Orsó utca 43. – szerződés a történelemmel

Az első benyomás: szerényen húzódik meg a ház a többi épület között. Semmi hivalkodó nincs benne. Valószínűleg sohasem volt. Csak az emléktáblák figyelmeztetnek, hogy: „Ez a ház a magyar történelem része.”
„És valóban: ez a ház a reményeket ébresztő és kétségbeejtő, a szabadsággal kecsegtető és rabságba taszító, a szellem napfényével világító és a terror sötétségét árasztó magyar történelem egyik rekvizituma, tárgyi kelléke volt” – hangzott el az emléktábla-avató ünnepségen.
Rendezett kert, ápolt növények, viszonylagos csend. A Kapy utca autós áradatából semmi sem hallatszik be ide. A Bauhaus-stílusban épült házba 1949-ben költözött be Nagy Imre és családja. 1956. november 4-éig éltek itt, amikor Nagy Imre felesége is bement a jugoszláv nagykövetségre. És onnan már sohasem kerültek vissza. A ház berendezéseit darabokra szedték, a régi bútorokból semmi sem maradt meg. Lehet, hogy régi szokás szerint kiosztották a pártapparátus tagjainak? A perhez csatolták a háromezer oldalt kitevő kézirathalmazt, benne az 1945 előtti moszkvaiakat, és azokat, amelyek később Snagovban íródtak.
Azután, hogy Nagy Imrééket november 22-én Romániába szállították, őrizték a házat. Amikor a Snagovba internált családok hazatérhettek, 1958 végén Nagy Erzsébetet, a miniszterelnök lányát egyetlen alkalommal, rövid időre beengedték a házba, aki apró használati tárgyakat, fényképeket és egy-két könyvet, lexikont vihetett magával. De akkor már semmi sem emlékeztetett a régi ház belső berendezésére. Széthordták mindenestül. Hogy a bútorok hová kerültek, a rendszerváltás után sem sikerült kideríteni.
A jelenlegi ismeretek szerint 1963-ban vagy ’64-ben, tehát az amnesztia után lett az Orsó utca 43. lakója a mindenkori osztrák katonai attasé és családja. 1997-ben aztán egy kormányrendelettel a ház az Akadémiához és a Nagy Imre Alapítványhoz került 99 éves használatra. 1998-tól 2000-ig tartott az épület teljes rekonstrukciója, a múzeumi anyag összeállítása pedig lényegében napjainkban fejeződött be. Nagy Erzsébet férje, Vészi János, aki a kiállítási anyagot gondozta és összeállította, néhány hónappal ezelőtt elhunyt.
A legfontosabb, hogy a ház eredeti formája kívül-belül megmaradt. Nagyjából korabeli bútorokkal és tárgyakkal rendezték be a háromszintes, 300 négyzetméter nagyságú teret. A lábazati részben található a portáslakás és a garázs, a lakószinten a hall és a konyha, legfelül pedig a napozó, a hálószobák és Nagy Imre dolgozószobája.
Sipos József történész, a szegedi egyetem docense, a Nagy Imre Ház kutatási igazgatója kalauzol bennünket. Az első hely, ahol gondolkodóba esik a látogató, a hall, ahol Nagy Imre hatvanadik születésnapját ünnepelték 1956. június 7-én, az értelmiség színe-java, hatvan meghívott vendég részvételével. Ki sejtette akkor, hogy néhány hónappal később, október 23-án a Parlament erkélyéről mond majd beszédet a néphez, és a lábát fogják, hogy ki ne essen.
A lakás akkori vendégei állították, hogy nem akart bemenni. A sofőrön kívül, aki korábban Nagy Imre személyi biztosítója volt, a minisztertanács titkára és egy másik kormányőr keresték fel az Orsó utcában. Miután azonban látták, hogy a volt miniszterelnök vitatkozik, tétovázik, fölhívták Vígh alezredest, a kormányőrség egyik parancsnokát, aki ezek után parancsba adta, hogy Nagy Imrét szállítsák be a Parlamentbe. Ennek hatására ült be a kocsiba, illetve előtte még a dolgozószobájában megfogalmazta a beszédét.
A kiállítás földszinti része a Nagy Imre és társai újratemetéséért folytatott küzdelmet kívánja bemutatni és a szoborrá vált miniszterelnököt. A 301-es parcella bozótos képei tűnnek elő, a kihantolás pillanatai. 1989. június 16., az újratemetés, vendégek a Hősök terén, majd az elmúlt évtizedekben a grátisz parcellát felkereső nemzetközi politikusok. Levelezőlapok, a miniszterelnök arcképével ellátott bélyegek, emlékérmek, kitüntetések. Az egyik tárlóban az 1956-os emigráció Nagy Imre Intézetének ’58-as brüsszeli dokumentumai, a másik tárló az ajándékok és adományok címet viseli.
– Nagyon kevés tárgyi emlék maradt meg – mondja Sipos József –, szinte semmi. Az itt látható cvikkerről tudjuk, hogy ő viselte. Egyesek szerint a kivégzéskor is cvikker volt az orra nyergén.
