Hamis igék, marxizmussal mixelt teológia

Nem láthattuk a díjazottak között, Szabó Eszter munkája, az Isten vagy történelem című dokumentumfilm a 34. filmszemle információs vetítései között szerepelt, noha témája, a magyarországi protestáns egyházak 1945 és 1956 közötti története, tényfeltáró módszere és eredetien felépített szerkezete miatt ott lehetett volna a díjazásra érdemes művek között. Nem filmszakmai ármánykodás miatt került ki a versenyből a rangos nyugat-európai film- és operarendezők stúdiumait kijáró Szabó Eszter műve, hanem, mert három éve készülő filmjének befejezése elé szinte menetrendszerűen gördültek az akadályok. Nincs vágószoba, nincs vágó, nem időszerű…, mondogatták a fontoskodó hivatalnokok, mintha féltek volna valamitől. A pontosan dokumentált egyháztörténeti igazságtól? A tehetséges fiatal rendezőtől? Hogy napvilágra kerülnek sokáig rejtegetett, súlyos titkok, a Bakony rengetegében örökre eltűnt lelkészről, a kommunista pártba felvételt nyert püspökről, a meghamisított isteni igéről? A korról, amelyről egymás között csak úgy beszéltek az igaz emberek: „spirituális ávó lett az egyház”?
Berlintől Ausztráliáig Szabó Eszteré a világ. Berlinben operát rendez, Ausztráliában filmet forgat, mi készteti mégis arra, hogy hazai darázsfészekbe nyúljon? Mert a téma, a magyarországi protestáns egyházak története a kommunista diktatúrák idején, bizony ma is darázsfészeknek tekinthető, talán ezért nem is biztosítottak zöld jelzést munkájának azok a szakmai szervezetek, amelyek korábban a forgatásához anyagi segítséget ígértek-nyújtottak.
– Református családból származom, nagyapám, Dizseri Sándor pécsi lelkész volt, én pedig a Debreceni Református Kollégium diákja voltam… Pusztán ezért mégsem kerültem volna közel e témához. Évekkel ezelőtt elolvastam azonban Bogárdi Szabó István doktori disszertációját az 1945 és ’89 közötti protestáns egyháztörténetről, és ettől fogva egyre erősebben foglalkoztatott az a hasadás, amely mentén mind a református, mind az evangélikus egyház vezetőinek és lelkészeinek (pontosítsunk: a lelkészek többségének) kétfelé ágazott a lelki útja. Az egyházakat általában sajátos kettősség jellemzi. Ahhoz, hogy az emberek legmélyebb egzisztenciális gondjaival foglalkozni tudjanak, figyelniük kell mindazt, ami körülöttük történik. Különben nem értik sem a világ, sem az egyének problémáit. Mindaz a forrás és energia azonban, amelyből mindennapi tevékenységükhöz erőt merítenek, nem e világból való, s ez a tény óriási függetlenséget biztosít a számukra. Sokat töprengtem rajta, vajon totális diktatúrában hogyan jelenik meg ez a kettősség.
–Történészek, egyháztörténészek és a gyors „váltás” kárvallottjai mondják el kamerái előtt, milyen taktikai lépések után vették át a kommunista párt által kijelölt egyházi vezetők az irányítást, illetve munkálkodásukhoz miként kezdték el keresni azonnal a teológiai igazolást. Sötét kép bontakozna ki a néző előtt, ha tiszta tekintetű emberek nem szólnának róla, hogy az egyszerű emberekből, a lelkészekből viszont nagyrészt ellenállók lettek.
– Egyéni hitvallásuk jutott érvényre, családjuk nyugalmát, saját személyes szabadságukat is veszélyeztetve a maguk útját járták. Mert az evangéliumot hirdette, s nem a termelőszövetkezeti mozgalmat népszerűsítette, Debrecenből az isten háta mögé, egy dél-magyarországi, határ menti kis faluba száműzték Berényi Józsefet, ott élte le az életét. Sipos Istvánt, mert Princetonban tanult, kémkedéssel vádolták, ezért tolták félre. Az evangélikus Böröcz Sándornak tizenhét börtönt kellett végigjárnia, Szibériáig hurcolták, semmiért…

– A dokumentumfilm kamerái előtt nyilatkozó idős ember derűsen és nagyvonalúan emlékezik, még egyik első vallatójáról, Berkesi Andrásról is a megbocsátás hangján szól. A bosszú leghaloványabb árnyéka nélkül. Megbékélve a saját sorsukkal, magyarázatot (mentséget?) keresve egyházuk vezetőinek rossz döntéseire. Ezek a csodálatos erkölcsiségről tanúságot tevő emberek segítettek az ifjú rendezőnek a legfontosabb dokumentumok, tények és adatok felkutatásában? Vagy valaki más?
– Kiss Réka történész és Böröcz Enikő egyháztörténész segített munkámban a legtöbbet. Mindketten alapos ismerői az 1948 utáni időknek, nélkülük ez a film nem születhetett volna meg. Saját kutatásaim, ismeretségeim is nagy lendületet adtak, bár az eredeti elhatározásomat, hogy tudniillik – a tárgyilagosság érdekében – az áldozatoktól a kommunistákkal együttműködő egyházi vezetőkig mindenki idézze fel a maga múltját, nem sikerült maradéktalanul teljesítenem. Volt olyan egyházi vezető, aki hajlandó volt beszélni hajdani álláspontjáról, és volt, aki nem volt hajlandó nyilatkozni.
– Bár a filmesek nem sokat bíbelődnek mostanában a „másik oldal”, a kollaboránsok, az árulók néven nevezésével és megszólaltatásával, az Isten vagy történelem című dokumentumfilm majdani nézőinek azt hiszem, jogukban áll tudni, kik zárkóztak el a nyilatkozattétel elől.
