Termő porban

- Szigetvilág -

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Mind teljesebben látjuk Csépe Imre robusztus alakját, akiről Fehér Ferenc kérdezi halála évében: „Parasztíró volt? Ezt a szót annyiféleképpen értelmezzük, ahányan vagyunk. Volt egy sajátos, egyéni életérzése, költészet- és irodalomfelfogása. Életérzésének legmélyén, ma is úgy találom, a szeretet és rajongás lüktetett. Vergődő, szenvedő, küszködő munkásember volt, mint sokunknak a bátyja vagy édesapja. A szeretet irányította elbeszéléseinek alakjai felé” (A világon felejtett szemmel, 1972).
Akár neki is válaszolhatott Bori Imre, amikor 1975-ben leírta: „Hazai népies irodalmunk utolsó képviselője volt Csépe Imre: azt az irodalmi alakulástörténeti szakaszt zárta le műve, amelynek kezdetei a múlt századba nyúlnak vissza, a szegedi népies irodalom forrásaiból közvetlenül táplálkozva. (…) S mi több: célszerűnek látszik éppen a »honnan indult« kérdésével kezdeni vizsgálódásunkat.”
Csépe maga alig eszmélkedett, máris önismeretre tanított. Első verseinek olvasói a kézről kézre járó, tintával írott füzetecskét rongyosra olvasták. Megmaradt lapjait Maronka János kishegyesi tanár őrizte, de tavaly őt is kikísérték szerettei és tisztelői a helyi keleti temetőbe. Az újvidéki Magyar Szó oldalain számolt be az eredeti „irka” meglétéről: „Csépe legénykori verseinek volt bőven olvasója. A lapok aljai a sok olvasástól szinte kerekre koptak. Az odaírott versszakok utolsó szavai elmosódtak vagy eltűntek. (…) Nem nehéz kitalálni, hogy a versek egy kivétellel a költő fiatalkori érzelmeit tartalmazzák. Így járt kézről kézre a falusi fiatalok körében.”
Ettől az időtől Csépe Imre, a marokszedő fiú, kisbéres, első kaszás, falverő, kendergyári munkás, kubikos az életüket egyetlen kártyalapra feltevők megszállottságával rótta sorait:
Sovány vérem isszák
A bozótos semfűtermő árkok.
Megbántódott, ha nem ismerték el tehetségét; sokszor olyankor is, ha művei tényleges hibáira mutattak rá. Igenekben és nemekben gondolkodott. A verselést nem tanulta, hanem a levegővel szívta magába, mint korábbi korok nótafái. Három évvel a halála előtt interjút kért tőle e sorok szerzője, s akkor így vallott neki indulásáról: „A barátom, Faragó Péter szerelmes verseket fabrikált Hajas Kata unokájához, és megmutatta őket nekem. Szépek voltak. Felötlött bennem, hogy ilyeneket én is írhatnék. Érdeklődni kezdtem a versek iránt. Dr. Komáromi Szilveszter tanár és jogász kezdett foglalkozni velem, megválogatta olvasmányaimat. Rövid időn belül megszerettem Móriczot, Veres Pétert… Mindjobban elmerültem Petőfi, Arany lírájában. Mondataimra, színeimre figyeltek fel a gimnazisták, és biztattak, hogy írjak. 1936-ban volt első sikerem a Hídnál…”
A Békésszentandrásról 1769-ben érkező zsellérivadékok világát Csépénél jobban aligha ismerte valaki. Értette azt a hegyesi parasztembert, akinek az apja sohasem gyújtott rá gyufával, hanem inkább órákig csiholta az acélt és kovát, hogy lángot fogjon a tapló. Jól tudta, hogy az évszázados népi érzéseket röpke évek alatt átformálni az életkörülmények gyökeres megváltoztatásával sem lehet, és nem is szükséges. A falusi ember mindig másképp reagál a kalászzizegés finom zenéjére, mint a városi, bármennyire egyformán szeretik és fogyasztják is a kenyeret.
