A kapitány orcája

Humanizálható a háború?” – kérdezte az ifjú történész agg mesterétől a legutolsó interjúban, tévékamerák figyelő tekintete előtt. „Nem – hangzott a felelet. – A háború brutális mesterség.” Perjés Géza, akit szeptember 16-án, 87 éves korában, méltósággal viselt, hosszú betegség után szólított el e világból a halál, úgyszólván mindent tudott erről a brutális mesterségről. A gyakorlat oldaláról is tanulmányozta, az elmélet oldaláról is. Tízesztendős korától fogva voltaképpen életének utolsó pillanatáig foglalkozott vele, s nem is csak a hadászati szakkönyvekből, világháborús hadszínterekről gyűjtögette e brutális mesterségről az adatokat, de – Magyarországon legelsőként – a szociológia és a pszichológia, a (mező)gazdaságtörténet ismerethalmazából is. Vitába szállt mindazokkal, szóban és írásban egyaránt, akik matematikai képletekre egyszerűsítették le a háborút. Jeles történelmi személyiségekre – például Zrínyi Miklósra és Clausewitzre – hivatkozva, komoly és aprólékos kutatómunkát folytatva voltaképpen minden egyes művével azt bizonyította, hogy a háború valószínűségi folyamat, amelyben óriási jelentősége van annak, hogy a hadszínterek közelében élő lakosság mekkora hadsereg élelmezésére képes, hogy a hadvezéreknek milyen a lelkialkatuk, hogy a katonák mennyire fegyelmezettek, és miként tudják leküzdeni a félelmüket. Nincsenek rendíthetetlen katonák – mondta abban az immár szellemi végrendeletének is tekinthető filmben, amelyet szeretett dokumentumfilmese, Kisfaludy András készített róla, s amelyet, emléke előtt tisztelegve, a közeljövőben talán be is mutat valamelyik közszolgálati televízió –, félő katonák vannak. A kérdés csak az, hogy a hadsereg mennyire segít nekik rettegésük leküzdésében. „A kapitány orcája tükrözze a nyugalmat!” – idézte a Szigeti veszedelem íróját, a költőként és hadvezérként is igen-igen nagyra tartott Zrínyi Miklóst, s a rég múlt századokból érkező parancsot ő maga híven teljesítette. Rezzenéstelenül, higgadtan, sőt derűt és harmóniát tükröző arckifejezéssel vett részt a szellemi élet, a közélet viharaiban az utóbbi tizenöt esztendőben is, amikor a közelmúlt magyar históriáját feldolgozó történelmi filmekért szállt síkra a Magyar Történelmi Filmalapítvány élén. Szélesebb körben e küzdelmekből ismerték meg a nevét és személyét az emberek, azok is, akik hadtörténeti munkáit, a mohácsi vészről, a Rákóczi-féle szabadságharcról, Clausewitzről írt könyveit nem olvasták. Nem lehetett nem felfigyelni rá, ahogyan 1995-ben a Horn-kormány kultúrpolitikusaival, Fodor Gáborral, Török Andrással harcba szállt, a történelmi filmek állami támogatását követelve. A sors különös fordulata, hogy Perjés Géza betegsége s halála óráiban került ismét veszélybe – végveszélybe – a történelmi film, a jelenlegi kormány is megvonni készül a Magyar Történelmi Filmalapítványtól a támogatást. Agyafúrtabban, mint ahogyan elődje cselekedte: annak a Magyar Mozgókép Közalapítványnak óhajtja a fennhatósága alá utalni a közelmúltról forgatandó filmek ügyét, amelyik eddig sem sokat bajlódott dokumentumfilmekkel. Kiváltképpen, ha 1956-ról és a Kádár-rendszer álságos dolgairól akart filmet forgatni valaki. Nagy kérdés, hogy most lesz-e olyan „kapitány”, aki harcra kel a pillanat hatalmasságaival a XX. századi história fekete – és fehér – foltjainak filmes feldolgozása, dokumentálása és széles körű népszerűsítése érdekében. „Orcáján” a kérlelhetetlenek nyugalmával, a percemberkék horizontjánál magasabbra, a történelmi igazság irányába összpontosítva a figyelmét. Ahogyan Perjés Géza cselekedte.

Tízesztendős korában került a soproni katonai iskolába. Nyolcgyermekes, tisztes szegénységben élő család fiaként nem is igen számíthatott más „értelmiségi” pályára, mint az ingyenes képzést biztosító katonaságra. Sopronban, majd később a „Ludovikán” életre szóló leckéket kapott, erkölcs tekintetében is. Erős hazafias nevelésben részesültek, mesélte a kamerák előtt, beléjük sulykolták, hogy a trianoni igazságtalanságot helyre kell hozni, akár az életük árán is. A másik fontos lecke, mit Sopronban kapott a gyermek Perjés Géza, hogy feladatainkat – bármilyen természetűek legyenek is – csak fegyelmezetten tudjuk teljesíteni. Ezeket az elméleti tudnivalókat azután igen fiatalon próbálhatta ki a második világháborúban, az orosz hadszíntereken. Arra is a frontvonalban döbbent rá, hogy a stratégiát nem a hadvezetés határozza meg, nem is az adott helyzet diktálja, hanem az élelmezési viszonyok. Szinte természetes, hogy a háború után, a harcok minden keserves tapasztalatával a tarsolyában, azon tudományok felé fordult az érdeklődése, amelyek a katonáskodás társadalmi bázisára is rávilágítanak. Szociológiát és pszichológiát kezdett el tanulni, méghozzá a lehető legjobb helyen és a legjobb társaságban, Szalai Sándor intézetében Cseh-Szombati Lászlóval és a későbbi Nobel-díjas Harsányi Jánossal. „Természetesen” őket, hármójukat rúgták ki a fordulat éve után legelőször, noha az intézetvezető, a szociáldemokrata Szalai őket tekintette a legígéretesebb növendékeinek. Perjés Géza ezután hol segédmunkás volt, hol fűtő, hol hullaszállító. Volt, aki sorstragédiaként élte meg ezeket az időket, volt, aki ezeknek az éveknek is megtalálta az örömét. Perjés Géza azt, hogy rengeteget olvashatott. Későbbi műveihez ekkor gyűjtötte össze páratlan adattárát. Később a Központi Statisztikai Hivatalban (Istenem, hány kiváló embernek nyújtott menedéket a Rákosi-korszakban, a kádári években ez az intézmény!) már szellemi partnerekre is lelt, olyan tudós elmékre, akikkel nézeteit, készülőfélben levő könyveinek témáit is meg lehetett beszélni. Könyvei, persze, nem minden nehézség nélkül jelentek meg, volt, amelyiket úgy elfűrészelte a lektori vélemény, hogy a szerzőnek kiadóról kiadóra kellett kilincselnie, míg egy bátor emberre akadt, aki vállalta a megjelentetés kockázatát. A jó történészek hamar felfedezték, micsoda kincs egy-egy Perjés-kötet. A fiatalok is, noha a történetíró Perjés Géza katedrát nem kaphatott. Az ifjúság mégis megtalálta, s úgy tartotta, ő az a mester, akitől tanulni lehet. S nem is csak kutatási módszert, ismereteket, de a historikus rendíthetetlen tisztességét is.
(Perjés Gézától október tizedikén negyed tizenkettőkor vesznek végső búcsút Budapesten, az Óbudai temetőben.)