Harmadik százforintosát próbálja a taszári pizzéria zenegépébe belökni a férfi. Szitkozódva dobálja a földhöz a rakoncátlan fémpénzt, de végre sikerül lenyeletnie a hangfalas monstrummal. Most is ugyanaz a – már unottra hallgatott – lemez tekeredik a lézersugarak alá, s útjára indul a gyönyör. Hősünk szétvetett lábbal, akár egy hadtápos őrmester, már a félkarú pénzrablót pofozza, amikor dübörögni kezdi a gép a Szavak helyett a szemeid beszélnek című Zámbó Jimmy-slágert.
Arrább, ahol két verébformájú lány cigarettafüst mögé rejtőzve, fázósan összebújik, neongirlandos Marlboro-reklám feszül a tükör felett. Az ablaknál, a szélén már szétporladt nádsötétítőt megrebbenti a fagyos szél. A miliőből ítélve akár Vietnamban is lehetnénk. A katonai jelenlétre emlékeztet a leselejtezett, játékgépeknek döntött SFOR-tattoo-stúdiós, sötétzöldre festett fémtábla is. Később tudom meg, hogy évekkel ezelőtt a pizzéria pincéjében működött a tetoválószalon, de bizony a taszári bázis efféle hóbortnak hódoló amerikai katonái inkább odahaza pingáltatták ki magukat, így csődbe ment a vállalkozás.
– Kórházhoz hívtak volna sofőrnek havi nyolcvan nettóért, ami nem rossz, de nem akarom a függetlenségemet feladni – mondja egy zöld nadrágos férfi, de az asztali gyertyatartó s a pislákoló fényecske is nagyobb érdeklődéssel viseltetik mondanivalója iránt, mint bóbiskoló társa. Kifogyhattak a pénzből, mert előttük se kóla, se kávé. Kocsira várnak, mert ha az általuk már gyakran emlegetett Béci visszajön, lehet, hogy elviszi majd őket Dombóvárra.
Most McHawertől a Néha minden oly egészen más mulatós egyvelege csendül fel. Mecca feliratú pulóveremben kilépek az ajtón. A sárdagasztó utca járdáján fehér dzsoggingos férfi kocog. 21 óra 47 perc van. Ő az első amerikai, akivel Taszáron találkozom.
Taszár by night. A Márti büfében, a Török kocsmában s egy falusi presszóban többnyire unalmas arccal csocsózgatnak a helybeliek. Már-már úgy tűnik, hogy ez a nemzeti sport, amikor a Hemo éttermében dartsozó társaságra leszek figyelmes.
Néhány kört teszek Taszáron. Az amerikai bázis főkapujánál éber őrszemélyzet. A késői időpont s a hideg ellenére a sorompónál áll két fegyverét markoló katona. Éberen figyelik araszolgató autómat, talán még a rendszámot is felírják. Mindenesetre első látásra nem ütközik ki a Magyar Honvédségnél megszokott lazaság, amikor ilyenkor a pattanásig hevített kályhás portafülkéből csupán kikacsintana a bajtárs.
Újabb italkiméréshez érkezem, ahol zárás előtti hangulatban pucolja a pultot egy asszony. Rendelek egy alkoholmentes sört, viccesen és provokálóan hozzátéve: de csak azért, mert tartok a beígért rendőri és mindenféle más jellegű ellenőrzéstől. Egy ropogós papírt terítek a pultra, és egy január végi hírt idézek fel: „A taszári bázis körül a határőrség és az amerikai hadsereg többszörös védelmi gyűrűt épített ki. A szigorú ellenőrzések már a légitámaszponttól több kilométerre elkezdődnek. A fokozott ellenőrzést a vám- és pénzügyőrség, a bevándorlási hivatal és a munkaügyi felügyelőség munkatársai is segítik” – olvasom a nőnek, s hozzáteszem: – Hétköznap van. Este hattól itt kolbászolok, és a kutya sem ellenőrzött. Ráadásul még a kakukktojásnak tűnő munkaügyi ellenőrökbe sem botlottam bele.
