Erre. 

Meg jó sok „dzsangeszre”. Ezek fogják tovább építeni a világot, ezek nemzik majd a jövőt. Ezek. Nem hiszem el, hogy nem érzed, mennyire klassz ez! A sok hülye a múltból, hogy nem szégyellik magukat:

„Bujdosó menekül, recsegnek az ágak,
Táguló szemében ott szűköl az állat.
Meztelen emberek sírgödrüket ássák,
Kopognak a rögök, de ők már nem hallják.”

Milyen üres, milyen közhelyes…

Meg ez is:

„Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik,
A világos sörtől savanyú a szád,
Nem ígéri senki, jobb élet vár rád.

Nyolc óra munka, Nyolc óra pihenés
Nyolc óra szórakozás.”

Ezek semmit nem mondtak el a minket körülvevő világról, nem szóltak semmiről, nyilván ezért jártunk akkoriban ezekre a koncertekre.

Bezzeg ez – figyelj ám nagyon, mert nehéz felfogni a rejtett értelmet, éppen ezért tölti meg Azahriah háromszor is az Arénát:

„Azi, Deshi, cigi, meg a vendégek
Geci nagyba veretem, de nem lényeg
Érdekel a szempa tesa nem Ray-Ban
Összespanolni velem már rég túl késő
Szemétszagú szettbe szedtem nemrégen
Lehet múltbéli dolgokra nincsen mentségem
De-de veled vagyok örökre, én megígérem
Gyere, másszunk meg újra még egy lépcsőt”

Meg nyilván ezért:

„Mindenki les, mi a fasz van ma
Ki van a kollektív szakma
Ha megmutatok neked itt minden szart
Amin átdzsalok, ők nem marasztalnak
Messziről lövök, bam-bam
Nem vágod, hogy miér'
So when is comes to an end
Imma’ do it all over again
All over again”

Mondom én. Már Kazinczy Azahriahra gondolt, amikor ezt írta:

„Szólj, s ki vagy, elmondom. – Ne tovább! ismerlek egészen. 
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés. 
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés: 
Íz, szín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.” 

Persze ki az a Kazinczy? Megtöltené Kazinczy háromszor is az Arénát? Egyszer se. Hát Thomas Mann? Ő se. Na de írtak ők valaha olyan zseniális művet, mint Azahriah?

Mutatom:

„Mindenemet beletettem
Ezzel pedig magam mögött hagyok
Egy lezárt történetet
Amivel együtt egy új nyílik meg
Szeretlek titeket
Mindenkinek pacsi
Nyaljátok a zacsim, csá!”

Ót lóg a zacsin három teli Aréna – kell még valamit mondanom Ildikó? És a java még csak ezután következik – ezt is mutatom:

„Úúú nálam mehet minden tutiba
Megy a biznisz, robbanok uzival
Sok a csicsa, sok lett a sunyika
De én se vagyok szent
Mert egy igaz pina faló vagyok
Faszom ragyog, gagyog, baszik nagyot
Dik ez a gyerek bomba, Úgy nő mint a gomba
Szívén van a szája, őt senki meg nem lopna
Dik-dik-dik, fasz, mivan hülyegyerek?
Ameddig vacsoráztok addig én csak füvet eszek
Lehet fars, de mindig odateszem
Ritmikába nem írtok újat ezt csak kinevetem
Há-há”

Meg az, hogy:

„Tudod, hogy minden mind1 már
Csak legyen elég dopamin
Csak legyen olcsó dopamin
(Teli bag, toptier ganggang)
Pumpál a dopamin
Dopa-dopamin
Dopa-dopamin

(0ů)
Amig a füstöt beszívom
És ameddig lejjebb kiszívnak
Addig ott bent inner peace van”

Aztán újra megmásszuk a Parnasszoszt:

„Aladdin, Aladdin, Aladdin (Aladdin, yuh)
Rajtam villog testvérem a mokaszin (uh, yuh)
Véráramba kerül a kokain (kokaina)
kilövöm a bálnákat mint Moby Dick
dik-dik-dik
Minden este testvérem nálunk robban a cigi, vagy a bong
Normális mértékben száguldunk
Nem mint a hamilton
Gringo
Fuckboy
Faszomon a bitch”.

Aki ezt nem érti, nem ért az semmit. Aki ezt nem szereti, az bizony nem méltó a szeretetre. Az a hülye Petőfi még ezt írta:

„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.”

Micsoda földhözragadt, üres locsogás! És mi elhittük… Becsaptak bennünket, és Petőfi sem mesélt soha a zacsijáról. Felnőttünk zacsik meg drag queenek nélkül, na, úgy is nézünk ki.

És a házibulikon, hajnalban, az elmaradhatatlan Pink Floydok után meghallgattuk ezt is az Omegától:

„A táj, amit látsz, virágot nem terem,
A táj, amit látsz, a koromtól lett ilyen,
Háztetők közén az ég, sohasem tiszta kék,
Mit mondjak még, magamról egy mondatot,
Huszadik századi városlakó vagyok.

Íme a ház és benne az emberek,
Úgy élek én, ahogy a többiek,
Ülök a tv előtt, a jégről veszem a sört,
Magnót hallgatok, keveset járok gyalog,
Huszadik századi városlakó vagyok.

A park az a hely, hol valódi fű akad,
Nézni lehet, de rálépni nem szabad,
Ha sírnék vagy káromkodom,
Bár ott ülsz a szomszéd padon,
Nem hallanád.
Járnak a villamosok,
Huszadik századi városlakó vagyok.”

Így kell legyen. Hiszen egyszerűen képtelenek vagyunk lenőni oda, ahol ez a háromszor is megtöltő zacsi van. Úgyhogy maradunk, akik voltunk, s értelmileg és mentálisan is visszamaradott véglényekként olvasunk egy kis Arany Jánost:

„(…) Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve. (…)”

Megtöltené Arany háromszor is az Arénát? Egy frászt… Ráadásul már úri lócsiszárok sincsenek, csak Azahriah-k. Azokat meg, mint tudjuk, nem lehet visszalapátolni a lóba…