A földszinti teraszt a Nagy Imre Alapítvány konferenciái miatt befedték – ez az egyetlen kisebb átalakítás a korabeli házhoz képest. A falon családi fényképek. A nagyközönség számára ismeretlen életkockák, gondtalannak tetsző percek.
Ahogy megyünk felfelé a lépcsőn, Kéthly Anna fényképe villan elénk. (A háttérben egy Kossuth Lajosról készült festmény.) ,,A kép a Parlament elnöki szobájában készült 1947-ben – írta Kéthly Anna 1969. június 2-án Brüsszelből, Nagy Erzsébetnek szóló levelében. – Én egy kicsit kancsalítok, mert zavart a hirtelen fellobbanó fény. A harmadik alak Szabó Árpád, a kisgazdapárti alelnök, én a szocdemektől. Nagy Imre olyan tökéletesen élethű, ahogyan emlékezetemben él, nyugodtabb, mint akkor volt, mikor a forradalom alatt a Parlamentben újra találkoztunk.”
Ugyanitt Nagy Imre névjegykártyái, lényegében az összes időszakból, a földosztó minisztertől a forradalom miniszterelnökéig. Kinek adta, s vajon honnan kerültek elő? A Tildy-kormány. 1946 februárja, a köztársaság kikiáltásának napja. Nagy Imre a Parlament lépcsőjén, kucsmában. Egy különleges kép: Gerő, a hídverő nevelt fiával és Nagy Imrével a Margit híd átadási ünnepségén. A sportriporter Szepesi.
Egy újabb felvételen Nagy Imre Károlyi Mihállyal látható.
– 1930-ban az illegális kommunista mozgalom parasztosztályának vezetőjeként küldték ki Nagy Imrét Berlinbe – mondja Sipos József –, és ott találkozott szinte ismeretlen fiatalemberként Károlyival. 1949-ből, francia nagykövet korából van egy feljegyzése Károlyinak, amit el is küldött Rákosiéknak. Ebben a feljegyzésben az áll, hogy Nagy Imréből kell köztársasági elnököt csinálni, nem a lejáratódott Szakasitsból.
Vészterhes idők, 1953-ig. Az új szakasz miniszterelnöke. A Népstadion átadási ünnepségen gratulál Dávid Károlynak, a tervezőnek. Az Aranycsapat levelezőlapja az egyiptomi túráról Nagy Imre elvtársnak. A Rajk-temetés. 1956 októbere, feleségével, Háy Gyulával, diákokkal, másokkal.
S ahogy feljutunk az emeletre, Nagy Imre egykori dolgozószobájába érünk. Sötétbarna polcokon álltak a könyvei, de az újabb polcokat beüvegezték, és élettörténetének vázlatát tárják elénk. Egy különös dokumentum szúr szemet: „Égető Maca [Égető János hódmezővásárhelyi cipész leánya – A szerk.] és Nagy Imre jegyesek, Kaposvár, 1925. év, november hó 7-én.” Az októberi szocialista forradalom napját választotta az eljegyzés napjául… Nagy Imre keménykalapban, csokornyakkendőben. Az első megjelent könyve, és egy eredeti, jó állapotban lévő, lapos vászontáska, amelyet hosszúkás zára miatt nézhetnénk orvosi táskának is. Vajon hol vette és mire használhatta? Kérdések, amelyekre nincsenek feleletek.
Egy kulcs. A régi ház (bejárati?) kulcsa. A nagymamánál maradhatott, mert őt hagyták legtovább a házban, mígnem 1956 végén „felmondtak” neki is. Az Erika írógépet a jugoszláv nagykövetségen tartózkodott ideiglenes intézőbizottság használta. Miről vallana, ha megszólalhatna? Miről árulkodna a régi szobából megmaradt fotel, amely azon a helyen áll, ahol egykoron Nagy Imre íróasztala? A korabeli világvevő rádiót be lehet kapcsolni, amelyből az utolsó szó jogán elmondott szavait hallani: „Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”
A Gondolatok, emlékezések címet viselő snagovi napló még kiadatlan, amelynek néhány oldala látható a múzeumban. Ezeken az oldalakon Nagy Imre a forradalom eseményeit elemzi, és válaszol a magyarországi, a szovjet, a román, a jugoszláv és a kínai vádakra, amelyeket a hozzá eljutott újságokból kiolvasott. A napló megjelentetése közös ügyünk, amely újkori történelmünk páratlan dokumentuma lehet. Ritkaságszámba menő videoszalagok, hangfelvételek egészítik ki a gyűjteményt, a Nagy Imre Társaság és Alapítvány kiadott könyvei, a legújabb kutatások eredményeit rövid időn belül igyekeznek publikálni.
