Bárhogyan is tálalja a sajtó, a festményeket, bútorokat, egykori családi vagyontárgyakat visszakövetelő örökösök vitája a magyar állammal nem politikai, hanem jogi ügy. Törvény írja elő, hogy mi adható vissza, s mi vált az idők során jogos állami tulajdonná. A magyar kincstári vagyon tulajdonosi képviselője, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) ugyanis nem lehet sem jó-, sem pedig rosszindulatú, nem egyezkedhet belátása szerint. Törvények szabályozzák a mozgásterét és feladatait. Ezeken a törvényeken kizárólag a politikai döntéshozók változtathatnak. Márpedig ha a KVI szakembereinek meggyőződése és jogi érvei szerint egy tárgy – egy ingatlan vagy egy ingóság – a magyar államé, akkor azt nem adhatják ki alkuval, megegyezéssel, csak egy elvesztett per, vagyis jogerős bírói döntés után.
Hasonlóképpen sok kritika érte az utóbbi években – többek között épp a Herzog-ügy kapcsán – a magyar közgyűjteményeket is. Mivel nem tulajdonosai, hanem kezelői egy-egy műkincsnek, alaptalan az a vád, hogy nem akarják kiadni a műtárgyakat. Nincs is hatáskörük e kérdésben dönteni. Nekik köszönhető viszont, hogy megőrizték, ápolták, karbantartották a műkincseket. Most éppen az a feladatuk, hogy irattáraik és dokumentumaik alapján, kutatóik munkája segítségével feltérképezzék a hazai múzeumi műkincsállomány jogtisztaságát.
Nincsen abban semmi meglepő, hogy az elmenekült magyar családok leszármazottai csak a rendszerváltoztatás után kezdtek utánanézni, melyik egykori vagyontárgyuk hová került. Érthető az is, ha az örökösök megkísérlik visszaszerezni, amit jogos tulajdonuknak tartanak. Az azóta eltelt idő alatt születtek számukra kedvező és kedvezőtlen döntések egyaránt. Ferenc bajor herceg örökösei sikerként könyvelhették el, hogy a Sárvári Múzeum visszaszolgáltatta ötszáz darabból álló, ötvenmillió forint értékű műkincsgyűjteményüket, amelyet menekülésükkor a sárvári Nádasdy-kastély egyik szobájába falaztak be, s amelyre 1952-ben bukkantak rá az átalakítást végző kőművesek. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a család 1989 előtt nem volt olyan helyzetben, hogy visszakövetelhesse a műtárgyakat a magyar államtól.
Nem volt szükség peres eljárásra annak tisztázására sem, kié a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében őrzött négy Munkácsy-kép: a Poros út, a Két család, A baba látogatói, valamint a Krisztus Pilátus előtt című festményhez készült tanulmány. Vida Jenő örökösei (akik eredetileg harminc képet kértek viszsza) a sajtó figyelmétől kísérve vehették át a kulturális minisztertől a műtárgyakat. Az eredetvizsgálat során ugyanis világossá vált, hogy a műgyűjtő 1944-ben egy kiállításra adta kölcsön a festményeket a Szépművészeti Múzeumnak, majd később letétbe helyezte őket. Vida Jenőt ezután Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem tért vissza. A letét azonban nem évül el, így a tárgy nem válik a letétet őrző tulajdonává.
