A politikum és a Terror Háza

Vannak olyan országok, amelyek polgárainak soha nem kellett megismerniük a totalitárius diktatúrák borzalmait és az ezekkel együtt járó állami terrorgépezetet. Nekik könnyű konszenzusra jutni a múltat illetően, és egyszerű dolog elhatárolni a jót a rossztól. Nyugodtan ünnepelhetik azt az egy szem forradalmat, amelyik a polgári jövőbe röpítette őket. Semmi okuk rá, hogy szégyenkezzenek a történelmük miatt.
Az Európai Unió számtalan állama ilyen ország. Ennek az EU-nak több ismert politikusa biztosan érdeklődéssel vegyes csodálkozással olvasta azt a levelet, amelyet Budapestről küldött nekik Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. A levél egyfajta S. O. S.-üzenet: segítségkérés, legalábbis erkölcsi értelemben. De hát miért kellene segíteni? Milyen veszély fenyegethet egy múzeumot abban az országban, amelyik állítólag az európai csatlakozási folyamat éltanulója, és amelyben a térség legstabilabb demokratikus rendszere működik már tizenharmadik éve? Miért kell egy békés történészkutatónak az Európai Parlament elnökéhez, az ír Pat Coxhoz fordulnia? Milyen okból kell az Európai Néppárt vagy az európai konvent vezetőit beavatni egy olyan problémába, amelyet a világon mindenütt tudományos konferenciákon szoktak megvitatni?
Pat Cox egészen biztosan megcsóválta a fejét, amikor decemberben elolvasta Schmidt Mária levelét. Költségvetési támogatás megvonása? Egy tudományos kutatómunkát irányító alapítvány kuratóriumának hatalmi szóra bővítése, miközben újabb és újabb reprezentáns értelmiségiek tiltakoznak ellene? Jogi csűrés-csavarás egy pengefal nevű képződménnyel, amelyik igazából senkit nem zavar? A külső homlokzat átépítését erőltető tervek? Miközben még baloldali értelmiségiek – például György Péter – is elismerték, hogy az épület külső designja kiváló munka, és egyáltalán nem jelentett akadályt abban, hogy az Andrássy út a világörökség részévé váljon.
Igen – gondolhatta a Budapestre készülő Pat Cox valamikor december végén. Ezek tényleg érdekes kérdések. Olyanok, amelyeket bizony komolyan kell venni, főleg azért, mert az Európai Unió erejét éppen az adja, hogy bizonyos értékeket feltétlen tiszteletben részesítenek a hatalmon lévők. Számukra például szent dolog a tudományos kutatás szabadsága, a közgyűjtemények kiállítási anyagainak sérthetetlensége. Alapvető és elidegeníthetetlen érték, hogy egy közalapítvány törvényesen működő kuratóriumát nem lehet csak úgy ide-oda bővítgetni csak azért, mert bizonyos politikai erőknek nem tetszik az, hogy a múzeum egyenlőségjelet tesz a XX. századi magyar történelem két legpokolibb diktatúrája közé.
Pat Cox azóta megjárta Budapestet. Találkozott Szili Katalinnal, az Országgyűlés elnökével és Kovács László külügyminiszterrel. Nem tudni, hogy napirendre került-e megbeszéléseiken a Terror Háza Múzeum ügye. Valószínűleg nem, hiszen az Európai Parlament elnökét most az április 12-i népszavazás izgatja, meg talán az, hogy miért írt alá a magyar miniszterelnök egy háborús kiáltványnak is felfogható nyilatkozatot, szembefordulva az EU-tagállamok többségével és saját országa közvéleményével. A Terror Háza Strasbourgból nézve nagyon kicsi ügy. Legfeljebb ahhoz elég, hogy Mart Laar volt észt kormányfőt, illetve a Lengyelországból elszármazott Zbigniew Brzezinskit, az intézmény nemzetközi kurátorait késztesse megszólalásra.
