Szeredás Emerenc, a különös takarítónő és a Szabó Magda, Szobotka Tibor író házaspár nem mindennapi kapcsolatának története, Az ajtó című regény, amelyet még 1987-ben adott ki a Magvető, az őszi irodalmi évad nagy felfedezése volt Franciaországban. Megjelenése után egész oldalas cikkben méltatta a Le Figaro, melegen ajánlotta az olvasóknak a könyvesek lapja. „Csodálatos”, „a magyar irodalom ékessége”, „Proust is szerette volna” – lelkesedtek a kritikusok, és megrótták magukat, amiért csak magyarországi megjelenése után tizenhat évvel figyeltek fel a könyvre.
– Osztovits Leventével kell kezdenem – meséli Szabó Magda –, aki életműsorozatra szerződött velem. Tavaly kivitte magával Az ajtó egy példányát a párizsi Salon du livre-re, és azzal jött haza, hogy kéri egy kiadó. Pedig én már azt hittem, nem lesz több francia kiadásom a Seuilnél megjelent könyveim után. Most viszont kiderült, hogy Az ajtót régen lefordította egy francia nyelvész, Chantal Philippe. Csak úgy szerelemből. Szerelemből a magyar nyelv iránt, amelyet Kodály-kórusművekből kezdett tanulni Magyarországon, ahol korábban hosszabb időt töltött. Ajánlgatta a könyvet több kiadónak, de hiába. Viviane Hamy, aki végül megjelentette, minderről mit sem tudott. Nem is hallott a regényről egészen addig, amíg Osztovits Leventével nem beszélt. Viviane adta ki franciául többek között Kosztolányi Dezsőt, Karinthy Frigyest, Mikszáth Kálmánt; és Chantal Philippe-et kereste meg, hogy lektorálja Az ajtót. Legnagyobb meglepetésére azt hallotta: elolvashatja franciául. Chantal olyan beleérzéssel fordította le a könyvemet, hogy a nyakába borultam, amikor megérkeztem.
– Hogyan sikerült a Centre national du livre rendezvénye, ahonnan nemrég érkezett haza?
– Olyan volt, mintha nálunk összehívták volna a Magyar Könyvkiadók Egyesülését, kritikusokat, fordítókat együtt, eljött a holland fordítóm is. Olyan gyöngédek és figyelmesek voltak hozzám, hogy az szinte elképzelhetetlen. Bevallottam, hogy én öltem meg Emerencet, mire ők megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nem vagyok bűnös. Az esti fogadáson, ahol a büfé leírhatatlanul gazdag volt, úgy jártam, ahogy szoktam: kezemben a tányér, de le kellett tennem, mert mindig jött valaki. Vadidegen franciák borultak a nyakamba, és sírtak. Nem emlékszem, hogy lett volna még egy ilyen este a pályámon, és nem emlékszem ilyen hirtelen kitörő visszhangra sem. A Freskó megjelenése idején tapasztaltam valami hasonlót, amikor még nagyon új volt Magyarországon ez a belső monológos építkezés. A szeretet, a rokonszenv, a kialakuló emberi kötődés napjait éltem. Villogó napokat. Magyarországról egyébként nagyon sokat tudnak a franciák. Tudják, mi zajlik nálunk, és várják, hogyan alakulnak a dolgok. Elutazás előtt négy héttel nekiálltam újra a francia nyelvnek, és megtanultam, amit Szabó tanárnő föladott, így tudtam beszélgetni.
– Menjünk vissza az időben. A kislány, akiből később valóban Szabó tanárnő lett, mindig író akart lenni?
