Húsvét átértékelése azonban sokkal nagyobb feladatnak mutatkozott a karácsony eltörléséhez képest: egy új állami ünneppel csak akkor lehetett volna biztonságosan „ütni” az egyházi mozgóünnepet, ha a kommunista szekuláris vigalom is a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtöltéhez kötődött volna. Azt azonban az agit-prop.-os agytrösztök is tudták, hogy egy ilyen lépés egészen biztosan kiváltaná még az együgyűbb dolgozók gyanakvását is. Az egybemosáshoz, az eredeti tartalmak elhalványításához más módszereket használtak: részint az egyházi ünnep teljes tiltásával, részint a vele „konkuráló” és időben többé-kevésbé közel eső „felszabadulásunk ünnepének” hangsúlyozásával.
De volt egy olyan korszak is, a legsötétebb idők, amikor szinte minden, a legabszurdabb dolgok is megtörténhettek a rítusalkotás szempontjából. Voltaképpen húsvét „átprogramozásához” köthetők a Sztálin-poézisnek azon gyöngyszemei, melyek a nagy népvezér életének megváltói attribútumait emelték ki. Ez egyáltalán nem volt ritka jelenség, Sztálin születése például sok szép versben nagyon hasonlónak mutatkozik Jézus születéséhez, csak kisebb, jelentéktelen különbségeket találhatunk a kettő között: betlehemi csillag helyett vörös csillag mutatja az utat, vagyis a boldog jövőt; nem szegényes barlangban, hanem szegényes cipészműhelyben jött világra a népek vezetője, pásztorok helyett pedig más egyszerű emberek tértek be hozzájuk: „Szavuk egyszerű, ajándékuk szegényes. Néhány piros alma, aszalt szőlő, édesség. De a szeretet, ami a szemükben csillog, drágakőnél többet ér” – olvashatjuk az Éljen a hetvenhárom éves Sztálin című antológiában a nagy ember születéséről.
Egész közel visz a lapos sztalinista húsvétplágiumhoz azon művek sokasága, amelyek Sztálint a hol metaforikusan, hol konkrétan értelmezett élet forrásaként nevezik meg. E versekben, prózákban nem hal meg ugyan a népvezér, de magára veszi a bűnt. Iszakovszkij Ének Sztálinról című költeményében például így jeleníti meg a megváltást: „Hogy boldogan éljen népünk, / ő vállalt bajt és gondokat. / Ő tartja a lenini zászlót, / mit milliók keze bontogat.”
A Sztálin messiási attribútumait magasztaló műalkotások sorát hosszan lehetne még sorolni. Ez lenne a dialektikus megszüntetve megőrzésből a „megőrzés”. A megszüntetést pedig, a valóság prózai realitását, ma már leginkább a korabeli dokumentumokból tudjuk rekonstruálni. 1951 nagypéntekén, március 23-án például a Magyar Dolgozók Pártja központi lapjának címoldalán az ifjúsági világhétről, a berlini európai munkásértekezletről, valamint a romániai Vlagyimir Iljics Lenin vízierőmű építkezéséről olvashatunk. Nagyszombaton az április 4. tiszteletére tett felajánlások tartották lázban a dolgozókat, a vezércikkben pedig a Szovjetunió segítsége, melyet a magyar népgazdaság építéséhez nyújtott. Ezen a napon azonban már egyházi hír is megjelenhetett, igaz, nem egészen húsvéttal kapcsolatban: Johannes Herz német lelkész tevékenységét méltatták, aki Lipcsében az ígéretes, Mit tehet az egyház a békéért című előadást tartotta a Német Béketanács rendezvényén. Ez a vonal erősödött meg húsvétvasárnap is. Ekkor a vezércikk arról tudósított, hogy A magyar nép is kezében tartja a béke megőrzésének ügyét. Erre a cikkre szinte „válaszol” Kende Péter írása, mely A tömegek felelőssége címet viseli, és a nemzetközi békeharc állásáról számol be a Szabad Nép olvasóinak. Egyházi méltóság is van a húsvétvasárnapi számban: a lap Bereczky Albert református püspök az Egyházak Világtanácsának írt levelét ismerteti A háború ellen úgy küzdünk, hogy a háború okai ellen szállunk harcba címmel.
1951 húsvétjának legmegdöbbentőbb dokumentuma az Új Ember katolikus hetilap száma. Jól érzékelhető, hogy a lap szinte légüres térben készült, minden leírt mondatát, minden szavát sokszorosan át kellett gondolniuk, de talán éppen ennek köszönhető, hogy alig van olyan írás benne, ami ne lenne vállalható akár ma is. A hír persze kevés, de hallatlanul érdekes végigolvasni az örökkévalóságnak készült ötvenkét éves üzenetet.
1953-ban április 4. nagyszombatra esett, ezért nem okozott különösebb fejtörést, hogy miről és hogyan kell megemlékezni, akárcsak három évvel később, 1954 nagypéntekén, amikor éppúgy semmi sem utalt az egyházi ünnepre a hazai sajtóban, mint az előző években. Április 19-én, húsvéthétfőn a traktorvezetőnők versenyéről olvashatunk a címlapon. Ugyanez a helyzet volt minden évben, egészen 1958-ig.
A „húsvét” szót a fordulat éve után úgy tűnik, elsőként ekkor írta le a Magyar Szocialista Munkáspárt időközben nevet változtatott központi lapja és az összes többi hazai napilap. Jellemző, hogy a nagyheti számokban több egyházi hír is helyet kapott. Kedden Az Egyesült Államok után a Vatikán a világ legnagyobb tőkés hatalma című írás borzolta az olvasók kedélyét; április 3-án a nagy vásárlási lázról tudósítottak rövid hírben: a budapesti áruházakban ezen a napon 22 millió forintot költöttek el az emberek. Ez annak a dolgozóbarát gesztusnak volt a következménye, hogy még az ünnepek előtt kifizették a nyereségrészesedéseket. Nagypénteken, április 4-én a nagy ünnep és Hruscsov látogatása persze minden más hír megjelenését lehetetlenné tette, de az összeállításokban az „ünnepfejlődésnek” egészen új vonását tanulmányozhatták a dolgozók. Az MSZMP központi lapjában a 13. oldalon az Akik a szabadságot hozták című, szovjet katonákról szóló írás mutatta az újabb kísérletet, hogy milyen próbálkozások várhatók a megszabadítás „teológiájának” újabb átértelmezésével kapcsolatban. A csúcs azonban ebben az évben a húsvétvasárnap volt: tréfás, de aktuális problémákat boncolgató társadalmi körképet rajzolt az olvasók elé Sándor Károly Húsvéti nagyüzem című karikatúrájával. Ebben a rajzban az újdonságot maga a cím, a korábban nemkívánatossá vált „húsvét” szó jelentette, valamint a nyúl és a tojás említése. Egy új világ kezdetének első reprezentánsa Sándor Károly karikatúrája: átvezet az ötvenes évek kemény és kizárólag tiltásokon alapuló diktatúrájának világából a Kádár-korszak apró kiegyezésekre építő félfogyasztói gulyáskommunizmusába.
Publicisztika a 6. oldalon
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