Ebben az esetben talán valamelyikük szóvá teszi, hogy Görgey Gábor kultuszminiszter milyen alapon szelektál a parlamenti bizottságok között, kijelentve, hogy csak a Pető Iván vezette kulturális bizottság előtt kíván megjelenni meghallgatás céljából. Az ellenzéki Halász János által irányított civil szervezetek albizottságának a múzeum épületébe kihelyezett ülésén hiába várták: a kormánypárti képviselőkkel együtt nem volt ott. Egy felelős miniszternek ehhez nincs joga: ha nem jelenik meg a bizottság előtt, és nem is küld senkit maga helyett, akkor nem tesz mást, mint kétségbe vonja az Országgyűlés jogát arra, hogy ellenőrizze a kormány tevékenységét. Persze tudjuk már a várható választ: az Orbán-kormány tagjai sem jelentek meg az előző ciklusban minden bizottsági hívó szóra, és ők is megsértették nem egy esetben a parlamenti szokásjogot. De ez a polgári koalíció később el is vesztette a 2002-es megméretést – talán éppen a fenti magatartása miatt.
Az MSZP–SZDSZ-kormány sok más mellett azért kerülhetett vissza a hatalomba, hogy ne fordulhasson többé elő az, hogy a történettudományt és a múzeumi szakmát az aktuálpolitika cselédjévé teszik. És éppen ennek próbájaként kapták meg történelmi kihívásként a Terror Házát. Kaptak egy lehetőséget, amely nyomán az egész ország előtt bebizonyíthatják végre, hogy nekik a demokrácia nem csupán a választási kampány idején létezik. Tény, hogy a múzeum kiállítási anyaga még nem teljes. Alig egyéves működés után miért lenne az? Egyértelmű a két korszak – a nyilasterror és a kommunista rezsim – ábrázolása közötti aránytalanság. Nos, a termek aránya még mindig kiegyensúlyozottabb, mint a két rendszer időbeli kiterjedése, a nyilasok és a nácik tömeggyilkosságainak borzalmairól pedig nem hagy kétséget a kiállítás. Az sem kétséges, hogy a tárlatok felkavarják az érzelmeket. De hát ez volt a cél, erről a témáról nem lehet száraz tárgyilagossággal szólni.
Az is vitathatatlan, hogy százezres tömeg jelent meg a múzeum megnyitóján. Eddig egyetlen kiállítás vagy médium sem tudott ennyi információt adni az évtizedeken át félrenevelt társadalomnak erről a pokoli korszakról. És talán még ekkora érdeklődés sem kísért egy múzeumot, hiszen egy esztendő alatt több százezer látogató tekintette meg. Sajnos Görgey Gábor vagy Pető Iván nem volt közöttük, ami csak azért furcsa, mert eszerint nem is látták azokat az anyagokat, amelyeket olyannyira át szeretnének szabni. Ez pedig így, ebben a formában az arroganciának és a sportszerűtlenségnek már egy olyan foka, amelyet valóban nehéz indulatok nélkül minősíteni. Egy civilizált ország felelős minisztere egyszerűen nem teheti meg, hogy hatalmi szóval intézkedjen egy olyan, a társadalom széles rétegeit izgató ügyben, amelynek tényleges működését nem is ismeri. Mert az nem elég, ha a főnöke, a meglehetősen alamuszi módon viselkedő Medgyessy Péter tesz egy erősen propagandisztikus túrát a múzeum folyosóin. Személyesen kell megnézni a kiállítást, és ezek után egy miniszternek legfeljebb arra van lehetősége, hogy mértékadó szakmai vélemények figyelembevételével javaslatot tegyen bizonyos változtatásokra. Ez azonban nem mosható össze a költségvetési támogatás és a kuratórium összetételének kérdéseivel, mert akkor Aczél Györgyhöz és hírhedt bélyegzőihez kanyarodunk vissza. Ezt pedig a XXI. században nem lehet megtenni.
Pláne azért nem, mert – sajnos – akciót reakció követ, és 2006-ban lesz miért izzadnia Gerő Andrásnak, az idén 230 millió forintos büdzsével felállítandó Habsburg Intézet igazgatójának. Miközben a frissen hivatalba lépő konzervatív kormány miniszterelnöke éppen bejelenti, hogy az „Emlékezés és Megbékélés Házában” teljes egészében visszaállítják a 2002. május 27-i állapotokat…