Kopaszt keressük a Kalefon. Süt a beton a hidegtől, esteledik. Kopasz a Moszkva tér egyik ismert figurája, szipus, amellett mindent fogyaszt. Komáromi Krisztiánnal, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársával először a helyén próbáljuk elérni, a 61-es villamos megállójánál, egy betonficakban. Oda szokta kirakni a fotelját, s órákig csak ül, nézi a járókelőket és „fúj”: arcához emelgeti zacskót rejtő kabátujját. Most csupán a szétszórt csikkrengeteg, konzervdobozok és egy fagyott vizelettócsa jelzi, hogy itt járt. Krisztián kabátot hozott neki.
Toporgó csövesek az újságárusnál, odamegyünk. Kopasz mindjárt jön, csak dolga van. Az utcalakók megkérdik, mit hoztunk.
– Egy kis kaját simán elfogadnék – mondja egyikük.
Krisztián kicsomagol, édes aprósüteményt vesz elő (magas a tápértéke, mondja), és meleg kesztyűket, sapkákat húz ki szatyrából. A közhiedelemmel ellentétben a csövesek télen nem szeretnek meleg helyre menni, s ha öszszejön egy kis piára- vagy kajáravaló, csak egyikük megy be a boltba. Kint meg lehet szokni a hideget, de fűtött helyiségből nagyon rossz kijönni. Egy lány is van a csapatban, valamikor szép lehetett; erősen be van rúgva vagy állva. Bizalmatlanul méreget a kapucnija alól. Egy pocakos, sebes arcú csöves beletúr Krisztián szatyrába, úgy fogják vissza a többiek.
– Kiosztanám a sok szegény havernak – mondja a sebes arcú.
Krisztián nem ad több kesztyűt – később megmagyarázza: csak eladnák, elcserélnék italért vagy anyagért. Ilyenkor jönnek munkából az emberek, egyre élénkebb, sűrűbb a forgalom a téren. Feltűnik Roki, egy kancsal, huszonéves, talpig feketébe öltözött fiú.
– Hol a patkányod? – kérdezi tőle Krisztián.
– Megszökött. Velem aludt egy csomó ideig. De egy ideje nem találom.
Roki huszonöt éves, nyolcadik esztendeje van az utcán. Egy félbehagyott építkezésen lakik sokadmagával. Vidéken él a mostohaapja, de nem megy vissza, mondja.
– Inkább itt rohadok meg. Pedig tetű egy élet ez, fázni örökké!
Roki szipus, de azt állítja, bármikor abbahagyhatná. Egyébként minden szipus ezt állítja. A nyolcvanas években a Technokol Rapid, a kilencvenes években egy csavarlazító volt a sláger, manapság főleg nitrohígítót lélegeznek be, mert az viszonylag olcsó. Egy felnőtt szipus naponta egy litert elfogyaszt belőle. A szipusok panaszolják, hogy egyre rosszabb az anyagok minősége – a cégek ugyanis igyekeznek mind alacsonyabb toluoltartalmú termékeket előállítani. A toluol olyan szénvegyület, amely hallucinációt okoz, s ezt a tapasztalt fogyasztó akár irányítani is tudja. Roki azt mondja, ő egy ideje nem hallucinál. Csak azért fúj, mert akkor nem fázik annyira. Egy ismerőséről mesél, aki tűzrajzokkal szórakoztatta a Kalef közönségét: hieroglifikus ábrákat firkált a betonra, és meggyújtotta őket. Egyszer aztán annyira „befújt”, hogy nem vette észre, amikor a zacskóból ruhájára csorgott a hígító, és belobbant a cigarettától. Így halt meg.
Most éppen Fókát, a csövespopuláció egyik kulcsemberét gyászolja a Moszkva tér. Mindenki szerette, vagy legalábbis mindenki ezt állítja. Piás volt, szétrobbant a mája, mondja egyikük. Tüdőgyulladás vitte el, így a másik. Ami biztos: a nyilvános vécében halt meg, éjszaka. A hajléktalanok fenyőágat, virágot, gyertyát hordtak a nyilvános vécé rácsához, valaki egy plüssfókát is odahelyezett.
