Honvéd hdgy. egy tőlle idegen nőszeméllyel

Nem a lejáratás volt a célja Bús Jánosnak azzal, hogy közreadta válogatását az 50-es évek magyar néphadseregének tragikomikus fegyelmi ügyeiből, de tény, a szocializmus korszakának e szeletéről sem kapunk vidám képet, noha muszáj nevetni egy-egy képtelennek tűnő, de nagyon is valóságos histórián. A Tiszti kaszinó című könyv eredeti katonai jegyzőkönyveiből keserű tanulság vonható le, de aki filozófiai mélységek nélkül egyszerűen csak mulatni akar a tiszt „elvtárs-urak” lehetetlen kalandjain, megteheti.

Elveszíteni valamit könnyű, de visszanyerni azt többszörös erőfeszítésünkbe telik, s ez különösen igaz az eltékozolt tekintélyre – állítja Bús János szerző, aki a legkevésbé sem vádolható a katonai pálya és a hadsereg lenézésével, gyűlöletével, lévén maga is katona, gyakorló tüzértiszt. – Az irónia mögött ott rejtezik a szomorúság és a szégyen, egy történelmi korszak bűntudata is benne foglaltatik a Tiszti kaszinóban – teszi hozzá magyarázatul.

Bús alezredes a Honvédelmi Minisztérium fennhatósága alá tartozó Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattár vezetője, diplomás levéltáros, történészdoktor, s a Magyar Honvédség mellett elkötelezett ember. Évek óta megszállottan kutatja a második világháborús magyar katonai emlékeket, járja az egykori hadszíntereket, katonatemetőket, s a Központi Irattár dokumentumait faggatja az agyonhallgatott múltról. Édesapja tagja volt a Magyar Királyi Honvédségnek, ő maga a szocializmus idején végezte el a katonai főiskolát a Magyar Néphadsereg katonájaként, az akkori felemás időkben szegődött hivatásos tisztként a haza védelmére, nem utolsósorban a mundér becsületét is védendő, amelyet pedig módszeresen járattak le az ötvenes-hatvanas évek katonapolitikájával. S most, alig negyven-egynéhány esztendősen a megtagadott múltat, a meggyalázott félmúltat és a szkeptikus jelent is vállalva viseli rangját, hivatalát, egyenruháját, s a maga eszközeivel járul hozzá a történelmi tisztázáshoz.

A második világháborúval kapcsolatos kutatásait Szabó Péter bajtársával és kollégájával a Béke poraikra… című kétkötetes könyvben adta közre, amelyben az eltűnt és hősi halott magyarok névsorát is megtalálhatják az olvasók. E „komoly” könyv összeállításakor bukkant a személyi okmánygyűjtőkben az ötvenes évek tisztjeinek irataira, köztük a fegyelmi ügyekére. Az ötlet akkor merült fel benne: forráskiadványt készít fiatal munkatársai, Maruzs Roland és Rácz Balázs bevonásával az ötvenes évek seregének komikus eseteiről. A jegyzőkönyvek eredeti helyesírással, megtörtént eseményeket idéznek fel, csupán a neveket változtatta beszélő nevekké a személyiségi jogok miatt.

– A Néphadseregben a tisztikar létszáma 1948-ban két és fél ezer fő volt, 1952-re földuzzasztották harminchétezerre, az akadémiai képzési időt három évről egyre csökkentették – sorolja a történelmi előzményeket Bús János. – Ez még a kisebbik baj lett volna, de az ez idő tájt berukkolt tisztek többsége 4-6 elemit (!) járt, a nyolc osztályt végzettek már tanultaknak számítottak. A lélek nemessége persze nem az iskolai végzettségtől függ, de e félanalfabéta társaság nagyobbik része el is hitte, hogy az egyenruhával csakugyan tisztté is vált. Megbízható, rendszerhű politikai tiszteket állítottak minden laktanyába és parancsnokságra, még az egyenruhájuk is a szovjet Vörös Hadsereg mintájára készült. Alkoholizmus, durvaság, primitív viselkedés jellemezte a legtöbbjüket, ezzel a becsületes tisztekre is szégyent hozva.

A laktanyakantinok az alkoholista katonatisztek botrányaitól voltak hangosak, olykor pszichológiailag is indokolhatóan.