– Tudós akart lenni, illetve tanár, nem író. Nagyon kíváncsi gyerek voltam, minden érdekelt, különösen a nyelv. Családi örökség volt ez, annak idején nagyapám hozta Magyarországra Budenz Józsefet, mondván, kevés hely van, ahol olyan tisztán és kevés idegen szóval beszélnek magyarul, mint Debrecenben, Csokonai városában. Budenz a Szabók családi házában élt, és hallgatta, ahogy minálunk beszélnek. Láttál te már lázas gyereket, aki ágyban fekve a nemzetközi menetrendet meg a Révai-lexikont kéri, és nem mesekönyvet? Mi sugallja neki, hogy egész életében utazni fog? És mi hallgatja el előle, hogy író lesz? Azt biztosan tudtam, hogy latintanár akarok lenni. Szüleim kijelentették: nevelni nem fognak, csak civilizálni, és erre minden lehetőséget megkaptam tőlük. Különösen anyámtól, akinek semmi sem sikerült, amit szeretett volna, nem lett Fischer Annie, nem lett nagy író, de nekem mindent megadott, amit a maga életében nem tudott megvalósítani. Még többet is kaptam szüleimtől. Szabad volt nemet mondanom, és szabad volt ellenállnom is, ha indokolni tudtam.
– Az iskola viszont nem volt ilyen toleráns…
– Olyan gyerek voltam, aki mindent tudni akart, akinek nem volt elég, amit az órán hallott. Miért kellett nekem épp a kóbor kutyát kiválasztanom Munkácsy festményéről, amikor az volt a feladat, hogy válasszunk egy figurát? Micsoda elvetemült kölyök az, aki kijelenti, hogy mindenkinek a történetét ismeri a képen szereplők közül, csak a kutyáét nem. Jézus Krisztusért nem kellett aggódnom, tudtam, hogy feltámad, és megvált bennünket. De mi lesz a kutyával? Ez a kérdés később sem évült el. Válságos pillanatokban a férjem is azt kérdezte tőlem: „Eddig rendben van, de mi lesz a kutyával?”
– Miért akart tanár lenni?
– Azt hittem, nagyon egyszerű elmondani, milyen volt az ókori világ. Azután ahogy ugrott az idő, rájöttem, nagy hibaszázalékkal dolgoztak akkoriban. Azóta készülök rá, hogy megírom, ki volt Maecenas, mi történt Kreuszával, mert gyanús nekem a története. Elgondolkodtam azon is, hogyan lehet, hogy az ókori irodalom virágkorában Ovidiusnak el kell hagynia Rómát, mert verseinek tartalma zavarja a császár politikáját. De úgy éreztem, felemelő érzés először megmutatni valamit a gyerekeknek, először beszélni a halhatatlan szerelemről vagy arról, mi mindent tudott kifejezni Arany János a Buda halálában azzal, hogy az Úristen ballag. Arra készültem, hogy megváltom a magyar tanügyet. Megcsinálom azt az iskolatípust, ahova mindenki szeret járni, és nem akar hazamenni. Rájöttem, ha kellemessé teszem az iskolát, sokat segítek a felnőtteknek is. Később nagy hasznát vettem ennek a felismerésnek a Rákosi-korszakban. Az elhurcolt családok gyerekeinek az átélt szörnyűségek után azzal kellett szembenézniük, hogy ismét nemkívánatos elemek. Mindent megpróbáltam, hogy mentsem őket. Életem legszörnyűbb élménye volt, amikor száműzetésem idején az iskolában a kapus reggel közismert neveket említve jelentette: „Tanárnő kérem, elvitték a gyerekeket, és ők azt kiabálták: szóljanak Magda néninek.” Nincs a világon olyan kitüntetés, amely felérne azzal, hogy a gyerekeknek ilyen helyzetben én jutok eszükbe.
– Azután mégiscsak író lett. Ebben is volt részük a géneknek?