– Azt hiszi, nem tudják, hogy maga itt van? Hahaha, ne legyen ennyire naiv – próbál kiábrándítani. – Elmesélek magának egy történetet – mondja, miközben a sört elém helyezi a pultra. Kiderül, hogy három évvel ezelőtt húsvétkor vendégeket vitt fel a szomszéd településről, Kaposhomokról megközelíthető „hegyecskére”. A víkendházas területen piknikjüknek szándékosan olyan helyet választottak, ahonnan a hat-hét kilométerre található amerikai bázist látni lehetett. Ennek oka pusztán az emberi kíváncsiság volt, így a műszaki végzettségű férfivendég néhány sonkás szendvics elmajszolása után egy távcsővel nézegette a repülőgépek kifutópályáját. – Húsz perc elteltével a dombon megjelent egy katonai dzsip, és tőlünk száz méterre megállították az autójukat. Nyilvánvalóan minket figyeltek, s úgy helyezkedtek, hogy az autónk rendszámát is lássák – szögezi le az asszony. Csodálkozva hozzáteszi: – Honnan is tudhatták, hogy mi a hegyen vagyunk, nem tudom. Mindenesetre már nem viszünk vendégeket oda.
Más jellegű, mondhatni meghökkentő benyomások is érnek itt a kocsmában. A félliteres sört azért értékelték le, mert a taszáriak inkább a 0,33-as „kiszerelést” kedvelik. A tömény ital nem fogy, whiskyt is csak az italkimérésekben a fehér holló ritkaságával megjelenő amerikaiak fogyasztanak. – Ha az amerikai szórakozni akar, azt nem Taszáron teszi meg. Van belső taxijáratuk, elsötétített üveges mikrobuszuk, és azzal hozzák-viszik az embereket Kaposvárra a night-klubokba, a kaszinóba és a Ramszesz diszkóba. Majdhogynem hermetizáltan élnek a bázison, még a kenyerüket is az Egyesült Államokból hozatják repülőgépen – világosít fel a közlékeny asszony.
– És a titokzatos arabok? – kérdezem tőle, de csak meghúzza a száját. – Itt vannak, többet nem tudunk erről.
Taszárt és Kaposvárt elhagyva a szállásomra tartok Somogyváriba. A ködös úton egy autó tapad rám, s akkor sem előz, amikor azt forgalom híján könnyedén megtehetné. Aztán egy helyen lelassít, majd beáll egy kapubejáróhoz, lámpáit viszont nem kapcsolja le…
Reggelre leesett a hó, szűzies fehérségűvé varázsolva Taszárt. A mélyből mégis fájó gondolatokat húz fel a hetvennégy éves Futács József, amikor hóseprés közben megszólítom.
– Se éjjelünk, se nappalunk nincsen, mert napszaktól függetlenül úgy húznak el itt a katonai járművek, hogy beleremeg a ház. Korábban megtérítették a kárunkat, de ugyanúgy járnak azóta is – mutat egy kitömött repedésre az idős ember. Hadi helyzettől függetlenül egymásba érnek az elsötétített autók… Most meg itt vannak arabok… Elég baj ez, mert azt olvasom az újságban, hogy mérlegen áll a háború kérdése. Amerikában a Fehér Ház nem enged, de az arabok se adnak alább az álláspontjukból. Ha begyújtják a rakétáikat, akkor nekünk ámen.
– Maga szerint mi lehet ennek a háborús készülődésnek az igazi oka?
– Az, hogy a népek nagyon szeretik egymást. Nem megyek messzire, itt indulok el a faluban, sőt még közelebb, a családomban. Nálunk is vannak kellemetlenségek és nézeteltérések… A legrosszabb az állam és állam közötti vita. Ez útmutató a fiatalságnak. Arról, hogy sokkal rosszabb kor vár rájuk, mint a miénk volt. A politikához nem értek, de talán az olaj is szerepet játszik ebben a kérdésben. A miniszterelnök által aláírt levél is azt jelenti, hogy a magyarok számára is előkészületben a háború, csak a taszári bázis miatt ki ne telepítsenek minket…
– Annyira megszoktuk az idegenek jelenlétét, hogy nem is foglalkoztat minket az arabok megérkezése – mondja Huszár István helybéli lakos, hozzátéve: a jövés-menés nem új keletű számukra. – Lehet, hogy nevetséges, amit mondok, de az amerikai katonai jelenlét, illetve a fokozott rendőri létszám miatt a helyi apró bűnügyekre gondolva nagyobb biztonságban érezzük magunkat – jelenti ki. Huszár István a háború esetleges kitörése miatti félelmekkel kapcsolatban azt mondja, a taszáriak fenyegetettségével kapcsolatos hírekről az a véleménye, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. A diplomáciai lépésekről, a miniszterelnökök által aláírt és sokat bírált közös levelekről, a ferihegyi leszállás megtagadásáról úgy tartja, hogy a magasabb szintű politikáról nehéz véleményt alkotnia az egyszerű embereknek.
