Harsányi úr, ön szerint politikai állás a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöki tiszte?
– Ha politikainak értelmezzük azt, hogy kormányváltásonként cserélődik a miniszter által felkért, a miniszter személyét képviselő elnök, akkor politikai állás.
– Jó ez? Lehet így hosszabb távra tervezni?
– Az elnöknek javaslattevő szerepe és az előző ciklusban bevezetett vétójoga van, a koncepciót a bizottság határozza meg, szakmai kérdésekben pedig a több mint százharminc kurátor dönt. Ők a megbízásuk lejárta szerinti „gördülő rendszerben” cserélődnek, tehát megbízatásuk átnyúlik a kormányzati cikluson. Ez mindenképpen stabilitást visz a rendszerbe.
– Ön szorgalmazta azt, hogy kuratóriumokban kevesebb művész és több közgazdász, társadalomkutató, műítész kapjon helyet. Ezzel megváltozik a kulturális értékek minősítésének koncepciója is? Netán szankciók lépnek életbe a meg nem született, vagy a nem megfelelő minőségű projektek létrehozóival szemben?
– A meg nem született művek alkotóinak a támogatást vissza kell fizetniük, ez gyakorlat. A minőség pontosan nem mérhető. Sem apparátus nincs rá, sem objektív mérce, ami alapján el lehetne dönteni: mi mit ér. Ez már a művészeti autonómiába való beavatkozás volna. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a pályázati elbírálásnál megszülető kulturális alkotások értékének egymás mellé állítását egy-egy társadalomkutató, újságíró vagy a szakterülethez közel álló gazdasági szakember ne tudná elvégezni, főként művészek társaságában, velük együttműködve. Magam ilyesféle értékítéletet nem hozok, ez nem feladatom, de a kollégiumokban helye volna olyan értelmiségieknek, akik a különböző területekhez értenek. A kultúra nem a művész magánügye. Ezzel a koncepcióváltással az összeférhetetlenségi problémák is csökkenhetnének.
– Ön az egyik interjújában vivőközegnek mondta a kultúrát, amely számtalan helyen segítheti a gazdaságot. Hogyan állunk ezzel itthon?
– Közgazdászként egy korábbi vizsgálat során összehasonlítottam a kultúra közvetlen hatását a német, illetve a magyar gazdaságra, s kiderült: előbbiben ötször, hétszer nagyobb a kulturális termékek, szolgáltatások közvetlen felhasználása. Ez a tények felismerése, majd a gazdasági és kulturális érdekek összekapcsolása olyan expanziós lehetőség, ami nemcsak szellemi, hanem anyagi haszonnal is járhat. Sajnos, a gazdaság elemi kultúratámogató érdekének felismerése itthon még várat magára. Az elmúlt évtizedben megerősödött vállalkozók számára a kultúratámogatás sokszor csak terhes járulékfizetési kötelezettség. Az egymásra utaltság sokkal szorosabb lehetne, például az építő- vagy az iparművészet terén, amelyek Magyarországon kiestek a hagyományos kultúrafelfogásból, pedig piaci jelenlétük nyilvánvaló, ugyanakkor képesek különböző kulturális területek integrálására. Ilyen kapcsolódásokban érdemes nekünk is gondolkodni, hiszen az EU-csatlakozással nem feltétlenül a források nyílnak majd meg, inkább mentalitásbeli változás várható. Hétmilliárd forintnyi pályázati támogatásra lesz lehetőség a magyar kultúra számára, de alapvetően a turisztikával és az informatikai fejlesztésekkel öszszekapcsoltan. Programomat a „széles sávra váltunk” gondolat jegyében hirdettem meg. Nyomon követhető ugyanis, hogy számos kulturális kínálati lehetőség csak a magyar társadalom kis részének hozzáférhető. Az ok sokféle lehet: részben nem tudják, részben nem akarják megfizetni a kulturális intézmények kínálta lehetőségeket, vagy el sem jutnak ezek hozzájuk. Ezért szerintem az NKA-nak nem kizárólag azt a kultúramecénás szerepet kell betöltenie, amellyel közvetlenül az alkotás megszületése körül bábáskodik, segítenie kell abban is, hogy a mű, a kulturális program eljusson a befogadóhoz.
– Ez történne a kultúraközvetítő hálózaton keresztül. Magának a hálózatnak viszont a működtetője, fenntartója az állam. Az NKA nem azért jött létre, hogy a minisztérium által nem finanszírozott alkotói, illetve kulturális csoportokat támogassa?