Míg költőtársai már javában rajongtak a sok lóerős traktorokért, Csépe szelíd mosollyal a szája szegletében mondja: „… én is megemelem a kalapom ezen az évszázados aratás előtti ünnepen, mondva, hogy hála nektek, új Péterek és Pálok, akik nem kaszákkal jöttök, hanem szelíd, szép, erős masinákkal álltok a rendbe. Szép ez így nagyon, csak hát ne becsüljétek le azokat a lépcsőfokokat sem, amiken eljutottatok eddig.”
Annak az írónak a szavai ezek, aki a könyvéért kapott pénzen földet venne: szőlőt diófával. Világfelfogásának jellemzésére keresve sem találhatnánk kifejezőbb szimbólumot.
Pályája mégis városra kerülése után kezdett felfelé ívelni. 1947-ben a szabadkai Népszínházhoz került, majd állandó munkát kapott az akkori építészeti középiskolában mint küldönc. Még abban az évben a Híd folyóirat kiadásában megjelent Téglák, barázdák címmel a jugoszláviai magyar írók antológiája, amelyben Csépe három verssel szerepelt. Első önálló verseskötete (Üzen a föld) 1949 nyarán hagyta el a nyomdát. Gál László, az akkor már nagy tekintélynek örvendő költő írt hozzá előszót: „Volt béres, kubikos, napszámos – az, ami lehetett egy földtelen szegény a régi Jugoszláviában csakúgy, mint a Horthy-Magyarországon… Ízes szavait, földillatú képeit valóban ott szerezte Csépe Imre, ahol senki sem kérdezte: hogyan éltek, mit esztek, és van-e szalonnátok?”
A szülőfalu iránti nosztalgiáját azonban nem tudta legyőzni. Kiábrándultan verselt:

Itten már úgy sincs mit keresnem,
E durva kisvárosban, Szabadkán,
Hol könyörgésbe kopott a körmöm.
(…)
Maradék erőmmel útnak feszülök
Hogy falumba érjek az éj előtt.

Igazán sohasem érezte jól magát Szabadkán. Miután gondnoki állását átengedte földijeinek, abban reménykedve, hogy befutott íróként jobb munkát kap, könyvárusként, erdőőrként tengette életét. Sok próbálkozás után sikerült lakást kapnia, de nem érezte jól magát a komor falak között, s költeményeit a szőlőkben bolyongva, országúti fák alá heveredve írta. Kilenc versével szerepelt az 1951-ben kiadott Kalászok című antológiában. Ezt Májusi mezőkön című verseskötete követte, amelynek darabjain már érződik, hogy szerzőjük olvasta Shakespeare-t, Dantét, Madáchot.
1953-ban jobb állást és lakást is kapott. A palicsi állat-egészségügyi állomás alkalmazottjaként az állatorvosokkal járta a falvakat és a tanyavilágot. Versei, karcolatai rendszeresen jelentek meg a lapokban, folyóiratokban. 1956. augusztus elsejével a Magyar Szó tárcaíróként alkalmazta. Két egymást követő esztendőben (ötvenhétben és ötvennyolcban) is megjelent Tarisznyás emberek című novelláskötete a szülőföldjén akkor ritkaságszámba menő hatezer példányban. 1959-ben Fehér csönd című elbeszéléskötetét adta ki az újvidéki Fórum, majd 1961-ben Termő porban című verseskötetét, amelyben helyet kaptak az addigi költészetének csúcsát jelentő balladái is. A következő évben a szabadkai Osvit gondozásában látott napvilágot Alkonyat című novelláskötete.