Roki azt mondja, neki már nincsenek érzelmei. Megkeményedik az ember, teszi hozzá. Nem sírt akkor sem, amikor meghalt a nevelőanyja. Egyébként föl sem fogta még a Fóka halálát, olyan érzése van, hogy csak elutazott pár napra vidékre. Roki elnézést kér, de – mint mondja – melózni akar. Ilyenkor lehet a legjobban tarhálni.
A csövesek faarccal veszik tudomásul, ha nem kapnak, ahogy azt is, ha kapnak. Igyekeznek a biztonsági kamerák látóterében maradni, mert félnek. A szövegük nagyon vagány, de félnek, mert sokszor megverték már őket, és nemigen tudnak védekezni, legyengültek a hidegben.
Továbbállunk. Hogy Kopasz mikor jön, bizonytalan; a „mindjárt” az utcalakók nyelvén fél napot is jelenthet. Az idő itt nem számít. Megvirrad, telik a nap, aztán besötétedik, és addigra valamit keresni kell. Az anyagosok sem élelemmel, sem búvóhellyel nem törődnek, amíg a szert meg nem szerezték. Aztán pedig már elvannak valahogy, bárhogy.
Talán a mindig osonva közlekedő csövesek miatt nevezik Szellemtelepnek Kréziék búvóhelyét. A lakótelep tövében egy hatalmas, évekkel ezelőtt félbehagyott építkezés; mellette, a dombon gyerekek szánkóznak. Kipirult arccal kérdezi az egyik, hová megyünk. Csak körülnézni, motyogjuk.
A drótkerítés kihajtva, leereszkedünk a bokáig érő hóban a garázssorhoz. A domb tövében egy döglött heverő, kibelezve, égnek álló lábakkal. Az egyik garázs irdatlan bejáratán takaró függ, egyetlen takaró, semmit sem fog fel a hidegből. Amint belépünk, mellbe vág bennünket a tömény hígítószag. A vakító hó után szokni kell a félhomályt; csaknem felbotlom egy hideg, rozsdás kályhában. Rongy-, papír-, konzervdoboz-, üveg- és egyéb hulladékkupacok közt keskeny csapás vezet a garázs végébe, ahol két ember fekszik, takarókkal, hálózsákokkal, pulóverekkel letakarva. Közelebb megyünk. Félkönyéken támaszkodnak, mint valami groteszk ókori lakomán, az arcukra-szájukra fogott zacskó összelappad és kidagad, összelappad és kidagad. Megszólítjuk őket, leeresztik a zacskót, és csak néznek – különös, a szemük tiszta, majdhogynem szép, pedig iszonyatosan be vannak fújva. Lassan, erőtlenül mondanak valamit. Mintha egy láthatatlan, széles folyó túlpartján lennének, ahonnan csak hangfoszlányokat sodor át a szél.
Embertelen hideg van. A toluol viszonylag hamar kitisztul a fejből, annyira legalábbis, hogy kommunikálni lehessen.
– Vonalat nem adok ki – feleli az egyik fiatal férfi (Zolinak hívják), mikor elmondom, miért jöttem. A hajléktalanok gyakran a drogterjesztőlánc utolsó szemei. Ellentmondásnak tűnik, hogy egy hajléktalan heroint fogyaszt, hiszen ez a legdrágább anyag – egy függő napi adagja tíz–tizenötezer forintba kerül. Viszont az utcalakók kábítószer-fogyasztása ingyenes is lehet, amenynyiben vállalják, hogy naponta meghatározott számú csomagot kapnak a fölöttük álló dílertől, és esténként elszámolnak a pénzzel. Ehhez stabil vevőkört kell kiépíteniük, ami sokaknak sikerül is, minden mentális problémájuk ellenére. Ha ugyanis anyagszerzésről van szó, a mégoly elesett kábítószerfüggő is meglehetősen jól emlékszik nevekre, arcokra, sőt képes a megbeszélt időpontban pontosan érkezni.
