámnak: „Takard le a rétest, mert beköpik a legyek!” Ez eufemizmus, szépítő kifejezés, ugyanúgy, mint a légypiszok (vagy a kutya piszka). A körmöm alatti piszok viszont vegyelemzést kívánna, pontosan megállapítandó, hogy milyen alkotóelemeket tartalmaz. Mert ami a körmöm alá kerül, az mind piszok, lett légyen motorolaj, festékszemcse, tinta, rúzs, izzadsággal keveredett por, korom, hamu vagy rántott csirke combjáról a prézli, akármi.
A detektívregényekben nagy szerepe van a köröm alatti piszok elemzésének. Ilyenkor derül ki, hogy az elvetemült gyilkos körme alá az áldozat ruhájának szövetéből is került egy parányi foszlány. S ez perdöntő lehet éppen annyira, mint a daktiloszkópia által feltárt hasonlóság az ujjlenyomatok között. Mikor azt mondom: minden csupa piszok, rendszerint arra utalok, hogy por lepi be az asztal lapját, a könyveket a könyvespolcon vagy bármilyen vízszintesen elhelyezkedő sík felületet, ahová akadálymentesen leereszkedhet a szállingózó por. Ha piszkos az ingem, a bőröm pórusaiban összegyülemlett por az izzadsággal összekeveredve átvándorol ingem nyakára, és ott lerakódik, mint a guanó a József Attila-versben, vagy pecsétes lett az ingem. Rendszerint véletlenül odafröccsent (-cseppent) és megszáradt ételmaradékról lehet szó. Végső soron nem tudom pontosan megállapítani, mi a piszok. Egyrészt anyagcsere(vég)termék, másrészt akármi lehet az égadta világon.
A jeles hajdani angol parlamenti képviselő és még jelesebb miniszterelnök, bizonyos Arthur James Balfour azt a filozofikus megállapítást tette valamikor a XX. század elején, hogy a piszok nem egyéb, mint olyan anyag, amelyik nincs a maga helyén. Nem vitás, tetszetős megállapítás ez a pragmatikus államférfitól, aki egy világbirodalomban igyekezett rendet tartani. Hiszen a fékolajnak nem az ujjam begyén a helye, a cigarettahamunak pedig nem a csipketerítőn. Balfour meghatározása mégis sántít: feltételezi a rend meglétét mint kívánatos állapotot. Politikusnál ez nem kárhoztatható, mivel mi teremtünk rendet, illetve mi döntjük el, minek hol a helye. De így viszonylagossá válik a piszok – helyi értéke szerint.
A természet azonban ebben az értelemben nem ismeri a rendet, noha beszélünk a természet rendjéről. A természetben ugyanis nincs piszok mindaddig, míg az ember nem avatkozik be, nem szórja tele szeméttel, műanyag göngyölegekkel, rozsdásodó autóalvázakkal. A hulló falevél (és nem csak Kozma József örökzöld dallamában) nem szemét vagy piszok, hanem az avar lényegi alkotórésze. A lehullott falevelek csak a városok betonrengetegét piszkítják be. A galambpiszok, akárhova pottyan is a természetben (tehát akár az árnyas erdőben is), a helyére esik. A Nelson-oszlopot a londoni Trafalgar Square-on viszont bepiszkolja, illetve bármelyik köztéri szobrot, Anonymusét éppúgy, mint Liszt Ferencét. Erkélyem korlátját is bepiszkítja, nem beszélve a kocsimról, amelyről sokszor nem könnyű eltávolítani a galambsírás nyomait. Mivel eldöntöttem, hogy nem ott a helye, emberi beavatkozást igényel. Mi a helyzet a park szobraival? Ebben megoszlanak a vélemények. A honpolgárok legalább fele úgy véli, hogy a szoborparkban a piszok patina, mert a megfelelő helyre kerül – diszkriminációról szó sem lehet. A Balfour-diktum érvénytelen.