– Rossz katonák voltak, de nem csak ők tehettek róla – mutatja az érem másik oldalát az alezredes. – Az osztályidegen és népellenségnek kikiáltott katonatiszteket eltávolították a hadseregtől, illetve sokan nem tették le az esküt a diktatúra mellett. A hiányzókat pótolni kellett, s rohammunkában futottak versenyt az idővel. A félig kényszerrel marasztott továbbszolgáló sorozottakat a párt hívó szavával győzték meg, akik a mégoly csekély elvárásoknak sem tudtak megfelelni az alacsony képzettség és igazi motiváció híján. A szorongás és a belső válságok közepette pedig kézenfekvő megoldásként kínálkozott az alkohol mint klasszikus támasz.

A kommunizmus klasszikus metódusában alkalmaztak alacsony képzettségű, énképzavarral küszködő vagy éppen örök kompenzációjukban basáskodó embereket a hadseregben, akiket magas beosztásba helyeztek, s cserébe mindent végre is hajtattak velük. Drága volt azonban a kicsit is becsületesebbeknek ez a tartozik és követel rendszer, mivel a lelküket is eladni tartoztak a kincstárnak, s bármikor sorra kerülhettek ők is a megalázásban, lefokozásban.

Az 1956-os forradalmat követően a tartalékosok között is tisztogatás zajlott a seregben, s „felsőbb” szempontok szerint döntöttek: a botrányhős, iszákos ember maradhatott tartalékos tiszt, a még föllelhető egykori ludovikásokat azonban honvéddé fokozták le. Az irattárban bizonyítékul szolgáló felülvizsgálati lapok most is fehéren-feketén tanúsítják, hogy mily sebesen távolították el őket a seregből. A Tiszti kaszinó olyan dokumentumokat ad közre a nagy nyilvánosság előtt, amely forráskiadványként is helytálló. A személyiségi jogok további tiszteletben tartására kihagyták a településneveket, s a pontos dátumot is, alakulat és egyéb ismertető sem szerepel sehol az egyébként teljesen eredeti szövegekben. A fegyelmi ügyek negatív hősein kívül persze a jegyzőkönyvírók rettenetesen rossz helyesírása is árulkodik a korabeli tisztikar siralmas állapotáról. Hozzávetőleg háromszázezer tiszti okmánygyűjtőt őriz a Központi Irattár, ebből mintegy ötezret böngészett át Bús alezredes és két munkatársa, s persze alig töredékét használták föl a Svejk-szerű históriák csokorba szedésével. Mint például: „Az alhdgy. mikor látta, hogy nem hagyják el a folyosót elővette a pisztolyát és az agyával két polgári személyt többször felybevágta, az egyik polgári személyhez még jóformán nem is szólt, hanem mindjárt fejbe verte.” Vagy: „A helyszínre mentem, ahol kissé italos állapotban ekkor még ismeretlen honv. hdgy. és egy tőlle idegen nőszeméllyel a vonat párnás fülkéjébe az ülésen szerelmi bályok közepette, erőssen egymásba bújva ölelgették egymást. Udvarias tiszteletadás és megszollitás után kérdeztem, miért jöttek a kocsiba ez a Máv. szabályaiba ütköző cselekmény, kérem hagyják el a kocsit!”

Mielőtt azt gondolnánk, hogy ezeknek a vizesnyolcasoknak nem bírálat és lenézés járna utólag, inkább sajnálat, emlékezzünk rá, érdemtelenül voltak élet-halál urai ők, s a szégyenletes magaviseletükön túl fiatal férfiak generációinak életét keserítették meg hiábavalóan ostoba mentalitásukkal, amelyet a hivatalos politika szemhunyással támogatott.

A könyvben Bús János nem filozofál hosszasan, rövid történeti áttekintést ad a jegyzőkönyvek keletkezésének körülményeiről, Ruttkay Sándor szellemes karikatúráival szemléletessé téve adja közre a fegyelmi jegyzőkönyveket.

A háború előtti tisztek sem voltak angyalok, s valószínűleg a mai képzett katonai vezetők sem mind azok, de az a mélyrepülés, ami akkor jellemezte a magyar tisztikart – tisztelet a kevés kivételnek –, része a történelmi vargabetűnek, amelyet tettünk, s az időknek, amelyeket kényszerűen átéltünk. S ha eltagadjuk vagy eltitkoljuk, attól még igaz a tragikomikus szállóige, amit azokban az időkben hajtogattak: a Néphadsereg tisztjei előtt két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.