Kettejük közt, borosüveg szájába szorítva, csonkig égett gyertya áll. Fókát gyászolják ők is. Szomorúak, fáznak, fújnak. Nem nagyon érdekli őket, hogy itt vagyunk. Alufóliába csomagolt ennivalót veszek elő, Krisztián pulóvereket, takarókat ráncigál ki a zsákjából. Köszönik szépen, fújnak tovább.
– Tizenhét éve szipuzok – mondja Krézi, a csontos arcú, szakállas férfi. Girbegurba tetoválást visel a kézfején: Crazy. Régebben őrültként tartották számon, gátlástalan fogyasztó, szövegelő és verekedő volt. Mára lelassult. Tíz éve jósolták neki, hogy tíz éve van hátra. Májzsugorodásban szenved, tönkrement a veséje, a tüdeje, HIV-fertőzött. A kábítószeres rituálé szerint az AIDS-esekek „szúrnak” utoljára a csapatban. Egyszer Krézinek sok pénze volt, két és fél milliót örökölt. Nagy pénzt hamar elkölteni: ez a csövesvilágban virtusszámba megy. Hatvanegy nap alatt sikerült neki. Taxival ment mindenhová, a legjobb helyeken szórakozott, a legjobb anyagokat vette, fizetett boldog-boldogtalannak. Nemrég, rosszkedvében mondta: egyetlen célja van még. „Annyi lóvé kéne, hogy vehessek vagy öt pakk heroint. Aztán beadnám az aranylövést.” Harmincegy éves.
– Tizenhét éve fújok, és még mindig haluzok – mondja.
– Vannak visszatérő hallucinációid?
– Csak azok vannak. De ez már nem is halu, ez valóság. Látom, hogy ki vagyok valójában.
– Ki vagy valójában?
– A sötét … (valami francia nevet motyog bele a zacskóba, nem értem) reinkarnációja vagyok, Hermész tanításának továbbéltetője. Hermész Triszmegisztosz, érted. Az emberiség ősi tudása, érted.
Kérdem, mit fogyasztanak még.
– Füvet, ha van – mondja Zoli. – Az jó, azzal el lehet hülyéskedni.
– Nem parázol tőle?
– Á – rázza a fejét. – Figyelj, akárkit leparáztatok, de én nem parázok.
Parának a narkósszleng a pánikrohamot nevezi (talán a paranoia szóból), ami gyakori velejárója a marihuánafogyasztásnak, főleg labilis idegrendszerű egyéneknél. Ilyenkor a kábítószer-fogyasztó úgy érzi, minden és mindenki ellene van. Ez a fű esetében egy-két óráig, erősebb hallucinogéneknél, amilyen például az LSD, öt-hat óráig is eltarthat, némely esetben idegösszeomlást okozva. Sok para végződött már öngyilkossággal. Bár a szipusok nemigen beszélnek róla, súlyos pararohamokat okozhat a toluol is. Egy középkorú nő – aki azóta abbahagyta a toluol, nevezetesen a Technokol Rapid fogyasztását – egy ilyen roham alkalmával csaknem az összes haját kitépte. A toluol okozta látomások ugyanis nagyon színesek, plasztikusak. „Iszonyatos volt – mesélte a nő –, vámpírokat láttam, és a gyerekemet darabokban.”
– De legjobb a nyalcsi. Ő főnök, érted. Az operatőr. A nyalcsi – mondja Krézi.
Négy-ötezer forintért jutnak egy adag „nyalcsihoz”, azaz heroinhoz. Van ezerötszázért is, csak az gyenge minőségű. A fene akar mosóport lőni, mondják. Mindkettejüknek van folyamatban levő bírósági ügyük, főleg lopások miatt. Zoli nemrég eladta a személyijét háromezer forintért. Kajás volt, mondja, a Krézi meg szomjas, kellett a pénz.
Zoli elsírja magát.
– Eladtam a személyimet – ismételgeti. – Utálom az egészet, érted, hogy megint oda kell menni este a Moszkvára, és elkezdeni a szöveget, hogy „figyelj, ne haragudj, nem volna egypár forintod?”