Állunk az emeleti napozón, szemben velünk a János-hegy és a Szabadság-hegy. Messze szárnyal a képzelet arról a helyről, ahol egy miniszterelnök, miközben új építményen fáradozott, a történelemnek használt anyagból dolgozott. És mivel a történelem szerződés holtak, élők és még megszületendők között, mélyen fejet hajtva kell megköszönnünk ezt a házmúzeumot azoknak, akik létrehozták és életben tartják.
***
Az első nap
Október 23-a kora délelőttjét Nagy Imre nagyapaként töltötte: unokái betegek voltak, s ő vigyázott rájuk Orsó utcai lakásában. Egyedül veje, Jánosi Ferenc volt vele. Fazekas György újságíró, szerkesztő délelőtt érkezett hozzájuk a klinikáról. Mint viszszaemlékezésében említi: „Telefonáltam az MTI-be, hogy a rendelkezésemre bocsátott kocsi jöjjön ki értem a klinikára. Felöltöztem, aláírtam, hogy saját felelősségemre távozom, és elindultunk. Közben a sofőr mondta, hogy micsoda tömegek vannak; itt meg ott gyülekeznek. Mondtam, forduljunk át Budára. Egy órácskát autóztunk, láttam a Bem téren a gyülekezőket. És találkoztam szabályos oszlopokban vonulókkal. Haza sem mentem, hanem egyenesen indultam az Orsó utcába. Csak a család volt ott, tehát Nagy Imre Maca nénivel, és Zsóka Jánosi Ferivel… Örültem, hogy Nagy Imre otthon ül és nem mozdul sehova. Érkezett egy ifjúsági küldöttség, nem tudom, kikből állt. Volt ott egy kertész-házmester, ezen a napon ő jelentette be, hogy kik keresik Nagy Imrét… Nem a Petőfi Kör volt, azokat ismertem volna, ezek teljesen ismeretlen emberek voltak. Annak sem örültem, hogy Nagy Imre fogadta őket.” Délelőtt Losonczy Géza a lakására hívta Nagy Imrét, Jánosi Ferencet, Haraszti Sándort és Ujhelyi Szilárdot. Később megérkezett Vásárhelyi Miklós és Donáth Ferenc is. A meghívásnak Nagy Imre is eleget tett. A kialakult politikai helyzetről folyt meglehetősen feszült beszélgetés, elsősorban a budapesti egyetemisták tervezett tüntetéséről. Az a vélemény alakult ki, hogy ha már megszervezték, helytelen a betiltás. Biztosítani kell, hogy békésen, fegyelmezetten tartsák meg. (…)
Este hét és nyolc óra között már a Kossuth téren álló s Nagy Imre beszédére váró tömegről tudósított Veres Péter és Déry Tibor. Telefonon is többen keresték, így Vas Zoltán, Losonczy Géza és Erdei Ferenc többször is. Nagy Imre, amikor Erdei arra kérte, hogy beszéljen a Parlament előtt összegyűltekhez, azt válaszolta, hogy forduljon a Politikai Bizottsághoz. Erre Erdei közölte, hogy ott van vele Mekis József és Hidas István is, akiknek az a véleményük, hogy feltétlenül beszélnie kell. Nagy mindaddig hallani sem akart arról, hogy bemenjen a Parlamentbe, amíg Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes nem beszélt a szobájában lévő Mekis Józseffel és Hidas Istvánnal, akik szintén miniszterelnök-helyettesek voltak, de egyben a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának is tagjai. Erdei Ferenc szerint a miniszterelnök-helyettesek a „maguk szakállára” hívták Nagy Imrét, s csak utólag közölték ezt Gerő Ernővel, a párt első titkárával. Erdei, tanúkihallgatási jegyzőkönyve szerint, így emlékezett vissza az eseményre: „…felhívtam telefonon Nagy Imrét, akit tájékoztattam a Parlamentnél történtekről és arra kértem, hogy jöjjön el, kísérelje meg megnyugtatni a felvonulókat és elvonulásra bírni a tüntetőket. Nyomban ezután Gerő Ernőt hívtam fel, akit tájékoztattam a Nagy Imrével történt beszélgetésemről. Az volt a benyomásom, hogy Gerő ezzel egyetértett. Szavaiból arra következtettem, hogy Nagy Imre már beszélt a Politikai Bizottság tagjaival és megállapodás is történt felszólalásával kapcsolatban.”
Nem lehet tisztázni, hogy Mekis és Hidas beszéltek-e a Politikai Bizottság tagjaival. Mindenesetre Nagy szerint Mekis úgy tájékoztatta őt, hogy a PB egyetért. Gerő viszont másnap azt mondta a Budapestre érkező szovjet pártvezetőknek, A. I. Mikojannak, a szovjet minisztertanács első elnökhelyettesének és M. A. Szuszlovnak, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága elnökségi tagjának, hogy „keresték Nagy Imrét, de nem találták meg”, ami nyilvánvalóan nem igaz.
Erdei Ferenc telefonja után Nagy Imre végül is döntött: hajlandó beszélni a tömeghez.
(Részlet Nagy István Nagy Imre és Erdei Ferenc 1956-ban című tanulmányából.)