A Kincstári Vagyoni Igazgatóságon jelenleg öt műkincsper van folyamatban. Közülük perértékét tekintve a Herzog örökösök követelése a legmagasabb, több mint egymilliárd forintos. Az alapkérdés itt az, miként ítéli meg a bíróság az 1973-ban kötött amerikai–magyar vagyonjogi megállapodást, amelynek értelmében a magyar állam húszmillió dollárt fizetett az amerikai kormánynak az általa a károsultaknak közvetlenül kifizetett kárpótlások fejében. Aki ebből a pénzből részesült, a magyar állam jogértelmezése szerint újabb kárpótlásra már nem számíthat. Az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság bírája azonban úgy vélte, a Dános és a Herzog család által visszakövetelt képek nem tartoznak e vagyonjogi megállapodás hatálya alá. Ezért részben jogosnak ítélte a Herzog örökös követelését, és tíz festmény kiadására kötelezte a Szépművészeti Múzeumot, illetve a Magyar Nemzeti Galériát. Hasonlóképpen történt a Dános-perben is, amelynek ítélethozatala után harminc négyszázmillió forint értékű festményt helyeztek bírói letétbe. A magyar állam mindkét esetben fellebbezett. Ezután érthető módon nagy érdeklődés övezte a Legfelsőbb Bíróság döntését a Herzog-perben, hiszen eldönthette volna több hasonló igény sorsát, sőt reményt adhatott volna azoknak a leszármazottaknak, akik nem mondtak le arról, hogy visszaszerezzék az egykori családi tulajdont. A Legfelsőbb Bíróság döntése, úgy tűnik, az alperes, a magyar állam részsikerét hozta, a tanács ugyanis új eljárásra utasította az elsőfokú bíróságot, tehát minden kezdődik elölről. Az ítéletre még jó ideig várni kell. Ugyanakkor – tudtuk meg Soós B. Tibor ügyvédtől, aki társaival az alperesi oldalt képviseli ezekben az ügyekben – olyan iránymutatásokat adott a döntés, amelyek meghatározóak a további bizonyítási eljárásban.
Jelenleg az újrakezdődő Herzog-üggyel együtt, ideértve a pereket is, tizenegy műkincsügye van a KVI-nek. Néhány közülük: egy hajdani újvidéki főispán Magyarországon előkerült Munkácsy-képét kérik vissza a Magyar Nemzeti Galériától. Az Orvostörténeti Múzeumtól a Szent István patika cégérét szeretné visszakapni az egykori tulajdonos. A Sigray család javarészt a Nemzeti Múzeumban őrzött képekre és családi bútorokra nyújtott be igény. És megérkezett az igazgatósághoz a Hatvany család ügyvédi felszólítása is.
Vannak, akik még idáig sem jutottak el, mert volt elég dolguk azzal, hogy újrakezdjék az életüket, nem is épp fiatalon. Károlyi László gróf viszszaköltözött szülőhelyére, a fóti kastélyba. Mint mondja, megvan már egykori vagyontárgyaik jegyzéke, megvannak az iratok is, amelyek bizonyítják a családi tulajdont, és van ügyvéd is, aki az érdeküket képviselje. A Károlyi-vagyon sokfelé szóródott. Egy részét a család ásta el, falazta be, adta megőrzésre 1944-ben történt menekülése előtt. Az 1960-as évek vége felé Károlyi Istvánné visszajött, hogy férje listája alapján összegyűjtse a tárgyakat. Amit megtalált, a Magyar Nemzeti Múzeumban kellett letétbe helyeznie, amíg nem tudja bizonyítani a tulajdonjogát. Így kerültek vissza egyes darabok a család birtokába az 1970-es évek elején. Voltak olyan tárgyak is, amelyekről elismerte ugyan az állam, hogy a Károlyiak tulajdona, de az országból nem vihették ki. („Apám ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzeti kincsek maradjanak Magyarországon” – emlékezik Károlyi László.) A családi ereklyének számító festmények, ezüst evőeszközök, Károlyi-tányérok is csak úgy hagyhatták el az országot, ha az értékesebb darabokat a család a múzeumnak ajándékozta. Ezekből néhány ma is látható kiállításokon.
