Egy félrecsúszott késszúrás emlékére

Bécs IX. kerületében, nem messze a városházától, az egyetem szomszédságában a francia gótikát utánzó stílusban épült templom hívja fel magára a figyelmet. A Votivkirchéről ez olvasható a bedekkerben: a helyén 1853. február 18-án egy merénylő meg akarta gyilkolni I. Ferenc Józsefet. A császár szerencsés megmenekülésének emlékére fivére, Maximilian főherceg (a későbbi mexikói császár) építtette, fogadalmi templomként. A Habsburg-ház az osztrák nemzet panteonjának szánta.
Ez utóbbi tervből végül semmi sem lett, a dinasztia halottai mind más helyen nyugosznak. A templom 99 méter magas ikertornyai így csupán egy sikertelen merényletre emlékeztetnek, amelyről ma már senki sem tartja számon, hogy tettese egy egyszerű magyar szabósegéd volt. Libényi János éppen ma százötven éve próbálta megölni a császárt. A nem mindennapi eseménynek tizennégy szót szentelő magyar akadémiai kronológia a merénylő nevén kívüli egyetlen adatot is tévesen közli: székesfehérvári illetőségűnek írja a valójában csákvári Libényit; egy, az önkényuralom időszakát részletesen tárgyaló könyv (Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés, Gondolat, 1981) pedig meg sem említi a Libényi-merényletet. Az 1895-ös Pallas-lexikon szócikke szerint a tettest, aki a magyar király koponyájának hátsó részét megsebezte, O’Donnel törzstiszt és Ettenreich mészáros gátolták meg tervében s fogták el; Libényit február 26-án, akasztófán végeztek ki. Az idézett kronológia február 25-i dátummal közli Noszlopy Gáspár halálos ítéletét, majd a Makk- és Jubál-féle öszszeesküvéseket megtorló kivégzéseket, de a bécsi merénylőről nem ejt több szót.
Hogy ki volt valójában ez a vakmerő szabólegény, arról keveset tudni. Talán amiatt sem közismert a neve és története, mert a merényletet – ami végül is előre megfontolt szándékú emberölés – a magyar „közerkölcs” általában elítéli. Érdekes összehasonlítani hazánk történelmét más európai nemzetekével abból a szempontból, hogy hány uralkodónk, főemberünk, politikusunk vált gyilkosság áldozatává ezer év alatt: talán meglepő, de amíg Anglia a shakespeare-i véres királydrámák színtere, az elátkozott francia királyok szörnyűnél szörnyűbb véget érnek, a napfényes Itáliában és Spanyolországban méreggel, zsineggel „váltanak le” uralkodókat, nálunk egyetlen Árpád-házi király (a szertelen életű IV. Kun László) esett orgyilkosság áldozatául, s a későbbi korokban is fölöttébb ritka a politikai indíttatású merénylet magyar földön. A háborúk, felkelések és az azokat követő megtorlások viszont annál gyakoribbak voltak.
I. Ferenc József 1849 augusztusában, a világosi fegyverletételkor mindössze 19 éves, kilencedik hónapját tölti egy birodalom trónján, amelynek azonban legnépesebb országában már második éve tart a függetlenségi háború. Bécs rég tisztában van vele, hogy külső segítség nélkül nem képes úrrá lenni a helyzeten, a nagyhatalom elveszítheti legnagyobb és javakban leggazdagabb területét, Magyarországot. Az orosz cár kétszázezres intervenciós hada kell ahhoz, hogy térdre kényszerítsék Görgey főseregét, amely a téli és a tavaszi hadjárat során porig alázta Windischgrätzet. Máig szinte felfoghatatlan az a hitvány bosszúvágy, amivel 1849 októberében kioltják első miniszterelnökünk, a főrendi származású Batthyányi Lajos, a tizenhárom hős lelkű tábornok és sok más kiváló magyar életét. Azt is tudni, hogy a megtorlásért nem csak a beteg lelkű Haynau volt felelős: a halálos ítéletek mögött ott lapult az Olmützbe menekült, megszégyenült Habsburg-udvar, Schwartzenberggel és Metternichhel együtt. A fiatal, korlátolt gondolkodású és erkölcsi érzékű, hiú császár könnyedén tört pálcát az aradi és más vértanúk felett.