– Utálsz tarhálni?
Vállat von. Az attól függ, mondja, milyen kedve van az embernek. Ez is egy munka. Az eredmény attól függ, mennyire van formában az ember, meg hogy hányadika van.
– Én szeretek tarhálni – mondja Krézi. – Budapest tíz… nem, öt legjobb tarhása közt Krézi ott van – mutat hüvelykujjával önmagára, és az ötliteres műanyag kannából ismét hígítót tölt a zacskóba. Elgurul a kupak, visszaadom neki. Krézi látványosan tarhál, lábát, akár valami akrobata, a nyakába fűzi; alulról, vigyorgó arccal néz a járókelőkre. A múltkor egy részeg csöves azt kiáltozta mellette: „Hölgyeim és uraim! Itt a szenzációs, fantasztikus Krézi, aki ismét magánszámmal kápráztatja el önöket!” – és dőlt a pénz.
– Dolgozni? – néz rám Zoli. – Hogy? Persze, hajnalban, ahogy a Krézi szokta mondani, frissen kipattanok az ágyból, elmegyek nyolc- meg tízórázni a kőműves mellé, aztán hazajövök. Csakhogy akkor hol tudtam kipihenni magam, hol tisztálkodtam, hol ettem, hol ittam egy sört, hol néztem tévét? Erre senki sem gondol. Csak azt mondják, menjek dolgozni. Én meg: jó, adjál munkát. Na, erre nem mondanak semmit.
A múlt héten megjelent itt a Szellemtelep tulajdonosának, egy vállalkozónak a megbízottja, és közölte a csövesekkel: el kell tűnniük, különben rendőrrel viteti el őket. Ma jár le a határidő, még nem jöttek a rendőrök.
Krézit és Zolit a terveikről kérdezem. Csönd lesz megint, csak a zacskó zizeg.
– Nekem volt egy ügyem – mondja aztán Krézi –, azért nemsokára elvisznek Állampusztára. Hát ott szeretnék raktáros vagy mosodás lenni.
– Én meg elmennék Debrecenbe – szögezi le Zoli.
Debrecenben van a Baptista Szeretetszolgálat reintegrációs otthona, ahol lakni lehet a munka mellett, tisztálkodni, pihenni, tévét nézni. Csak két feltétel van: az absztinencia és a rendezett papírok.
Zoli azt állítja, ha volna rendes lakása, családja, munkája, rögtön abbahagyná a szipuzást. Elmeséli a történetét: elvált szülők gyermeke, öt testvére van, az apját nem érdekli, mi van vele. Ő meg azért sem foglalkozik a szüleivel, mondja. Huszonöt éves.
– Krézivel olyanok vagyunk, mint a testvérek – mondja. – Ha van egy darab kenyerem, a Krézinek is van. De a történetemet, hogy miért vagyok az utcán, ő se tudta eddig.
– Kérdeztem? – szól közbe Krézi.
– Nem, Krézi. Nem kérdezted. – Zoli szájához emeli a zacskót. – Ha fújok, olyasmit látok és érzek, ami a valóságban nincs. Meg tudom csinálni a saját világomat. És ez az én világom, érted.
– De ehhez kell a zacskó – fűzi hozzá Krézi.
– Kell – hagyja helyben Zoli. – Ez a szar zacskó az egész világunk, Krézi.
– Pengék vagyunk – szól Krézi egy kis csönd után. – Mi vagyunk a pengék – ismétli, és nem tudom eldönteni, komolyan mondja-e. Mindketten bólogatnak, fújnak. Feketerigó száll a bejárathoz, kettőt-hármat csiccsen. Jól mutat a fehér havon a sárga csőrével.
– Tyuk-tyuk madár, így hívom – mutat oda Krézi. – Én szoktam etetni. Néha bejön egészen a matracig.
Sorozatunk következő részében az ópiátfogyasztás kiútjaival foglalkozunk.
origo.hu
Kémbotrány 6 lépésben: a legsúlyosabb válság a magyar–ukrán kapcsolatokban