A hatalmas Károlyi-vagyon másik részét 1944–45-ben sikerült a családfőnek, Károlyi Istvánnak letétbe helyeznie múzeumban, illetve a fóti plébánián, és átmenetileg megmenekült néhány olyan darab is, amelyet egy volt alkalmazottjuk magánlakásába vittek. Az asszony halála után azonban ezek a tárgyak is állami tulajdonba, közgyűjteménybe kerültek. Még a nyolcvanas évek végén is került elő ládákban elásott ezüstnemű a fóti kastélyparkban, a leletet az Iparművészeti Múzeumba szállítottak leltározásra. Ezek sem kerültek onnan vissza, mondja Károlyi László, aki egyrészt szeretné végre tisztán látni, mi illeti meg az egykori családi vagyonból, másrészt arra törekszik, hogy a szerteszét szóródott műkincseket ismét egybegyűjtse. „Maradjon állami tulajdonban, ami jogszerűen lett állami tulajdon, de ahelyett, hogy raktárakban porosodik, legyen látható a régi helyén, a füzérradványi és a fóti kastélyban berendezett múzeumban. S azokra a tárgyakra, amelyekkel múzeumok büszkélkednek – mint például a Brandenburgi-főkötő, amely egy festményen édesanyám fején látható, s amely ma a Nemzeti Múzeum egyik kiállítási tárgya –, írják oda, honnan származnak.”
Károlyi László reménykedik abban, hogy erőfeszítései, tervei példaként szolgálhatnak a sorstársaknak. Azoknak a történelmi családoknak, amelyeknek idős tagjai már nem, a fiatalok pedig még nem éreznek erőt ahhoz, hogy tisztázzák az egykori családi vagyon jogi és tulajdoni helyzetét.
Mindebből az is látszik, hogy nemcsak az elmenekült vagy elpusztult zsidó családoknak lehetnek igényeik, hanem a szintén száműzetésbe kényszerült magyar arisztokratacsaládoknak is. Bencze Izabella, a KVI általános vezérigazgató-helyettese ezért is tartja fontosnak leszögezni, hogy úgynevezett holokausztügy pillanatnyilag egy sincsen a folyamatban lévők között. Magyarországon ugyanis egy 1946-ban született törvény alapján viszsza kellett adni a zsidóknak a zsidóüldözés címén elvett vagyonukat, s ezt az intézkedést követte az államosítás, amelynek révén egyes tárgyak állami tulajdonba kerültek. Nem változtat ezen a helyzeten az sem, ha valaki kényszer hatására vagy alkupozícióban ajánlott fel műkincset a magyar államnak, hogy cserébe egyes tárgyait kiengedjék az országból.
A KVI-nek az az álláspontja, erősíti meg Bencze Izabella és Soós B. Tibor ügyvéd, hogy minden egyes ügyet alaposan meg kell vizsgálni, s e vizsgálatok nyomán általában megállapítható, hogy a kérdéses tárgy a kárpótlási törvény hatálya alá esik-e. Ha igen, nincs lehetőség az igény teljesítésére, hiszen kétszer senkit nem lehet kárpótolni. Ha azonban nincs védhető jogcím arra, hogy állami tulajdonban tartsanak egy tárgyat, akkor visszaadják a családnak. Erre volt példa a Vida-ügy.
Tulajdonosi igény nem évül el, mondja a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának restitúciós ügyekkel foglalkozó miniszteri biztosa, Ecsedy István. Nem törvénytelen, ha valaki ilyen igényt bejelent. A kérdés az, hogy mivel tudja alátámasztani igazát. Magyarország a reprivatizáció helyett kárpótlási törvényt alkotott, hiszen itt 1943 és 1953 között mindenkitől mindent elvettek. Igény esetén meg kell vizsgálni, hogy kiadható-e a kérdéses tárgy a magyar kárpótlási rendszert meghatározó törvények megsértése nélkül. Ha az állam tulajdont szerzett rá, és ezt a szerzés időpontjában jogszerű intézkedés alapján tette, akkor nem adható ki. Az elkobzás és az államosítás például az akkor hatályos törvények szerint jogszerűnek minősül. Aki az igényt benyújtja, annak kell bizonyítania a tulajdonjogát, a KVI pedig azt vizsgálja, hogy az állam tulajdonszerzése megtörtént-e. A részleges kárpótlás elve, valamint a kárpótlási törvényben felsorolt intézkedések konkrétak, ezért kell minden egyes műtárgy előtörténetét megvizsgálni. A jogi helyzet ugyanis ezután válik egyértelművé. (A letét például nem válik állami tulajdonná.)