– A minisztériumi támogatás a kulturális ellátóhálózatot csupán eltartja, a produktum- és a produkciófinanszírozásra gyakran nincs módja. A kultúraközvetítői hálózat egy részét az önkormányzatok csak nyomorúságos módon képesek fenntartani. Ezt a rendszert át kell strukturálnunk, vonzóvá kell tennünk. Ugyanakkor a legfontosabb kultúraközvetítő, mindenkihez eljutó hálózatra a kormányzatnak nincs befolyása: ez a média. Itt az alap rásegítése fontos lenne a nívós és ugyanakkor sokakhoz szóló kulturális produkciók létrehozásában. Új lehetőségek nyíltak a technikai forradalom hatására: internet, digitalizálás. Ezek kezelése összkormányzati kérdés. Az NKA nem hivatkozhat arra a felmérésre, amely szerint húsz év kell ahhoz, ha a megfelelő szintre akarjuk hozni a kultúrafogyasztók arányát. Nincs mandátumunk ennyi ideig várni. Lévén az NKA a legnagyobb szabad pénzekkel rendelkező kultúrafinanszírozó Magyarországon az állami és a magánszektorban egyaránt, ezért ehhez mért a felelőssége is: a tizenöt szakmai kollégium mellett az erők, energiák és a pénzek mozgósításának módját teremtheti meg.
– Ha a fogyasztót támogatják, és nem az alkotók kapják meg a pénzt, hogyan változik az eddig előfinanszírozó rendszer?
– Szó sincs arról, hogy az alkotók ne kapnának pénzt. Egyidejűleg kell több feladatot vállalnunk: támogatni az alkotót és a befogadót is. Azt, hogy milyen arányban, viták fogják eldönteni. Például a könyvkiadás jelenlegi támogatási rendszere helyett hasznosabb lehet egy nagyléptékű könyvtári beszerzéstámogatás, aminek anyagi haszna úgyis a kiadóknak jut, viszont a könyvtárakon keresztül a társadalom nagyobb részéhez juttatja el az alkotásokat. Ebben az országban sokan képtelenek megfizetni a könyvet, de szívesen kikölcsönzik. A könyvtártámogatásban később szabhatunk követelményeket is, segítve ezzel a hazai kulturális teljesítményeket: például, hogy magyar kiadóktól vásároljanak, a beszerzés mondjuk tíz százaléka a kortárs magyar irodalomra fordítódjék.
– Az NKA megszületésekor támogatott hagyományos művészeti területekhez ma már egy tágabb, az emberi élet minden területét lefedő kultúraértelmezés járul. Lehet-e az e területeket érintő szakminisztériumoktól külön támogatást szereznie a kultúrának?
– Valóban, ma a kultúrába beletartozik a környezeti kultúrától az ifjúság kultúrájáig sok minden, s ezért szükség van egy szívós, minisztériumok közötti szövetségkötésre. Ami támogatás a különböző minisztériumokkal közös pályázatokban manifesztálódik (turizmus, digitalizáció, fogyatékos művészek támogatása stb.), már többletbevételt jelent a kultúrának. Ezek a célorientált pályázatok nem változtatják meg a struktúrát: a jelenlegi kuratóriumi rendszer mellett ad hoc testületek döntenének.
– Ön többször nyilatkozta, hogy nem sok mindent kell támogatni kevés pénzzel, hanem kevesebb projektet több pénzzel.
– Ezt a célt idén kevéssé sikerült teljesíteni – részben úgy tűnik – a minden eddigit felülmúló pályázati igények száma miatt, de továbbra is állítom, hogy például harminc helyett mondjuk nyolc fesztivált kell támogatnunk, de azt magasabb összeggel és számon kérhető minőségi követelmények megfogalmazásával.
– Folytatódik-e elődje törekvése a határainkon kívül élő magyarság kulturális alkotásainak támogatására? Ez elkülönül-e a hazai művek támogatásától, vagy azonos kalapba kerül a megítélés szempontjából az egész Kárpát-medencei kulturális élet?
– Nem különül el. Konkrét pályázók kapják a határainkon túl is a támogatást, hiszen tilos továbbosztó szervezeteket közbeiktatni. Elemezendő körülmény, hogy rendkívül magas a romániai magyar műhelyek jelentkezése, míg arányaiban igen csekély a Felvidékről és a Délvidékről érkező pályázatok száma. Két kérdést kell megvizsgálnunk: valóban kevés a lehetséges pályázó, vagy netán baj van az információközvetítéssel? A határainkon kívül élő magyarság esetében a pályázati rendszert egyetlen pontban kellene liberalizálni: az adóigazolások tekintetében.
– Mostanság azt halljuk, európai csatlakozásunk sarokköve a nemzeti kultúra, ugyanakkor továbbélnek bizonyos, még a szocializmusból való törésvonalak. Nem gondolja, hogy eljött az ideje annak a vitának, amelyben tisztázódhatna egyáltalán: mi a magyar nemzeti kultúra?
