Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulóján, 1988. június 16-án emlékművet avattak a párizsi Pére Lachaise temetőben. A viharban kettétört hajót ábrázoló emlékművet Rajk László tervezte. Hogyan készült el ez az emlékmű?
– Az emlékműre először Méray Tibor tett javaslatot 1986-ban, a francia szenátus által rendezett emlékünnepélyen. Ott kezdeményezte Méray, hogy miután a forradalom vezetői hazájukban nem kapták meg a végtisztességet, adjuk meg ezt nekik Párizsban, egy szimbolikus temetéssel. Ezt mindnyájan fölkaroltuk, főleg Fejtő Ferenc, az Emberi Jogok Magyar Ligájának elnöke, aki rögtön akcióba is lépett. A köztársasági elnöktől kezdve Párizs főpolgármesterén keresztül mindenki készségesen segített az ügyben. Chirac, az akkori főpolgármester három helyet biztosított előkelő helyen, majdnem a bejáratnál abban a temetőben, ahol a francia szellemi élet nagyjai nyugszanak. Ezután veszekedés tört ki a párizsi magyarok között, hogy milyen legyen az emlékmű. Voltak, akik egy Nagy Imre-mellszobrot szerettek volna, jelentkezett is egy szobrász, aki elkészítette volna. Fejtő ezt kezdte unni. Azt mondta: álljatok le, ne csináljatok semmit, kihozom ifjabb Rajk Lászlót, majd ő megtervezi. A szót követte a tett, ki is jött Rajk.
– Önnek mi volt a szerepe az emlékmű létrehozásában?
– Mivel nagyon jól menő, modern gyáram volt Giromagnyban, megkérdezték tőlem, hogy vállalnék-e egy kis esztergamunkát az emlékműhöz. Mondom, természetes, hogy vállalok. A kis esztergamunkából végül egy egész emlékmű lett. A végén mindent nekem kellett megcsinálnom. Őszintén mondom, szívesen csináltam. Az egész családom benne volt lelkestől-mindenestül, csak hogy elkészüljön az emlékmű. Rajkot több héten át vendégül láttam, és ő ezalatt egymás után készítette a tervrajzokat az üzemnek. Az üzem dolgozott Rajk tervei alapján, a vége felé már meg sem kérdeztek engem. Kétheti ottlét után Rajk azt mondja Ilonkának, a feleségemnek, hogy lejárt a külföldi tartózkodási engedélye. Erre a feleségem: menj föl gyorsan Párizsba, és hosszabbítsd meg. Rajk felült a vonatra, és másnap délben meghosszabbított tartózkodási engedéllyel tért vissza.
– A korabeli dokumentumok szerint az MSZMP akkori vezetése nem nézte jó szemmel az emlékmű tervét. Talán nem tudták, hogy Rajk önnél dolgozik?
– Kicsit furcsának találtam, mert a külképviseleteinknek nem volt joguk vízumot sem kiadni, sem meghosszabbítani. Rajk mégis megkapta Párizsban. A nagykövetség tudta rólam, „milyen jó kádárista vagyok”. Azt is tudták, hogy Rajk Nagy Ernőnél van, aki Kádárnak ádáz ellensége, mégis megadták neki. Tehát másnap viszszajön Rajk Párizsból, de nem az a Rajk Laci, aki fölment. Egy másik, akinek ezután már semmi nem tetszett. Se a lakás, se a kaja, se semmi. Teljesen megváltozott. Elkezdte egymás után ontani a rajzokat, egy csomó mindent ki kellett dobni, mert ez nem tetszett, az nem tetszett, és csináltatta egymás után az újabbnál újabb darabokat. Ez nem olyan egyszerű: papírra rajzolni könnyebb, mint gépen legyártani. A negyedik héten betelt nála a pohár, s azt mondta, elmegy. De még nem készült el az emlékmű! Hát ha elmegy, elmegy. Én már tudtam, mit akarnak, és megvolt az összes rajz. A kislányom, Ibolya összekötötte, és eltette őket, hogy maradjanak meg az utókornak. Rajk elment, abban a tudatban, hogy nem lesz, aki befejezze az emlékművet.