Soós B. Tibor ügyvéd szerint sok vitatott eredetű, gyengén vagy egyáltalán nem dokumentált tárgy is szerepel a múzeumok leltárában. Például a Benkő-gyűjtemény két fontos darabja a hatvanas években a könnyűipari törvény rendelkezése alapján került állami tulajdonba. Bencze Izabella szerint nem képviselnek túl nagy arányt a tisztázatlan eredetű műtárgyak, ám az baj, ha jogi kérdésből politikai ügyet csinálnak. A magyar kárpótlási rendszer egységes, nem szabad kiragadni belőle a műkincsek problémáját.
Nincsen azonban könnyű helyzetben egyik fél sem, amikor az igazát szeretné bizonyítani. A kérelmek nyomán a vizsgálat a legtöbb esetben hiányos mozaikképet tud összeállítani. Van például dokumentum arról, hogy az Iparművészeti Múzeum fizetett egy tárgyért, de az üzleti megállapodásról nincs papír. Első látásra tiszta helyzetekről is kiderülhet, hogy nem egyértelműek. A nemzetközi vagyonjogi egyezmények például a diplomácia nyelvén íródtak, s bár a KVI szakembereiben eddig fel sem merült, hogy az ezek keretében kárpótoltak újabb igényt nyújthatnak be a magyar állammal szemben, az első fokú bírói ítélet ezt az álláspontot kétségbe vonta.
Az állam többféle jogcímen próbálja védeni álláspontját, magyarázza Bencze Izabella. Nem a bizonyítékok eltüntetése, hanem az igazság kiderítése a cél. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy egy közgyűjtemény nem tarthat lopott képeket a falán, de ha valami jogosan a magyar államé, akkor nincs lehetőség az alkura. Ha a KVI-nek szakmai meggyőződése, hogy álláspontja jogszerű, akkor nem mondhat le egyetlen állami tulajdonú tárgyról sem, sem méltányosságból, sem pedig üzleti megfontolásból, szögezi le végül álláspontját az intézmény vezérigazgató-helyettese.
A restitúcióval kapcsolatos tudományos kutatások Magyarországon a kilencvenes években kezdődtek, eleinte a Magyar Nemzeti Galéria keretében Mravik László irányításával, majd a Kulturális Örökség Igazgatósága folytatta ezt a munkát. Végül 2001-ben a műtárgy-visszaigénylések ügyét magához vette a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, s a Szépművészeti Múzeumra bízta azokat a kutatásokat, amelyek a műtárgyak eredetét hivatottak kideríteni. Ehhez a munkához máig alapműnek, adatbázisnak tekinthető a Mravik László által összeállított vaskos kötet, a Sacco di Budapest.
Ha Nyugat-Európában egy múzeumról kiderül, hogy jogszerűen szerzett erkölcsileg vitatható eredetű tárgyat, akkor annak a kiadása nem ajándékként történik, magyarázza Ecsedy István. Közbeiktatódik egy alap vagy alapítvány, amelyik megvásárolja a tárgyat a gyűjteménytől, és a morális jóvátétel érdekében átadja a jogos örökösnek. A miniszteri biztos nem osztja azok aggodalmát, akik a múzeumok kiürülésétől tartanak. Mint mondja, a kárpótlási rendszer miatt nagyon kicsi egy tárgy állami vagy önkormányzati tulajdonból való kivonásának a lehetősége. S bár nem kell félni attól sem, hogy megindulnak a jogos és jogtalan örökösök hadai az állam ellen, mindenképpen szükség van egyeztetésre és tisztázásra. A közgyűjtemények felülvizsgálata elkerülhetetlen, mivel itt évtizedekig nem is esett szó tulajdoni kérdésekről. A felülvizsgálat már elkezdődött, megbízott kutatók dolgoznak a levéltárakban, közgyűjtemények dokumentumtáraiban. A hazai múzeumok ötvenmillió tárgyat őriznek. Nem lehet tehát gyors eredményt remélni. De a munka legalább elkezdődött.
Erdogan
Erdogan megerősítette álláspontját Ciprus kapcsán