Szemben a helyi fodrásznő sepreget meggyszínű KFOR-os baseballsapkában, de paradox módon a helybeliek amerikaiakkal való kapcsolatáról nem akar beszélni. Annyit vág hozzám, hogy annyira nem téma az arabok érkezése és az esetleges félelemérzés, hogy még a fodrászüzletben sem beszélnek róla az emberek. Mások sem bőbeszédűbbek. Egyikőjük azzal a talányos mondattal hárítja el az érdeklődésemet, hogy „véleményem van, de ennél többet nem mondok”.
Taszáron a Petőfi Sándor utca végén piros feliratos táblák figyelmeztetnek arra, hogy elzárt terület következik. Az út a bázis hármas kapujához vezet, tudom meg az utolsó házikó lakójától, Vilcsek Józseftől. Szerinte nem figyelik a falunak ezen a végén közlekedő embereket, hiszen ő is elsétál arra gombászni, de még senki sem kérte a papírjait. Kökénybokor alatt növő tüskegombát és körkörösen növő csibegombát talál itt. – Én is szoktam kukkerolni – vallja be a fiatalember, aki korábban, amikor takarítóként dolgozott a bázis területén, elszörnyülködve látta, hogy az amerikaiak a leselejtezett tévéket és videókat kalapácscsal összetörték. – Kidobáltak vadonatúj surranókat, amit hazahozhattam, s kaptam alig használt gyakorlóruhát is – teszi hozzá elégedett arccal. Mint mondja: az amerikaiakról nincs rossz véleménye. Barátságosak. – Néha megálltak itt, s lefényképeztek engem a mamámmal, másnap pedig hoztak nekünk a képekből – teszi hozzá. – Az arabokat ugyan nem láttam, de ez az egész nekem nem nagyon tetszik. Jó, itt vannak az amerikaiak, ezt már megszoktuk. Most jönnek az arabok, s ki jöhet még? Nem tudni, hogy kik ők, s milyen kiképzést kapnak. Úgy volt, hogy tolmácsok, most mégis kapnak önvédelmi kiképzést is. – Szerinte abból a levélből, amit Medgyessy Péter aláírt, még bajunk is lehet. – Én még az EU-nak sem örülök – mondja. – Volt mezőgazdaságunk, sokan megéltek belőle, most meg egyre kevesebben. Meg aztán most másról sem hallani, mint a gyárbezárásokról, ki tudja, hogy lesz-e helyette valami más.
Amerikai harci jármű bukkan fel az úton, óriási kerekei magasra csapják a hólatyakot. A „szöcske” névre keresztelt autó hátán dobozszerű tákolmány. Nem tudni, mi lehet benne. Arrább a faluban egymást érik az US ARMY-rendszámos autók, s feltűnően sok az utcákon a magyar rendőrautó is. Ellenőrzés, igazoltatás ugyanakkor most sincsen.
Az autóút szomszédságában, az egyik taszári ivóban tagbaszakadt férfi ül a bárszéken katonai terepkabátban. – Jancsikám, itt a kávéd – mondja a pultoslány, miközben a világoszöld termosz kupakját visszacsavarja. – Mióta használja a kabátot? Jól tartja a színét – kérdem tőle. – Jól bírja a strapát – válaszolja, majd kissé elgondolkodva hozzáteszi: öltönyt, könnyített bakancsot és kabátot is kapott annak idején egy tolmács barátjától. – Ennyi hasznom volt Amerikából, mert bár többször is pályáztam a bázison munkalehetőségre, nem vettek fel. – A kabát viszont nagyon jó. Horgászni veszem fel, de akár vadászhatnék is benne.
nézőpont intézet
A tiszások túlnyomó többsége sem akar kétpárti parlamentet
