Háborús forgatókönyvek

Ami a jelenlegi magyar kormány háborús politikáját (Afganisztán, Irak) illeti, annak skálája a nevetségestől egészen a katasztrofálisig terjedhet. Önkéntelenül felsejlik egy látomás, amelyben levegőben utántölthető, súlyos adófizetői milliárdok árán magyarosított Gripen vadászgépekből Taszáron kiképzett ejtőernyős tolmácsok vetik magukat Bagdad légterébe, és ez még a vidámabb verzió. A komorabb változat nem ilyen látványos: a háborút egy világméretű gazdasági visszaesés követi majd, az olaj ára az egekbe szökik, Magyarország esetleg terrorcselekmények színterévé válik…

Amúlt héten Colin Powell amerikai külügyminiszter a világ közvéleménye elé tárta azokat az állítólagos bizonyítékokat, amelyek a napnál is világosabban voltak hivatva feltárni azt a nyilvánvaló tényt, hogy Szaddám Huszein diktátor rezsimje milyen nagy veszélyt jelent a világbékére. A dolog, mondhatnánk, itt már eldőlt, hiszen az már nyilvánvaló, hogy Irakot valamilyen szintű fegyveres támadás fogja érni a közeljövőben, annak ellenére, hogy a világ közvéleményének nagy része ellenzi az erőszak alkalmazását az ENSZ felhatalmazása nélkül egy szuverén országgal szemben. Bush elnök egyik beszédírója, David Frum volt az, aki kitalálta a „gonosz tengelye” elnevezést, most bizonyára büszke lehet önmagára, mert Irak, úgy tűnik, a főtengely titulusát vallhatja magáénak.
De tulajdonképpen miért vált Irak a Bush-kabinet elsőrendű célpontjává, mondjuk Észak-Korea helyett? És ki beszél ma már Oszama bin Ladenről? Eredetileg nem arról volt szó, hogy Afganisztánt azért kell lebombázni, mert ott bujkál a WTC pusztulásáért felelős terroristavezér? A szálak egészen 2001 októberéig vezetnek vissza, amikor Bush az afganisztáni hadművelet előtt arról beszélt, hogy a hadjárat után a Közel-Kelet régióiban is meg kell teremteni a tartós békét, különös tekintettel az olajban gazdag országokra. Egy másik feltételezés szerint az amerikai elnök egy, az 1973-as olajválság alatt íródott vészhelyzet szcenárióját akarja megvalósítani, amely az egész Közel-Kelet katonai megszállását írta elő, és amelynek kiagyalója az akkori külügyminiszter, Henry Kissinger volt. Más, ettől eltérő vélemények szerint Bush a szeptember 11-i események után elnökségét egy Roosevelt-típusú háborús elnökség – war presidency – égisze alatt akarta folytatni. Bármi is legyen az igazság, tény, hogy Irak lerohanásával az amerikai kormány egy olyan folyamatot indíthat el, amely az egész világra nézve kiszámíthatatlan következményekkel zárulhat.
Ha Bush következetesnek akar látszani, akkor az iraki háború után a gonosz tengelyének másik alkotóeleme – Észak-Korea – felé kell, hogy forduljon, s ez utóbbi köztudottan rendelkezik nukleáris kapacitású fegyverekkel, mégha ezt nagy magasságban készült kémfelvételeken nehezen is látni. Ha netalán az USA-nak ezt a konfliktust is sikerülne atomfegyverek bevetése nélkül megoldania, akkor George W. Bush még egy Nobel-békedíjra is befutó lehetne, hiszen ez esetben egy ötven évig húzódó véres politikai konfliktusnak vethetne véget. De ne szaladjunk az események elébe: Amerikának egyelőre a vonakodó szövetségeseket kell jobb belátásra bírnia.