– Milyen stádiumban volt ekkor az ünnepség szervezése?
– Addigra már a világ minden tájára elküldték a meghívókat. A meghívottak között ott voltak a Nagy Imre-perben kivégzettek családtagjai, Nobel-díjasok, szakszervezeti vezetők, miniszterek, neves művészek az egész világból. Fogtam magam, és befejeztem az emlékművet. Az utolsó előtti napon fejeztük be, akkor szétszedtük, mert egy darabban nem tudtuk elszállítani. A gyár teherautójával fölvittük Párizsba, mentem én is négy munkásommal, akik korábban is dolgoztak az emlékművön, és a helyszínen időre összeraktuk.
Ám úgy látszik, Magyarországon eldöntötték: úgy elhúzzák az időt, hogy ne lehessen felavatni az emlékművet. És akkor óriási botrány tör ki, mert a sok ember eljön, és nem lesz mit leleplezni. Mindent elkövettem, hogy ez ne így legyen, hogy mégis sikerüljön felavatni az emlékművet. Sok nehézséget küzdöttem le, még a temető igazgatóságával is volt vitám. A temetőigazgatóság kifogásolta, hogy az emlékmű közepébe egy szomorúfűzt tervezett Rajk. Ami óriásira nő. Azt mondták, hogy ne szomorúfűz, hanem valami cédrusféle legyen. Nekem nem volt mit tennem.
– Rajk neve miért nem szerepel az emlékművön?
– Megkérdeztem: Lacikám, a gránitkőre tegyek-e egy kis gravírozott táblát, hogy „Tervezte ifj. Rajk László”? Nem kell, szó se lehet róla! Ha nem kell, akkor nem teszünk.
Az avatás nagyon jól sikerült. Beszámolt róla a Szabad Európa, a Deutsche Welle, az összes nyugati magyar rádióállomás. Este a Lengyel Házban fogadást tartottunk. Egyszer csak szóltak, hogy baj van, mert Rajk és egy hölgy háromnyelvű röplapokat osztogat a bejáratnál. Az állt bennük, hogy meghamisítottam az emlékművet, ez nem az övé, és nem vállalja az erkölcsi közösséget.
Na, erre kiment három-négy szabadságharcos, és azt mondta Rajknak: Ha nem takarodsz el, összetörjük a pofádat!
Rajk el is ment.
– Mi következett ezután?
– Itthon mindenütt elhíresztelte, hogy Nagy Ernő meghamisította az ő alkotását, és nem úgy készült el az emlékmű, ahogy ő akarta. Hangsúlyozom: pontosan az ő tervrajzai alapján dolgoztunk. Engem ezért bosszantott. Nem tudtam magamat megvédeni. Azok után, hogy önzetlenül csináltam valamit, Rajk mindenkinek azt híresztelte, milyen csibész voltam. Ő játszott össze a követséggel, és ő szerette volna lejáratni az emlékmű ünnepélyes avatását. Ez valóban óriási botrány lett volna.
– Hogyan támogatta a nyugati magyar irodalom fennmaradását, és hogyan szolgálta évtizedeken keresztül az 1956-os forradalom emlékét?