– Tóth Károly, Harmati Béla, Kocsis Elemér egyházi részről nem volt hajlandó interjút adni. Megkerestem az Állami Egyházügyi Hivatal egykori vezetőit is, Miklós Imrét, Pozsonyi Lászlót, ők sem óhajtottak megszólalni a kamerák előtt. De különös „kalandot” élt át ez a munka a Magyar Televízióban is, ahol a vallási műsorok szerkesztősége részéről akadályozták meg 2002 tavaszán, hogy a filmet befejezhessem. Most az MTV–Hunnia közös produkciójának tekintik a filmet.
– Pedig a talányos múltú, felelős személyiségek színvallása nélkül aligha szabadulnak meg a keresztény egyházak azoktól a mind a mai napig érzékelhető feszültségektől, amelyeknek az eredői valahol a Rákosi- és a Kádár-rendszerben keresendők.
– Mi pedig, huszonévesek, harmincévesek, akik igazi rettenetességükben már nem éltük meg sem az egyik, sem a másik kommunista diktatúrát, hiába tesszük fel magunknak a kérdést: hogyan viselkedtünk volna mi parancsuralmi időkben, honnan kapunk feleletet, ha az egyik oldal, amelyik felelős volt egyháza életéért és a legfontosabb döntéseket hozta meg, még most is hallgatásba burkolózik? El is határoztam, hogy a film végén azoknak a nevét is feltüntetem, akik emlékeikkel nem járultak hozzá az igazság kiderítéséhez. A történethez ez a szomorú lista is hozzátartozik. Tisztában vagyok vele, hogy különbség lehet árulás és árulás között, hogy más elbírálás alá esik, aki félelemből, családtagjai miatti aggodalmában árulta el felebarátait, és más mércével mérendő, aki a személyes haszon reményében lett hitszegő.
– A vallomástevők szavainak súlyos igazságát oldja is, értelmezi is az a sok filmbejátszás, korabeli híradórészlet, játékfilmjelenet, amatőr felvétel, amelyek a – feltételezésem szerint szándékosan töredezettre szerkesztett – dokumentumfilmet meg-megszakítják. Fölébe is emelik olykor a nézőt a választott témának: a magyarországi protestáns egyházak pokoljárásán túl minden válaszút elé állított ember dilemmáját is ábrázolja az Isten vagy történelem című alkotás. Hogyan talált rá a rendező erre a voltaképpen igen egyszerű, korábban gyakran alkalmazott, mára azonban – idehaza – szinte teljesen feledett filmes módszerre?
– Nagy példaképem az Oscar-díjas Marcel Ophüls stílusa. Ophüls az igazságosságot és a történetiséget is igyekszik úgy érvényesíteni rendezéseiben, hogy közben nem rejti véka alá a saját véleményét. Persze, ügyel rá, hogy gondosan elhatárolja filmjeinek szubjektív és objektív vonulatait. Az ő művei bátorítottak, hogy a saját hangomat, ami hol együttérző, hol ironikus, zenével és filmbejátszásokkal próbáljam érvényesíteni.
– A film második része, a magyarországi protestáns egyházak történetét a letiport forradalomtól a rendszerváltozásig bemutató, szubjektív-objektív dokumentumfilm, amely most formálódik valamely csöndes vágószobában, tartogat-e pozitív meglepetéseket nézői számára? Kimondja benne valaki a bocsánatkérés igéit?
– Nem mondja ki senki. Amikor azt kérdeztem interjúalanyaimtól, bevált-e az a stratégia, amit egyházuk megmentése érdekében 1957-ben alkalmaztak, és vajon ma is azt gondolják, hogy 1956 az ige elleni lázadás volt – csak a zavaruk érzékelhető. Miközben a rég betanult választ mondják fel megint.
– Miközben Szabó Eszter filmje láttán egyfolytában azon sopánkodhatunk, a római katolikus egyház kálváriáját miért nem dolgozza fel hasonló dokumentumfilmben valaki, az is nyilvánvaló lesz az ember számára, hogy a protestáns egyházak lehetetlenné tételében sokkal magabiztosabban, taktikusabban jártak el a kommunisták, mint ahogyan a katolikusokat „becserkészték”. Könnyű prédának tekintették Rákosiék a reformátusokat, az evangélikusokat?
– A katolikus egyház mögött ott állt a Vatikán, a protestáns egyházaknál azonban az egyéni döntés – egy püspöki aláírás – is elegendő az egyháznak az állammal való egyezkedéshez. A kommunisták igen gyorsan megtalálták azokat a személyeket, akik ezeket az egyéni döntéseket a hatalom kívánsága szerint hozták meg, és kívülről manipulált teológiai tanításaikkal elfogadtatták híveikkel az aktuális politikai helyzetet. Isten akaratát és a történelmet azonosítva, Isten fogalmát és a marxista történelemfilozófiát egybemosva hirdették: ami velük történik, Isten akaratából történik. Aki nem fogadja el a fennálló politikai hatalmat, Isten akarata ellen vétkezik. A kegyelem kívülről befelé munkálkodik, hirdették egyesek, a párt akaratát tehát minden hívő keresztyénnek el kell fogadnia. Erre a teológiai csúsztatásra utal a film címe is: Isten vagy történelem. Nem saját lelemény ez a cím, Vályi Nagy Ervin1955-ben írt és külföldre kijuttatott tanulmányának is ez volt a címlapján. Az ideológiává torzított teológia ellen érvelt írásában, gondosan elemezve azokat a premiszszákat, amelyek alapján a korabeli egyházi vezetés kinyilvánította: a jelent mint isteni akaratot kritikátlanul kell elfogadni.