„Levágva népünk ezrei, / Halomba mint kereszt, / Hogy sírva tallóz, a ki él: / Király, te tetted ezt!” – írta hat évvel később is Arany János. Európa a szemét undorral elfordítva tért napirendre a történtek felett, bár amikor a már bukott Haynaut 1850-ben egy londoni sörözőben felismerték, a feldühödött polgárok botjaitól a rendőröknek kellett megmenteni. Maga Miklós cár levélben kért kegyelmet a „megtévedteknek” Ferenc Józseftől, és hogy a hála mint politikai fizetőeszköz mily gyorsan devalválódik: már 1854-ben bibliai átkokra fakasztotta az orosz uralkodót ifjú pártfogoltjának pálfordulása a balkáni kérdésben.
A félelemtől megdermedt Magyarországon 1849 őszén osztrák rendőrállam rendezkedett be. „Az alkotmányosság utolsó látszatát is eltörölték” – írja Marczali Henrik évtizedek múlva, még Ferenc József uralkodása idején. Egy tíz évvel későbbi hivatalos jelentés szerint 83-ból csupán 37 magasabb köztisztséget töltenek be nálunk honos személyek. A birodalom távoli erődjeinek vizes kazamatáiban százával sínylődnek ’48-as elítéltek, a világ tele magyar politikai emigránsokkal. A belső ellenállás reménytelen. A Felvidéken néhány elszánt utóvédharcos lappang, Pesten egy Jubál Károly nevű tanár tart kapcsolatot Kossuth családjával (életével fizet érte), a Székelyföldön 1851-ben Makk József volt honvéd tüzérezredes körül szerveződik ellenállási mozgalom, melynek célja Kossuth hazasegítése Törökországból. A kissé egzaltált katonatiszt a következő év tavaszára tervez általános felkelést Erdélyben, de a titkosrendőrség már a konspiráció kezdetén tud a terv részleteiről. 1852 januárjában letartóztatják Makkot, több egykori székely honvédtisztet, és vagy hatszáz további, összeesküvéssel gyanúsított személyt. Az Alföldön Rózsa Sándor elfogása töri meg a ’48-as szabadcsapatok lanyhuló ellenállását.
Libényiről, rövid életéről, akciója előzményeiről semmit sem tudni. Még arcképe sem maradt fenn. A magányos merénylők korai fajtájából való. 21 éves, amikor elszánja magát, hogy végez a gyűlölt uralkodóval. Bécsbe utazik, kifigyeli a császár napi mozgását, az utcán hajtja végre tervét. A Schottentor melletti téren hirtelen odafut a császárhoz, és éles késsel oldalról nyakon döfi. Az uniformis vastag anyagból készült, fémszállal hímzett állógallérján a szerszám nem hatol át, megcsúszik, csak gyengén sebzi meg a meglepett Ferenc József tarkóját. A tettest a helyszínen elfogják, és miután a rendőrség nem akad kiterjedt összeesküvés nyomára, egy hét múlva végrehajtják rajta a halálos ítéletet. Egyszersmind országszerte kivégeznek egy sor fogva tartott tényleges, bár többnyire romantikus és gyakorlatilag ártalmatlan összeesküvőt.
Három nappal a merénylet után máris hódoló magyar „konzervatívok” küldöttsége utazott Bécsbe, gratulálni a császár szerencsés megmeneküléséhez és bocsánatot kérni a történtekért. A Votivkirche építéséhez jelentős adománnyokkal járultak hozzá honfitársaink. Végül is a hatvannyolc éven át uralkodott I. Ferenc József őfelségére két-három emberöltő múltán már a nemzet jóságos atyjaként tekintettek, holott – a szerencsétlen magánéletű, „átok sújtotta” sorsú – uralkodó cinikus felfogását saját rendszeréről mi sem jellemezte jobban, mint híres mondása: „A Metternichet meg engem még kibír.”
E cikk írása közben megkérdeztem az elmúlt évtizedek titkai közt járatos történész barátomat: van-e tudomása bármiféle merényletkísérletről, összeesküvésről az 1956-ot Haynauhoz hasonló kegyetlenséggel vérbe fojtó szovjet helytartó, Kádár ellen? Csak arról tudni – felelte –, hogy a 60-as évek elején szervezkedtek Kádár megdöntésére a „régiek”, néhány háttérbe szorított exávós és megrögzött rákosista. Aztán kiröhögték saját magukat…