Tollhegyen

A sajtó nagyhatalom, tudtam. A minap elveszett a vizslám, Betyár, mára meglett, tizenhárman hívtak fel a megjelent cikk kapcsán, itt látták, ott látták. Végül meglett. Most, hogy kopácsolom ezt a szörnyűséget, itt szunyókál a lábam mellett, édesen horkol, könny szalad ki a szememből.
Ugrok egyet. A sajtó tényleg nagyhatalom, fiúk! Vigyázzatok a szavakra! A szó néha értelmet sugároz, tartalmat rejt. Ahogyan a virág bimbót ad, rügyet fakaszt, eleje van a szónak, néha vége. Olykor tartalma.
Mást mondok. Szódás Sanyi barátom minap elesett a sunyi jégen, valószínűleg lábát törte, még nem tudom, de már betege vagyok, nekem fáj a lábam, nem neki, itt lüktet, nem ott…
A vizsla visszajött, az én Sándorom meg elment. Hol az igazság, álljon meg a menet! Elhull a virág, odalesz a barátod?
Csúszik a jég, fiúk, a kutyák meg elmennek. Néha visszajönnek. Olykor a gipsz is csodákat művel, a vizsla is megkerül.
Három órán át feküdt az én Sándorom a hideg földön, mire rátaláltak, utólag szakadt meg a szívem. Így várjuk egymást?
Csúszik a jég. Elporoszkálnak a vizslák.
Ha baja lesz a szódás Sanyinak, kiszállok a világból, lepkévé leszek, eltűnök, felszívódok, köddé válok, megszűnök. Valamilyen nagy ember már kimondta előttem az igét: „Az élet egy hangulat.” Az.
Csak találd meg az elejét, végét. Érezd az értelmét.
Csúszik a jég. A vizslák visszajönnek. A kő marad.
Maguk a hírek – vizsla, szódás Sanyi – talán halványak, színtelenek, de mögöttük ott a mondanivaló: vigyázzunk a vizsláinkra, szeressük a szódás Sanyit! Egymást.