Amikor Arany a Vojtina ars poeticájában ezt írja: „Az utcán por, bűz, német szó, piszok” – bizony nem csak a szokványos értelemben beszél a piszokról. A porral és a bűzzel nem is annyira undort fejez ki (bár azt is), hanem elsősorban kellemetlen audiovizuális élményről (ha ez a helyes kifejezés) számol be. Pedig Arany, szegény feje, még nem tapasztalhatta meg az épülő bevásárlóközpontok felvonulási területéről finoman szállingózó, mindent egyenletesen belepő tégla-, mész- és cementpor permetét, az útjavításokhoz elengedhetetlenül szükséges olvasztott bitumen orrfacsaró szagát, a tömény benzingőznek az agyvelő barázdáiba hatoló bűzét a kiskörúti csúcsforgalomban. (A „német szót” talán hagyjuk, mert valaki esetleg aktualizálja, és gyűlöletbeszédnek nyilvánítja.) A sor végén említett piszok nem a sugárúti paloták iparbáróinak megsétáltatott kutyáitól származik, amelybe a gázlámpák pislákoló fénye miatt olykor Arany is beleléphetett séta közben, hanem elkeseredett idegenkedését fejezi ki az ország hirtelen megnőtt, fejenagy metropolisától. A piszok itt erkölcsi ítélkezés. Minden megvetendőre alkalmazható.
Lépjünk tovább. Mert itt van az eb elhantolva. (Hier ist der Hund vergraben.) Amikor Ady éppen ifjú szívekben él, azt állítja, hogy „nem ér fel már szitkozódás, piszok” (ti. hozzá). A piszoknak e szövegkörnyezetben a legnagyobb igyekezettel sem tulajdoníthatunk konkrét jelentéstartalmat. Átvitt értelemben használjuk. Absztrakció. Minden, amitől undorodunk, ami alantas politikai, társadalmi és emberi vonatkozásban. Úgy tetszik, a negatív erkölcsi ítélkezés kevésbé rendelkezik absztrakt szókincscsel. (Szemben a pozitív ítélkezéssel: becs, becses, becsület, becsületes és hasonlók.) Aljas, alantas, mocsok, szemét, piszok – mind konkrétumokból fejlődött derivátum. Az analógia kedvéért említem meg, hogy az angol „dirt” szó ugyanúgy ismeretlen eredetű, mint a magyar (amelyről hiába állítják derék nyelvészeink, hogy eredetileg hangutánzó/hangulatfestő volt), és szemantikai tartománya is ugyanazon a fejlődésen ment keresztül a konkrét jelentéstől az absztraktig, tehát az erkölcsi ítélkezésig.
A piszok viszonylag új keletű szó. Személynévként is csak 1577-ből ismeri az első adatot a szakirodalom. (A tulajdonnévi becses adatok oklevelekből származnak, ha nincsen szövegkörnyezetbe ágyazott adat, a szegény ember vízzel főz elve érvényesül.) Ismereteink szerint mai értelmében Mikes Kelemen használta először (1748) a piszok szót. Mikszáth alakjai már szívesen alkalmazzák becsületsértő epitheton ornansként. Már abban a régi jó táblabírás világban hallani lehetett ilyen megjegyzéseket a T. Ház folyosóin: „Ő egy piszok fráter!” – legyint megvetően a honatya, s tovább pöfékel az illatos koronás szivarból. Móricz figurái viszont már dőzsölnek e minősítésben. Röpködnek a „piszkos disznó (fráter/alak)!”-szerű minősítések. Ugyanúgy, mint manapság: „Te piszok!” – mondja felháborodottan az emelkedett lelkű úrvezető, amikor egy motoros szabálytalanul és vigyorogva megelőzi. A példákat szaporíthatnám ad nauseam, de erre semmi szükség, mert a fentebb említettek is megvilágítják a lényeget: a piszok vagy a piszkos ma már eredeti szemantikai tartalmától megfosztott minősítés: szitokszó. (Kivétel P. Howard halhatatlan alakja: Piszkos Fred, a kapitány.) Ez különbözteti meg a konkrét vádaskodásoktól. Ha valakit gyilkosnak, csalónak, hazugnak, hamisítónak, sikkasztónak, rablónak, tolvajnak, orvvadásznak neveznek, az ellen lehet védekezni. De ha valaki „piszok alak”, az ellen nincs apelláta. Piszkos ügyek ezek.
„Csupa piszok lettem!” – sóhajtok lemondóan, mert nem tudok védekezni, hiába mosnék kezet (bár inkább látó- vagy hallószervemet kellene fertőtleníteni), amikor a televízióban azt hallom, hogy mindenki aljas, mocsok, szemét, piszkos alak. Fel vagyok háborodva, hogy nincs széles e hazában egyetlen hős dalia sem, aki felvértezve belovagolna a képernyőbe, és szétütne – mint az öreg Toldi Miklós a viháncoló apródok között – az izzadó tenyerű, hetvenkedő televízilovak között.
Mert valamit elfelejtettem megemlíteni: a piszok legfontosabb jellemvonását. A piszok, kérem szépen, ha tetszik hinni, ha nem: ragad. Ismételjük meg e tételt: a piszok ragad.