A Tarisznyás emberek novelláiról írja nem kis meglepetéssel Czine Mihály Ismerkedés Csépe Imrével című nagylélegzetű tanulmányában: „A kritikák, ismertetések után inkább a paraszti világ aprólékos, kisszerűségre hajló ábrázolására gondoltam, a századvégi szegedi, tiszai népiesség vajdaságbeli folytatására; nagy örömömre móriczi beleérzéssel és szerkesztési szigorral s Veres Péter-i keménységű novellákkal találkoztam. S egy más Bácska-képpel, mint korábbi olvasmányaimban. A Bácska mulatós dzsentrik, nábobok, módos parasztok és tűrhető sorsú kispolgárok honaként él az irodalomban, Csépe Imre a gazdag Bácska szegényeit rajzolta meg: cselédeket, béreseket, juhászokat, csőszöket, kalászszedő asszonyokat; nincsteleneket a százláncos tanyákon; elesetteket, nyomorultakat. (…) A szegényekkel való együttérzés és az elnyomók elleni indulat egyszerre van jelen elbeszéléseiben; Lúdas Matyi-s, Rózsa Sándor-os indulatok élnek itt gyakran a csendes felszín alatt.”
Innentől mellőzöttnek érzi magát a parasztíró. 1965-ben a Fórum kinyomtatta utolsó könyvét, Fordul a szél című regényét. Erről vallotta a fennebb már idézett interjújában: „Ez már egészen más időszak volt… A Fordul a szél már jól összevillázva jelent meg. (…) Az írók elidegenedtek egymástól. A változó társadalmi feltételek határokat szabtak a nemzedékek között. Csoportok alakultak. Sokan egoistává, pozícióharcossá váltak. A folyamat még ma is tart. Az új hangon megszólaló fiatal tehetségeket nem engedik érvényesülni: zárt körök léteznek, és burjánzik az irodalmi hegemonizmus. Ám aki alkotói erőt érez magában, annak nem szabad abbahagynia!”
A regényben a táj szegénységre ítéltetett kisemberének kiszolgáltatottsága ellen tör a vérbeli realistaként megmutatkozó író indulata. Főhőse, Ignác akár Móricz Turi Danijának a rokona is lehetne.
Hogy – művészi szinten – folklórmunkát végzett Csépe, amikor a falu világát ábrázolta, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy némely karcolata nem más, mint egy-egy népszokás, hiedelem, foglalkozás élményszerű leírása. Szembetűnő ezeknek az írásoknak a népmesékkel, népdalokkal, a népballadák drámaiságával tartott rokonsága is. Olvashatunk közöttük lírai hangvételű novellákat, amelyek a bordalok hangulatát idézik (A kefekötő panaszai, Az őszinte ember).
De a magára maradt, környezetéből kiszakadó ember fájdalma is ott érezhető abban a nosztalgikus búcsúzásban, emlékezésben, amely nemcsak a paraszti világnak, hanem egyáltalán az életnek szól: „én már nem vagyok én, csak a réginek az árnya (…) a régi szép nagy akarásoknak a vége, a nótaszónál csinált kötél végleg elszakadt…” (A keresztek tövében).
Az elmúlt hetekben, amikor a kezembe vettem Végh Károly Czine Mihály-monográfiáját, meglepődve konstatáltam, hogy a „nótaszónál csinált kötél” mégsem szakadt el végleg, noha a kishegyesi irodalmi rendezvényen kétszer is szereplő Czine Mihályt, a magyar irodalom utazó nagykövetét is elkísértük utolsó útjára, a Farkasréti temetőbe. „Kettős tanulmányt lehetne írni Czine Mihály Csépe Imre világa című írásáról – írja Végh Károly háromszáz oldalas monográfiájában, amelyben négy teljes lapot szentelt Czine Csépe-esszéjének. – Az egyik szólna Csépe Imréről, a másik pedig szólna Czine Mihályról. Arról, hogy ez a tanulmány mennyi mindent elárul Czine gondolkodásmódjáról, kötődéseiről. Többen – jeles irodalomtörténészek – állították, hogy Csépe irodalmi munkájához viszonyítva túl nagy, hosszú ez az írás, az írói életmű nem ér fel hozzá. Azt, hogy Czine túlértékeli Csépe munkásságát. Akik ezt állították, nem ismerték fel, hogy Czine ugyanúgy – rejtve – magáról is ír. Kötődéseiről, elkötelezettségéről, a szegénységről, annak is a legmélyebb bugyrairól. Hogy itt is lehet, és van emberi élet, becsület, hűség, népben, nemzetben való gondolkodás. Sőt talán itt leginkább.”