– Nem biztos, hogy ezt meg kell határoznunk. Vannak működő támogatási rendszereink, s hogy a megszületett kulturális projektekből mi a maradandó, azt majd később az ezzel foglalkozók megítélik. A magyar kultúra fogalmát egy mintát jelentő kép nélküli puzzle-hoz hasonlóan kell összerakni, elemekből. A terminológiai viták ugyanakkor nem feleslegesek, felelős értelmiségi magatartást követelnek. Ma még súlyos érdekek, politikai tendenciák vannak a viták mögött, de nincs lehetőségem ezekben állást foglalni.
– Ehhez párbeszédre volna szükség…
– Feltétlenül a párbeszéd híve vagyok. Az egyik nagy lehetőség erre a magyar nyelv ügye, amelyhez egyszerre kell megjelennie a feladatrendszernek és a meglévő intézményi háttérnek, valamint a határon túli magyarság nyelvmegőrző érdekének. A nyelvi kultúra helyét nem szabad elveszteni. Ugyanakkor nem lehet a magyar társadalom számára élményeket, kultúrát adni, ha nincs európai jelenlétünk. Ehhez kell az adottságokat felismerni. Budapest például az európai kortárs zenei központ szerepét vállalhatná, hiszen a magyar zene nagyjai Európához is kötődnek, ráadásul a zene határtalan, s ez számunkra modernt, versenyképességet jelentene. Az már részletkérdés, hogy magyar zeneművek jelenjenek meg vagy a magyar művészek. De beszélhetünk a múzeumhálózat szakmai és szemléleti átalakításáról, amelyben az ingyenes kiállításlátogatáshoz olyan szolgáltatások is kapcsolódnak (pl.: kávézó, könyvesbolt stb.), amelyek nyomán a múzeumok az emberek találkozóhelyeivé válhatnak, és nem csak az osztálykirándulások szintjén. Mindehhez pénz kell, koncepció, fantázia és bátorság.
– A tavaly tavaszi választási kampány a politika frontvonalába vitte a kultúra szereplőit, megteremtve azt a csapdahelyzetet, hogy a pályázati döntések mögött mindenki politikai motivációt lásson: aki velünk van, kap, aki nem, nem. Egészséges ez?
– A felelős értelmiségi magatartással a homo politicus szerep is együtt jár. Hogy ez kiegyenlítődjék, fel kell készülni az egyenlőtlenségre, s értékelhetőségre kell törekedni jobb- és baloldalon egyaránt, hiszen a kultúra mindenütt kultúra.
– Miként vélekedik arról, hogy az elmúlt száz évben a baloldal volt az otthona a művészek legjavának?
– Nem hiszem, hogy így lenne, hiszen elég csak azokra a szereplőkre gondolnunk, akik vitathatatlanul értékeket teremtettek, és politikai értelemben hol a bal-, hol a jobboldalon tűntek fel az életük során. Nem ez alapján kell megítélni művészi teljesítményüket.
– Ez Görgey Gábor véleménye. Miért a Beszélő kapta meg a lehetőséget és a támogatást az NKA-tól, hogy különszámot adjon ki a tízéves évfordulóra? Talán nincs még egy ilyen emblematikus folyóirat, amely ennyire köthető lenne egy párthoz, illetve annak értelmiségi holdudvarához.
– Én arra biztattam a kollégiumokat, hogy a hozzájuk tartozó különböző folyóiratokban legyen az évforduló kapcsán áttekintés a terület elmúlt évtizedéről. A Beszélő főszerkesztője jelentkezett elsőként, beadott egy pályázatot, amit az adott kollégium elfogadott. De a lehetőség még mindenki számára nyitott, jöhetnek a többiek is egész évben. Egyáltalán nem mellesleg a Beszélőnek ez a száma rendkívül jól sikerült, miközben igen kritikus maradt az NKA működésével kapcsolatban.
– A kulturális alapprogram a kormányváltás után miért változtatott a reklámgyakorlatán: addig a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben jelentek meg a hirdetései, a két politikai oldal példányszámban is vezető napilapjaiban. Miért váltotta fel a Magyar Nemzetet a sokkal kisebb példányszámban megjelenő Magyar Hírlap? Nem diszkriminálás ez?
– Nem diszkrimináció. A reklámozás helye a lényegesen csökkentett reklámköltségek elköltésére irányuló közbeszerzési eljárás döntése miatt változott meg.
– Ha elfogadjuk a jelenlegi hazai tényeket, köztük a sajtó tényeit is, azt kell mondanunk: az egyetlen ellenzéki napilap a Magyar Nemzet, tehát ha itt nem hirdetnek pályázatokat, akkor ezekből bizonyos rétegek ki vannak zárva…
– Hogy kihez juttatják el a reklámhordozók a hirdetéseket, azt pontrendszer alapján döntő közbeszerzés nem mérlegeli, ugyanis a politikai besorolást nem tudjuk bevenni ebbe a rendszerbe, csak az egész rendszer átalakításával, amire nyitott vagyok.
origo.hu
Lánczi Tamás az átláthatósági törvényről: Akinek nincs takargatnivalója, nem kell félnie a retorziótól