Az amerikai sajtó újabban Amerika-ellenes közhangulatról tudósít Európából, ugyanakkor – és ennek fontosságát nem lehet eleget hangsúlyozni – az amerikai közvéleményben is körvonalazódni látszik bizonyos Európa-ellenesség. Az ismert oxfordi tudós, Timothy Garton Ash erről a különleges hangulatról számol be a The New York Review of Books múlt heti számában. A közel-keleti problémák gyökere, állítja a szerző, az izraeli–palesztin konfliktusban keresendő, de az amerikai konzervatív sajtó zöme dühödten támadja az izraeli kormányt kritizálókat, implicite antiszemitizmussal vádolván őket. Ezen szerzők többsége nem csupán Izrael-párti, hanem kőkemény „likudista” (az izraeli kormánypárt híve), aki szentül hiszi, hogy Amerika és Izrael céljai és érdekei egy és ugyanazok. Ami még ennél is súlyosabb, az az a tény, hogy Bush elnök közvetlen tanácsadói közül is sokan – így Paul Wolfowitz, Rice asszony vagy Dick Cheney – is osztják ezt a nézetet. Talán egy európainak furcsának tűnhet az is, hogy Amerikában sok protestáns keresztény kizárólag vallási okokból, de támogatja a zsidó államot, mert Isten akaratának megtestesülését látják benne, a héber törzsek ősi földjének letéteményeseit.
Az amerikaiak többsége már történelmüknél fogva is általában gyanakvóan tekintett az Óvilágra, hiszen Amerika felfedezése egyfajta ellenszert jelentett a telepeseknek az öreg kontinens vallási intoleranciájával szemben. Manapság is divat ezeket a régi reflexeket működésbe hozni, különösen akkor, amikor a vén Európa fenyítésre szorul, és nem akar engedelmesen a sorba állni (lásd Franciaország és Németország esetét). Ez a valójában lekezelő viselkedési stílus természetesen finomodik, ha Európa politikailag „korrekt”, de a teljes egyenrangúságot soha nem érheti el, ahogy ezt egyszer egy világhírű francia színésznő is megjegyezte: „Úgy kezelnek ezek itt minket, mintha egy elegáns harmadik világból jöttünk volna.” Így van ez még akkor is, ha történetesen dicsérnek, mint legutóbb történt az EU „rebellis” nyolcak hűségnyilatkozatának alkalmából. Berlusconi azért írt alá, hogy „betegyen” a németeknek, a spanyol kormányfő azért, mert ő az, aki a legtöbbször telefonál Bushnak, a kelet-európaiak pedig: hát ők a kívülállók, akik éppen befelé nyüzsögnek – ez volt többek közt egy sommásabb amerikai lapvélemény.
A még el sem kezdett háborúnak már megvan az első áldozata, és ez az európai öszszefogás – adta hírül a Newsweek magazin a minap. Ami pedig Colin Powell már említett, remekül előkészített és hatásos előadását illeti, egy magát megnevezni nem akaró amerikai hivatalnok fanyarul csak annyit mondott, hogy Szaddám Huszein az anyagyilkosság kivételével minden vádpontban bűnösnek találtatott. A világ tehát vár – és egyre bizonytalanabb. A gazdasági mutatók a legtöbb országban rosszak, tombol a recesszió, sokan már azt kívánják, hogy törjön ki a háború minél előbb, mert talán akkor a pangásnak is vége lesz. Természetesen azzal mindenki tisztában van, hogy a háborúkat ritkán követik gazdasági fellendülések, de a bizonytalanságnál semmi sem rosszabb. Ami a jelenlegi magyar kormány háborús politikáját (Afganisztán, Irak) illeti, annak skálája a nevetségestől egészen a katasztrofálisig terjedhet. Önkéntelenül felsejlik egy látomás, amelyben levegőben utántölthető, súlyos adófizetői milliárdok árán magyarosított Gripen vadászgépekből Taszáron kiképzett ejtőernyős tolmácsok vetik magukat Bagdad légterébe, és ez még a vidámabb verzió. A komorabb változat nem ilyen látványos, de annál kézzelfoghatóbb: a háborút egy világméretű gazdasági viszszaesés követi majd, az olaj ára az egekbe szökik, Magyarország esetleg terrorcselekmények színterévé válik és így tovább. De legyünk optimisták, és bízzunk egy olyan verzióban, ahol a háború ellenére sem súlyosbodik a tavalyi kormányváltás óta amúgy is erősen gyengélkedő magyar gazdaság. Bár szakminisztereink kompetenciáját elnézve (tehetetlenül bámult gyárbezárási hullám, növekvő munkanélküliség, megfojtott Széchenyi-terv stb.), akárcsak a békére, a gazdasági fellendülésre is vajmi kevés az esély.
A szerző politológus