Rigótemetés

Midőn reggel félrehúztam a függönyt, és kitekintettem a kertbe, nem vettem észre őket. Csak délfelé, amikor újra kinéztem. Előző éjszaka érkezett a hó, minden fehér volt. A szemközti kerítésen akkor láttam meg, hogy mint két egymás mellé ejtett tintafolt: a havas kerítés tetején rigópár ül.
Amiben nincs semmi különös ebben a téliesre fordult világban. Télen bejárnak a kertembe a környékünkön élő feketerigók. Megjöttek hát!
Délután azonban, amikor még mindig ott ültek mozdulatlanul, balsejtelmeim támadtak. Mintha nem az a reggel látott két madár lenne. Az egyik egészen bizonyosan nem, mert zömökebb testalkatú. Mire vigyáznak? Mit őriznek vajon?
Végigfuttattam tekintetemet a fehér hótakarón, s akkor láttam, hogy szinte kitaposott ösvény vezet a két vigyázó rigóhoz. Egy cica, a szomszéd cirmos éppen akkor igyekezett végigmenni rajta. Kapkodta és rázta a talpát. Zarándokút a hóban, járhatott már itt cinege, vadgalamb és gerlicemadár is. A két rigó meg csak ül némán, vigyáz valamit. Már látom is: egy feketerigó csonttá fagyott teteme fekszik a hóban, a kerítés tövében. Talán a fáról bukott le álmában, fagyottan, talán karvaly csapott rá észrevétlen, s most ravatalon fekszik. Ez a két gyászoló, őrt álló rigó pedig lehet, hogy a fiókája. Vagy a mamája és a párja. A többi madár meg leszállt a fákról, s gyalogosan tipegve ment hozzá búcsút venni.
Berántom magam előtt a függönyt, hogy ne lássam a gyászos képet a rigókkal. Kinek van ideje manapság ilyesmivel törődni? Zeng a világ a rosszindulattól: gyilkosság, rablás, erőszak mindenfelé, ahová tekintünk. Éhező, békétlen világ vonaglik több sebtől vérezve, s mindezt a szennyet, piszkot, embertelenséget mindennap elénk tálalja a televízió, elmondják a rádiók, megírják az újságok. Apokalipszis most! A kertben meg egy rigót búcsúztatnak. Kit érdekel ilyesmi?
Olvastam a minap, hogy egy asszony megölte, majd megsütötte és megette a férjét. Apa támadt a lányára torz vágyakkal, fejbe lőttek valakit, és elrabolták a pénzét. Csupa szenzáció, mindennap újabb és újabb szenzációk, borzalmasak és embertelenek. A való világ! És most itt a kertem sarkában egy fagyott rigó!
Tűnődöm közben: vajon a madaraknak is lehet túlvilági életük? Madárparadicsom, ahol minden tollas lelkesen csivitel, fújja a magáét kitartóan. S egy nagy, sejtelmesen néma madár csak hallgatja. Néha rebbent a szárnyával, ilyenkor elhalkul a csivitelés, mint amikor felhő árnyéka suhan végig. Madárparadicsom virágzó fákkal, ahol nincs tél, nincsenek emberek, kalitkák, ahová nem léphetnek be vadászok, ahol örökös béke van. Madárvilág!
Kezdem irigyelni a halott rigót a kertben. Vajon mit vitt magával abba a másik, madárcsicsergéstől hangos, nagy-nagy kertbe? Olajágat a csőrében? Van még egyáltalán olajág? Vagy nem is volt soha, csak a mesékben? Az embereknek kiagyalt mesékben, ahol boldogság uralkodik, ahol örökké béke van, ahol minden madár testvére a másiknak, ahol a héját is befogadják maguk közé az énekesmadarak.
Kezdem irigyelni ezt a kerítés tövében fekvő, csonttá fagyott madarat. Madár volta miatt. Hogy énekelt még a tavasszal a lombok között! Felrepült a felhőkig. Soha nem nézett televíziót, nem vett részt parlamenti vitákban, nem volt újságolvasó. Nem tudott semmi mást, csak énekelt. Hiányzik majd madárhangja, ha eljő ismét a tavasz. De ki veszi észre?
Újból kikukkantok az ablakon, a kora este már megette a kertet. Lámpát kell gyújtani. De nem teszem. Eszembe jut, hogy a múlt héten áramszünet volt a kerületben, és akkor gyertyát gyújtottam, hogy lássak. Az egyik gyertyából még maradt egy csonk.
Előkeresem és meggyújtom. Sokáig bámulok ijedten remegő, sápadt lángjába. Nem a rigóra gondolok, hanem az élet hiábavalóságára, a magam száz bajára és a világra. Amikor ellobban a láng, s csak a füst marad nyomában, bekapcsolom a televíziót…