Külföldi beruházók boomjai Kínában

Kevés óriáscég könyvelhetett el csúfosabb vereséget Kínában, mint a General Motors (GM) még a kilencvenes évek elején. A kínai csoda mítoszáról s benne Sanghaj szédületes gazdagodásáról érkeztek hírek akkoriban, s arról, hogy akár minden tizedik kínai – pontosabban sanghaji – vezetne szívesen Chevroletet, s lenne is pénze megvásárolni a csodakocsit. A GM erre reagálva belépett a sanghaji piacra, óvatosságból csak háromszáz teherautóval – megbukott. Azonnal ki is vonult a kínai piacról, mielőtt meghódította volna azt.
Egy évtized telt el azóta, s manapság a General Motors a sikertörténeteiről szeret beszélni. Mármint a kínai piacon aratott sikereiről. Négy futószalagon gyártja a családi kocsikat, s tavaly száztízezer készült belőlük az ázsiai országban. Szakértők szerint a GM-nek legalább kétszer akkora haszna van a kínai üzletből, mint a hasonló modellek amerikai gyártásából.
„Voltak kínos pillanataink, de túléltük!” – mondta az amerikai New York Times című napilapnak Philip Murtaugh, a GM kínai divíziójának topmenedzsere, és némi büszkeségtől sem mentesen tette hozzá, hogy cége legsikeresebb „kalandja” a közelmúltban éppen a kínai volt.
Egy esztendővel azután, hogy csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez, és két évtizeddel azt követően, hogy engedélyezte külföldi cégek kínai beruházásait, Peking immár nem megfejthetetlen rejtély, áthatolhatatlanul zárt piac, ami korábban volt. A kínai gazdaság valóban átalakul – ahogyan mondani szokás: modernizálódik –, s valaha mitikus piaca mára valóság, ahol beruházásaikkal egymást követik a multik.
Igaz, még tucatnyi külföldi beruházó rajtaveszt az üzleten. Ám már elsöprő ama multik aránya, amelyek vagy profitot termelnek itt, vagy globális tevékenységüknek elengedhetetlen része Kína is. S különösen figyelemreméltó, miként is „csinálják” a pénzt.
A külföldi cégek hosszú időn keresztül azért jártak jól, mert a szakképzett kínai munkaerő költsége alacsony volt, s ez alacsonyan tartotta a termelési költségeket, kedvezett az exportnak. Kína ma a fejlődő világ vezető exportőre, s ez bizony jórészt a külföldi finanszírozású vállalatoknak köszönhető. A kínai exportbevételek körülbelül fele, azaz kétszázhetvenötmilliárd dollár rajtuk keresztül folyik be. Ám sok multi ma már nem annyira exportra termel(tet) Kínában, mint inkább az egyre versenyképesebb kínai belső piacra. Kína gazdasága ugyanis – nem törődve a globális lassulással – évente hét-nyolc százalékkal növekszik, s miközben sok kínai változatlanul nem engedheti meg magának még a potom pénzbe kerülő portékákat sem, addig az ország keleti vidékein élők évi jövedelme már eléri a fejenkénti ezerkétszáz dollárt. Négyszázhetvenmillió emberről van szó, az ő bevételeik, jövedelmük – kínai viszonyokhoz képest – közepesnek számít. Ez már fontos piacot jelent. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a külföldi cégek tavaly rekordösszegű – ötvenötmilliárd dollárra becsült – beruházásokat hajtottak végre az országban. A fogyasztói piac ugyanis valóban jelentősen bővült.
A kínaiak például mindenki másnál több mobiltelefont vásárolnak. Több filmet vesznek, mint a japánok, és körülbelül annyi személyautót, mint a németek. A fogyasztási cikkek piacát egyébként a külföldi cégek uralják. A Nokia, a Siemens, a Motorola, az L’Oréal – mind-mind jelen van Kínában. No és persze nem hiányzik a McDonald’s sem.
A Kínában tevékenykedő külföldieknek nem kell alávetniük magukat a helyi számviteli törvényeknek, nem kell információkat adniuk pénzügyi műveleteikről, s a versenyképességre hivatkozva el is hárítanak mindenféle érdeklődést. A német Siemens vagy az amerikai Motorola számára Kína a legfontosabb mobiltelefon-piac, ahol évente dollármilliárdokat keresnek. Nem jár rosszul a McDonald’s és a Kentucky Fried Chicken sem. Hétszáz éttermük van Kína-szerte, s mindkét cég újabbak megnyitására készül. Az Eastman Kodak a kínai piac hatvanhárom százalékát tartja kézben, az elektronikai cikkeket gyártó japán óriás, a Toshiba – amely korábban csak exportbázisának tekintette és használta Kínát – ma harmincnégy gyárat működtet itt, és termelésének kétharmadát is itt értékesíti. Még a Starbucksnak is van mit keresnie: akadnak, akik akár két és fél dollárt is fizetnek egy csésze jó kávéjáért.
Jó néhány óriáscég a kínai bevételekből pótolja azt, amit másutt elveszít. A két nehéz helyzetben lévő távközlési titán, a Lucent Technologies és a Nortel Networks például óriási veszteségeket tudhat magáénak, ám kínai szerződéseiből változatlanul hasznot húz. Így van ezzel a Siemens is. Peter Borger, a cég kínai holdingjának vezetője szerint cége évente négymilliárd dollárt profitál kínai eladásaiból, s ebből fedezi másutt elszenvedett veszteségeit.
A Kínában egyre nagyobb számban tevékenykedő vállalatok sikerei régi sztereotípiát törnek meg: azt, hogy Kínában külföldi soha nem lehet sikeres. Ez a hiedelem Marco Polo óta tartja magát. Európa vándorai és kíváncsijai ugyanis évszázadokon keresztül újra és újra próbálkoztak, hogy üzleteljenek a császárságban – ám mindig belebuktak abba. A királyi kereskedelmi delegátusoknak nem sikerült megnyitniuk a Mennyei Birodalmat az 1700-as években. Brit textilkészítőknek nem sikerült ellesniük trikót készítő kínai kollégáik fortélyait az 1900-as években. S egyáltalán: Kína soha és senkinek nem akart megnyílni. Az első tétova engedményeket csak a múlt század – a XX. – nyolcvanas éveinek elején tette. Az akkor ugrásra készen álló első külföldiek – az ATT, a Chrysler, a McDonell Douglas vagy az Occidental Petroleum – azonban mind belebuktak a kísérletezésbe. Gyorsan és sokat ruháztak be, s a kilencvenes évek közepén ki is vonultak a kínai kormánypolitika bizonytalankodásai és az ebből következő, nem egyértelmű szabályozások (például a profit kivitelének lehetetlensége) miatt.
A külföldi beruházók azonban, meg-megállva ugyan, de fáradhatatlanul menetelnek előre, mint afféle kalandkeresők – írja tavaly megjelent, A kínai álom című könyvében Joe Studwell, a kínai üzleti világ egyik legkiválóbb ismerője. S úgy látszik, hogy a mítoszok mára kezdenek valósággá válni. A multiknak mindenképpen.