Barangoló székelyek és a hunkultusz

Most, amikor talán negyedórára vagyunk egy új háború kezdetétől és a magyar miniszterelnök kijelenti, hogy azokkal tartunk, akik hadat üzennek, másként szólva: akik támadni fognak, fölöttébb pikáns kézbe venni egy könyvet, amely a legfőbb hadüzenők, Anglia és az Egyesült Államok magyar nyelvből érettségizőinek volt kötelező olvasmánya. A könyv hazánk történetét mondja el, szerzője egy Macartney nevű brit professzor, fordítója a Csongrádi Öregdiákok csapata, kiadója pedig a szintén csongrádi Kultúra 2000 Alapítvány.
Az ember magyarként sokat hallott arról harangozni, hogy országáról alig találni tisztességesen megírt történelmi munkákat, s ha be is kerül néhány a nyugati közkönyvtárakba, az utódállamok történészei, akik ügyesebben munkálkodnak az európai és tengerentúli egyetemeken, eltüntetik a magyar könyveket, ha érdekeikkel ellentétesek. Mindezek ismeretében fokozott érdeklődéssel ütjük fel a brit profeszszor könyvét, ugyan hogy lát minket valaki Oxfordból, ahol még a kerítés is tudományból van.
Sajnos, a lázas érdeklődést hamar lehűti a szerző, aki szerint a magyarok őseinek települései a Balti-tengertől a Közép-Urálig terjedtek, ám két mondattal odébb már úgy szól rólunk, mint a legkeletibb nomád népről, amelynek útja egyszer csak keresztezte az Urált. Erre még mondhatja az ember, hogy tévedés, de aztán seregestül jönnek a kapitális marhaságok, kezdve azzal, hogy Ajtony kabar fejedelem volt, folytatva Szent Istvánnal, aki rabszolgákat tartott, de példát adva népének, felszabadította őket.
A brit szerzőtől a továbbiakban megtudjuk, hogy a székelyek, a kunok és minden egyéb idegen népség beleolvadt a magyar árba, pedig a szerző harminc oldallal korábban még azt hozta a brit diákok tudomására, hogy a magyarok megérkezése előtt az Alföldön egy keleti eredetű nomád nép barangolt, a magyarok rokonai: a székelyek. Ezt olvasva az ember óhatatlanul arra gondol, Angliában kicsit lazán kezelik a rokoni kapcsolatokat.
Az egész könyvön átleng valami kisiskolás szellem, s nehéz eldönteni, a szerző „guggolt le”, vagy ez a gimnáziumi színvonal ott, mert ha ez, Magyar Bálint legyen óvatos, nem kéne követni. Fontos történelmi eseményekről a brit történész időnként a tévémesék szintjén szól. Logikája érthetetlen, amire jó példa Mátyás második házassága, amely – Macartney szerint – magával hozta az Attila- és hunkultuszt Magyarországon. Ezt valamiért egyébként is csípi a szemét.
Megvallom, ennél a bekezdésnél éreztem úgy, hogy jobb lenne abbahagyni, mert nagyobb marhaságot már úgyse találok, de tévedtem. A derék brit kijelenti például, hogy a bevándorló zsidóság Magyarországon a tizenkilencedik század végére kizárólagos középosztálybeli városi elemmé vált, pedig köztudott, ők voltak akkoriban a legjobb famunkások, a legügyesebb falusi szatócsok, a legravaszabb vándorkereskedők. A negyvennyolcas szabadságharc legfőbb indítékának a szerző a magyar nacionalizmust tartja, a magyar agrármozgalmak legfontosabb figurája szerinte egy Várkonyi nevű „próféta”, sorolhatnám a kapitális tévedéseket vég nélkül.
Ennek ellenére úgy vélem, hasznos volt a könyv megjelentetése. Igenis lássuk és olvassuk, milyen felületes és hamis a kép, amit rólunk tanítanak, ráadásul épp abban a két országban, amely azt hirdette (Anglia) és hirdeti (az Egyesült Államok), hogy mindent tud a világról, s ez jogosítja fel arra, hogy annak irányítója legyen, s ha úgy hozza sora, katonáival „igazságot” tegyen.
Nagy kár viszont, hogy a kiadás néhány jó szándékú amatőr gyönge angol és még gyöngébb magyar tudása miatt alig olvasható. Nem értem, miért nem hívtak egy nyelvi lektort, aki átnézte volna a könyvet: elemi nyelvtani hibák százait szűrte volna ki. És nem ártott volna egy történész sem, aki megmagyaráz néhány érthetetlen passzust.
Sebaj, legalább tudjuk, mit nem tudnak rólunk új szövetségeseink.