– Dédapám, miután elveszítette feleségét, pici fiának szentelte az életét, és Vergiliust fordított. Ez az első Vergilius-fordítás a maga naivitásában és korrektségében valamit elrendezett az én gyerekfejemben. Az író élete ott kezdődik, hogy elkezd gondolkodni azon: olvasmányai mennyire képzelhetők el a valóságban. Jóval később, amikor az évfolyamelső vidéki lány följön Pestre a latin–magyar szakos diplomájával, rögtön barátokra talál. Lengyel Balázsra, Nemes Nagy Ágnesre, Lakatos Istvánra, Mándy Ivánra, Mészöly Miklósra, Ottlik Gézára, Pilinszkyre, Rába Györgyre, az Újhold stábjára. Egy csapat tehetséges fiatallal találkozik, akik új élményekkel vannak tele. Lezárult a Nyugatnak az a korszaka, amikor még nagyon újnak találták Adyt, Kosztolányit, Babitsot. Akkor már volt József Attila és Radnóti is, és a mi személyes élményeink mások voltak. Láttunk égni városokat, laktunk pincében, ennek a nemzedéknek megvolt a háborús emlékanyaga. A baráti kör azért is fontos az írónak, hogy azonnal legyen kritikusa. Amit írtunk, mindig felolvastuk a többieknek – aztán Isten irgalmazz. Nagyon fiatalok voltunk, tehát kíméletlenek. Nagy szerencse, hogy olyan keményen kritizáltuk egymást, megedződtünk, mire következett a marxista kritika. Az Újhold körében legalább művelt emberek mondták meg a véleményüket. De amit a marxista kritika művelt… Az volt a célja, hogy ne maradjunk életben. Engem megdöbbentett, hogy ezek a kritikusok el mertek jönni Nagy Imre újratemetésére. Elfelejtették, hogy miket írtak az Újholdról? Arról a kapcsolatról, amely az Újhold érdeklődését egy gyönge szálon Nagy Imréhez kötötte? Nagyon fontos volt nekem az Újhold. Chantal Philippe-pel Párizsban kimentem a Père Lachaise temetőbe, ez volt az egyetlen magánjellegű programom, különben minden percem be volt osztva. „Csókoltat Nemes Nagy Ágnes – mondtam Apollinaire sírjánál –, már találkoztatok, de azért átadom.”
– Miután a Baumgarten-díját visszavonták, 1949-től semmit sem publikált, „amíg írónak pártpolitikát kellett dicsérnie”, ahogy egy korábbi interjúban mondta. De közben megírt három és fél regényt.
– Igen, de úgy hazudtam, mint akinek ebből van diplomája. Azt mondtam, volt bennem némi képesség, de elfolyt, mint víz az üvegből. Üvöltött velem…
– Ki?
– Nem mondom meg a nevét. Meghalt, a halottakat ne bántsuk. Azt kiabálta, amíg ő él, belőlem nem lesz semmi. Gondoltam, várj egy kicsit, az idő nekünk dolgozik. Tudtuk, mi készül. Nem voltunk szentimentális nemzedék. Nekünk a mindennapi kenyérért kellett megküzdenünk. Akkora dühöt gerjesztettek bennünk, hogy kitört 1956, a forradalom nem volt számunkra meglepetés, vártuk. Utána kinyílt a világ. Először a magyarországi –1958-ban megjelent a Freskó –, azután a nagyvilág. Ugyanez a személy, akiről beszéltem, tizenöt esztendővel később eljött hozzám, és azt kérdezte, hogy tudnám elintézni, hogy őt is kiadják Nyugaton? Azt válaszoltam, ezt volna szíves maga vállalni.
– A Freskó kéziratát kicsempészték Nyugatra. Hogyan került Hermann Hesséhez a szöveg?
– Milsa von Schüching bárónő barátnőm Hesse gyerekkori barátja volt, és magyar fordítóhoz ment feleségül. Házassága felbomlott, de ő nem ment vissza Németországba. Amikor elolvasta a kéziratot, azt mondta, mindenképpen ki kell juttatnunk valahogy. Meg is tettük. Hesse pedig megírta a barátnőmnek: megmondta a Fischer Verlag vezetőinek, aranyhalat fogtak, el ne engedjék. Vegyenek meg mindent, amit Frau Szabó addig írt és amit írni fog. A kéziratok eltüntetésében amúgy nagy gyakorlatra tettünk szert 1956-ban, amikor letartóztatták Lengyel Balázst. Az övé elment Debrecenbe, Nemes Nagy Ágnesé Ottlikhoz, Ottliké hozzánk, az enyém Rábához. Aztán többször cseréltünk. Ha megtalálják ezeket az állítólag meg sem született írásokat, mehettünk volna Balázs után az internálótáborba. Egy idő után az állam rájött, hogy értékesíthető vagyok külföldön, és kiválasztották a Mondják meg Zsófikának című regényemet, amely teljesen alkalmatlan volt arra, hogy valamit kezdjen vele a világ. Az az én magánügyem volt és az iskoláé. De a Freskóval még nem mehettem ki.
