Rideg acél

Aligha lehet kétségünk afelől, hogy a nagy nemzetközi cégek nem a rossz gazdasági körülmények miatt vonulnak ki rendre hazánkból. Nem. Döntően azért számolják fel gyártóegységeiket, mert az évek elteltével Magyarország megszűnt adóparadicsom lenni a számukra. Lejárt a beruházásukért cserébe az államtól kapott adókedvezmények kora. Minden magyarázkodásuk porhintés. Persze kellemetlen helyzetbe lehetne hozni az említett cégeket, ha – mondjuk – valamelyik miniszter rosszallásának adna hangot. De a helyzet az, hogy a miniszterek úgy félnek a szóban forgó cégektől, mint béresek kenyéradó gazdájuktól.
Tegnap a diósgyőri vasműben állt le a termelés. A cég vezetői boldog-boldogtalant okolnak a fizetésképtelenségért, az erős forinttól kezdve a helyi áramszolgáltatóig. Önmagukat nem okolják. Csakhogy kínos magyarázkodásukban olyan ellentmondásokba keverednek, amelyek alapján feltételezhetjük, hogy eszük ágában sincs az olasz tulajdonosoknak megmaradni a magyar piacon.
Mi is történik? Azt mondják, hogy irgalmatlanul magas az energiaköltségük, amiért az Émász okolható. Másodsoron az erős forint a hibás a sanyarú helyzetért, merthogy döntően exportra termelnek. Friss hír még, hogy január elsejével nyílt meg az energiapiac, s minden nagy energiafogyasztó pályázott a szabad kereskedelemben forgó elektromos áramra, ugyanakkor az importlehetőségre. A DAM Steel Rt. nem élt ezzel a lehetőséggel, pedig két legyet is ütött volna egy csapásra. Az Émász-énál olcsóbb áramhoz juthatott volna, ugyanakkor ha mindemellett még áramot is importál, úgy azt erős forinttal vásárolhatná, tehát amit a termékexporton veszít a cég, behozza az importált villamos energián. Ebbéli szándékának még csak tanújelét sem adta a társaság, egy elvárást fogalmazott meg, hogy az Émász adja olcsóbban neki az áramot.
A történtekhez tartozik, hogy fizetésképtelensége miatt korábban a DAM átadta az ÉMÁSZ-nak villamosenergia-alállomását. Ezzel rendezetté is vált akkori adóssága, viszont már nem jogosult arra a kedvezményre, amit az energiaszolgáltatók az alállomásokkal rendelkező fogyasztóknak biztosítanak. Az Émász felajánlotta a DAM-nak, hogy piaci áron visszavásárolhatja alállomását, erre azonban a DAM Steel nem tartott igényt. Csak az olcsó áramra.
A DAM Steel jelenénél csak a múltja kuszább. Kezdődött azzal az elvetemült ötlettel, hogy Magyarországnak betonacélból kell megépítenie a megvalósítható szocializmushoz vezető bekötőutat. Azóta nyűglődik az acélipar. Mire sikerült volna az optimális üzemméreteket biztosítani, s úgy-ahogy rentábilissá tenni a cégeket, ránk köszöntött 1994, a második szocialista éra a maga privatizációs furcsaságaival. Dőlt a pénz Diósgyőrbe, úgymond a kohászati ipar konszolidációjára, de a pénzek eltűntek a politikai biztosok köreiben. Nyilván beolvasztották az állami milliárdokat… Aztán eladták a vasművet a szlovákoknak, a szlovákok az amerikaiaknak, az amerikaiak az olaszoknak. Sokan sok pénzt húztak le a DAM-ról a kezdetektől napjainkig.
Most ezernégyszáz ember, ezernégyszáz családfenntartó sorsa vált bizonytalanná. De hogyan láthatnák jövőjüket, amikor a vasműnek sem a múltja, sem a jelene nem tiszta? A szerencsétlen sorsú acélmunkások csak abban bízhatnak, hogy addig nem pecsételődik meg végleg a gyár sorsa, amíg egy fillér hasznot lát benne valaki.