– Több házam, értékem ment rá arra, hogy a nyugati magyar irodalom fennmaradjon. Ritka az a magyar könyv Nyugaton, amelyet nem én adtam ki vagy ne járultam volna hozzá a kiadásához. Létrehoztam a Szikra nyomdát, azzal a gondolattal, hogy röpiratokat nyomtatok, aztán kiadtam Nagy Imre-levelezőlapot, ebből tízezer darabot a világ minden tájára elküldtem. Nyomtattunk olyan képet is, amelyen Batthyány Lajos és Nagy Imre egymás mellett látható. Az Irodalmi Újság csak vergődött, pénze nem volt. A lányomnak alapítottam egy szedővállalatot. Ott készítették az Irodalmi Újságot is. Az én tippem volt, hogy úgy szedjük ki a 24 oldalas lapot, hogy legyen egy nyolcoldalas változat is, amelyben főleg a magyar forradalomról szóló cikkek szerepeljenek. Ez bibliapapírra készült, és rendszeresen küldtem haza. Gyönyörű, kicsi volt a betű, de olvasható. Volt olyan eset, hogy írtak Pestről, nem kapták meg a legutolsó számot, küldjek nekik azonnal pótlólag egyet. A másik ötletem az volt, hogy összegyűjtöm a forradalom idején megjelent magyar lapokat, hogy ellensúlyozzam a kádárista propagandát. Mikor elmondtam a barátaimnak, sajnáltak, hogy ilyen naiv vagyok. Azt mondták, hogy az agyamra ment ötvenhat. A nyakamba vettem a világot, majdnem hetvenezer kilométert utaztam, hogy össze tudjak gyűjteni néhány lapszámot. Találtam olyanokat is, amelyek már szétmállottak a kezemben, azokat rendbe kellett tennem, sokszorosítanom kellett, hogy olvashatók legyenek. Először kiadtam egy vékony kötetet, így sokan rájöhettek, hogy milyen jó volt a forradalmi sajtó. Később megjelent a második kiadás, a harmadik, és a díszkiadás lett a negyedik.
Mindig bővítettem. A legtisztább és a legklasszabb forradalom volt az ’56-os. És ezzel bebizonyítottam, hogy az a sok mocskolódás – fehér könyv, ilyen könyv, olyan könyv – mind hazugság. Egy ízben Szőcs Gézának akartam adni egy példányt az 1956 – A forradalom sajtója című könyvemből, de ő azt mondta, nem kell, mert adott neki a szekus.
Részt vettem nagyon sok magyar rendezvényen, amelyen a magyar ügyet lehetett szolgálni. A feleségem azzal vádolt meg, hogy csak akkor megyünk nyaralni, ha ott magyarok is vannak. Ebben volt igazság. Ha kellett, felszólaltam, és mindig figyeltem, hogy ne essenek egymásnak az emberek. Nem voltam híve Mindszentynek, de emlékművet állítottam neki Bécsben. Mindszenty kommunistáktól szenvedett, nekem nem számított, hogy milyen párti volt, milyen volt a vallásos meggyőződése. Ami magyar volt, és a magyar szabadságot képviselte, azt mindenütt támogattam. Azért nem kellek ma senkinek.
– Egy ilyen hosszú és gazdag élet után mit szeretne viszonzásképpen?
– Az égvilágon semmit. Annyit kértem a TIB-től, hogy adjanak két helyet – nekem és a feleségemnek – a 301-es parcellában. Mert közeledünk a halálhoz. Nem volt nagy kérés, hisz ott annyi hely van, hogy akár kétezren is elférnek. Amikor ezt kértem Regéczi-Nagy Lászlótól, aki egyébként testi-lelki jó barátom, azt mondta: Ernőkém, ne írjál kérelmet, rólad majd én fogok beszámolni. Szóban azt a választ kaptam, csak olyat lehet oda temetni, aki öt évig börtönben ült.
Tehát ennyit nem érdemeltem meg, mert a forradalom után emigráltam. Pedig szeretném, hogy ha majd a dédunokáim eljönnek Budapestre, láthassák, hogy a dédnagypapa a 301-es parcellában van eltemetve, mert rendes ember volt. Nem nagy kérés, úgy érzem, ennyit talán megérdemelnénk.
„…június 16-án lesz Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulója. (…) Ennek az egyik exponált helye Párizs lesz (…) Egy nemzetközi emlékbizottságnak a jóvoltából emlékhely felállítására is sor kerül. Ezeket a külföldi törekvéseket diplomáciai úton próbáltuk befolyásolni. Ennek ellenére ezekre sor kerül.” Részlet Fejti György az MSZMP Politikai Bizottságának 1988. június 14-i ülésén elmondott beszédéből.
Szeged
Egyetlen embernek volt elég lélekjelenléte szólni az utazó szatírnak a szegedi buszon, hogy valami nincs rendben