– Mikor engedték először külföldre?
– A hatvanas évek elején Londonba mentünk a férjemmel, Szobotka Tiborral. Kezdetben minden nyugati út nyomasztó volt. Tudtam, hogy legalább ketten hallgatnak. Hallgat a magyar emigráció, és azt méricskéli, mennyire maradtam benn a rendszerben, és hallgat a hazám, most dönti el, hogy visszavárhat-e, és ha visszavárhat, kienged-e újra. Meg kellett találnom azt a diplomáciai nyelvet, amely Angliának már jó volt, és Magyarországnak még jó volt. Nagyon megviseli az írót, ha két irányba kell félnie.
– A Magvető Kiadóhoz Képes Géza vitte be. Milyen volt a kapcsolata Kardos Györggyel?
– Nagyon jó, hálás vagyok neki. Gyakran mondta, hogy egy szavammal sem ért egyet, viszont nagyon jó írónak tart. A tisztesség kedvéért közli, hogy a Mózes egy, huszonkettő miatt a plafonig tudna ugrani dühében. Ezt a könyvemet tízszer adták ki Párizsban, emiatt látogatott meg Budapesten a legjelentősebb francia marxista kritikus, André Wurmster, aki elég kellemetlen perceket szerzett az írószövetségben összegyűlt magyar kritikusoknak. Ez a rendkívül művelt francia azt mondta a mi marxistáinknak: addig szórakoztatják Mme Szabót az elemzéseikkel, amíg egyszer fölrúgja az asztalt, és elmegy innen. Pedig rá nem mondhatták, hogy az ellenség embere.
– Soha nem gondoltak a férjével arra, hogy elmenjenek?
– Két okból sem mehettünk. Kinek az irgalmára hagytuk volna a szüleinket? És hogyan lett volna új magyar irodalom, ha mi elmegyünk, és elmennek mindazok, akikkel az Újholdban együtt voltunk? De nem is vágytam rá, hogy elhagyjuk az országot. Író lettem, de filológusnak, irodalomtörténésznek képeztek. Gondoltam, többet tudok a magyar irodalomról, mint más, különösen a régiről. Tudományos kutatásba kezdtem, írtam esszéköteteket, történelmi drámákat, és eltöprengtem azon, hogy kidolgozom az én Vörösmarty-értelmezésemet.
– Forgatókönyvet ír, a Régimódi történetből tizenkét részes tévéfilm készül. Hol tart ezzel a munkával?
– Mielőtt kimentem Párizsba, megírtam a tizenkettőből négyet. Meg kell írnom a Für Elise következő részét, a nyitófejezetet már közölte a Holmi, de folytatni nem tudtam, mert a forgatókönyvvel kellett foglalkoznom. Föl kell támasztanom az édesanyámat, és meg akarom írni Maecenas történetét is. De hogy Isten folytatja-e jóságos politikáját, hogy írni hagy, már tőle függ, az ő kegyelmétől.
Szabó Magda 1917. október 5-én született Debrecenben. Az ottani egyetemen szerzett 1940-ben latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. Tanított Debrecenben, majd 1942-től Hódmezővásárhelyen. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. Költőként 1948-ban jelentkezett. 1950-ben mint osztályidegent elbocsátották állásából. Általános iskolában tanított. 1949 és 1959 között semmit nem publikált. Könyvei 1959-től jelennek meg. 1985–1990: a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke; a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, az Európai Tudományos Akadémia tagja, Debrecen és Budapest II. kerületének díszpolgára. Kitüntetések: az elvett és a rendszerváltozáskor visszakapott Baumgarten-díj (1949), József Attila-díj (1959, 1972), Kossuth-díj (1978), Pro Urbe díj (1983), Csokonai-díj (1987), az amerikai Getz Corporation díja Az ajtó című regényéért (1992), Corvin-lánc (2002).
origo.hu
Elkezdődött az érettségi: mutatjuk, milyen feladatokat kaptak a diákok
