Tollhegyen

Az edző ül a kádban, és rádiót hallgat. Arca szenvtelen, figyeli a sportvezető nyilatkozatát. Figyeli, de nem érti. Mentségére szóljon, mi, mozinézők sem értjük. Pedig a sportvezető tényleg beszél, ha nem is mond semmit. Fodrosra dauerolt panelkifejezésekkel játszik, cirádás körmondatokat lakkoz. Gyakorlata lehet benne.
Az állástalan edző pedig megfürödve ül a kádban. Itt a film vége.
Szokványkálvária. Egy edző, aki érti a dolgát, aki fanatizálni tud, aki máról holnapra sikerre viszi csapatát. Egy ember, akinek elvei vannak. Ám e sok szép tulajdonság valószínűleg már több is a kelleténél, így aztán – ahogyan ő mondja – kirúgják. Előbb az egyesületeiből, végül a válogatottól. Pedig érdemei vannak: bajnokcsapatot faragott, sikeregyüttest kovácsolt, nívót emelt. Csakhogy közben követelt is: odaadást, fegyelmet, profi szellemet. És ez bizony már baj, ez már nem mindenkinek tetszik. Különösen a profi szellemen ütközik meg az illetékes sportvezetés. Mi az hogy profi szellem, profizmus?! Amatőrök vagyunk, vagy nem? És kirúgják. Mindenhonnan. Pedig nagyon is tisztességes dolgokat ért a profizmuson. Azt tartja: a játékosokat érdemeik, tudásuk arányában kell megfizetni. A jó sokat kapjon, a még jobb pedig még többet. Aki meg csak lubickolni akar, arra nincs szükség. Ez az ő profizmusa.
Csakhogy a sportvezetők – a régiek – a lubickolókat szeretik. Miért is ne szeretnék, maguk is közibük valók. A gond éppen az ilyen felforgatókkal van, ezeknek semmi sem jó. Nehéz velük kijönni, mindig nyüzsögnek, mindig mást akarnak.
Pereg a film, s a néző azon veszi észre magát, hogy már régen nem a pálya mellett áll – az élet sűrűjébe csöppent. Nézzük a filmet, és magunkra, mindennapi kálváriánkra ismerünk. Amatőr főnökökre, amatőr hivatalnokokra, lubickolókra és szelíd szemlélőkre.
Mi is ott ülünk a kádban. Megfürödve.