A napfényállam én vagyok

Emlékeznek még Debreczeni József pünkösdi cikkére? Pünkösdi cikket a Népszabadságba ír az ember – főleg, ha temetni jött Orbán Viktort, nem dicsérni. A tévés moderátorként és panaszbizottsági ítészként egyszerre vitézkedő szerző (kicsi az ország, kevés az összeférhető káder) hosszú fejtegetéséből annak idején leszűrtük: egyetlen konkrét érve volt Orbánnal szemben – az, hogy lebegteti a választási csalás lehetőségét. Debreczeni azóta e vélekedését politikai évkönyvben is megismételte, valószínűleg tehát így szándékozik apportálni a vulgáris történetírásba. Csakhogy közben zavaró tények merültek fel. Másfél év után kiderült, hogy a választási hatóság meg a miniszterelnökség (az előző vékonyan, a mostani vastagon) közös erővel elszabotálták a közlönyben való közzétételét ama állásfoglalásnak, hogy az első választási fordulóban érdemi szabálytalanságok történtek – így ezeket a másodikban sem lehetett kiküszöbölni, sem utólag sikerrel megpanaszolni. A szocialista szavazatszámlálók vígan mobilozhattak a Werber-központba, amely alternatív forró drótot úgymond a fideszes választási csalástól tartva építettek ki. Serényen folyhatott a törvénytelen mozgósítás, a lustálkodó hívek elővezetése. Most meg itt ez a demecseri blamázs – s újfent a szocialisták a hunyók. Jó, lehet azt mondani, hogy a végeredményt nem befolyásolta az a kis ingyenfuvarozás meg túlbuzgó mozgóurnázás, meg hogy a statisztikai hibahatáron belül van, hogy csupán két szavazólappal volt több a végelszámolásnál, mint ahányan voksoltak. De hát a szigorú tény mégiscsak az: a független bíróság tizenhárom év óta először kimondta, hogy választási csalás történt, mégpedig az MSZP– SZDSZ-jelölt javára; a procedúra semmis, megismétlendő. Ha Debreczeni Józsefnek van némi extrapoláló képessége, s belátja, hogy ami Demecseren két szavazat, az egy választókörzetben kétszáz, országszerte pedig húszezer – talán veszi is maga elé a papírt, hogy bocsánatkérő szavakat fogalmazzon Orbán Viktornak.
Ám ha Debreczeni exkuzálná is magát, az írásának helyet adó Népszabadságtól ezt semmi szín alatt nem lehetne elvárni. A Népszabadság nem olyan újság, amiben a bocsánat fogalma, ez az avítt klerikális ócskaság, helyet követelhetne magának. Azt gondolta volna az ember: a címlapon közölt hamis, kegyeletsértő Teller-levél után a főszerkesztő, ha már az európai etika kívánalmait meghazudtolva nem áll fel a székéből, legalább meghúzza magát – ám ez naivitásnak bizonyult. Miután a MÚOSZ etikai bizottsága – nem maradván más lehetősége – szigorú megrovásban részesítette Eötvös Pált, s ezzel kimondta rá az erkölcsi fatvát, Eötvös ellentámadásba lendült. Lapjában ugyan látszólag a bizottságnak írt válaszlevelet adja közre – ám nyilvánvaló, hogy nem Baranyó Károly, hanem saját politikai hátországa a címzett. Az már előfordult nemrégiben, hogy egy baloldali napilap főszerkesztője kicsinyes személyeskedésekre használta a vezércikk felületét (a Népszava internetes archívumában nem is érhető el a remekmű), ez a Népszabadság-közlés azonban újabb sajtótörténeti mélypont. (Nem a nyelvrontó Lelebbezés cím miatt. A fellebbezés szó a fel igekötő középfokát rejti, a jogi műszóból kikopott a j hang. Feljebbezés helyett tehát fellebbezés használatos. Lejjebbezés formállogikailag létezhetne, lelebbezés semmi szín alatt. Ha nyelvi humornak szánta, igen rossz vicc.)
Ha volna a konzervatív oldalnak távdiagnoszta Veér Andrása, most tobzódhatna a gyurcsóki örömökben. Miután Eötvös elismeri a kapitális hibát (mi mást is tehetne – bár a helyreigazítás-mentes szakmai múlt emlegetése épp annyira helyénvaló, mint ha az ámokfutó utcai lövöldöző arra hivatkozna, hogy bekattanása előtt mindig átkísérte az időseket a zebrán), a vádlókat vádolja, mint Dimitrov Berlinben. Hogy a Fidesz alkalmas szerv-e az etikai eljárás kezdeményezésére? Nem zavarja a tény, hogy az eljárás eredménynyel járt, így a kezdeményező szerv alkalmassága bebizonyosodott – ügyesen megcseréli a szereposztást. Hogy először a Fidesz hamisított Tellert. (Ez nem igaz. Rossz jel, ha a szajkó elhiszi saját szajkózását. Teller legitimálta a levelet a Kossuth téren felolvasott formában. Megtehette, mert egyetértett vele. És mert még élt.) Hogy ha őt elítéli a MÚOSZ, a Fideszt miért nem. Még ha a Fidesz hamisított volna is, a Fidesz nem újságíró. Fájdalom, a Baranyó-bizottság nem illetékes. Eötvös talán nem tudja elviselni a Fidesz eleganciáját. Hogy nem a konzervatív újságíró-szövetségekhez fordult a beadvánnyal, hanem a balos túlsúlyú MÚOSZ-hoz. Hogy ne legyen vita.
Azt is mondja Eötvös, hogy Illés Zoltán még nála is kegyeletsértőbb volt. Azt homályban hagyja, hogy Illésnek esze ágában sem volt Tellerről nyilatkozni. Illés szintén védhetetlen, de őt a Népszabadság fogalmazta bele a hamis levélbe. A politikus legnagyobb bűne mégis az, hogy feltétlenül hitelt adott a Népszabadság ordítóan valószínűtlen közlésének: mértékadónak tekintette a mértéktelenséget. (Ugyanebbe a hibába esett Schmitt Pál is, hogy nem ellenőrizte honlapokról vett értesüléseit a Népszabadság tulajdonosváltását illetően.) Illés lezárhatja az ügyet egy nyilatkozattal (rosszul reagált egy provokációra; majd megbüntetik a választók, ha akarják), Eötvös nem. Az erkölcsi botlásuk természete lehet hasonló; a helyzetük merőben más. Eötvös ez esetben nem természetes személy, hanem maga a lap. Tágabb értelemben maga a sajtó könnyedén kockára tett hitele. A főszerkesztő talán felfogta, hogy egy korszak véget ért, ám azt nem, hogy az új éra már nem feltétlenül az övé. A Teller-ügy ugyanis állatorvosi ló, a jéghegy csúcsa. Nem tudni, mi van a vízszint alatt, de sejthető. Immár nincs Politikai Bizottság, amely megvonhatná Eötvöstől a bizalmat – fölöttes szerve csupán a fölöttes én, az erkölcs. Ha ez hibádzik, maradhat életfogytiglan, akár Fidel Castro.
A Lelebbezés mellé tördelve történetesen Gyurcsány Ferenc árnyékállam-elméletét kínálta a Népszabadság. (Ha a dolog nem volna véresen komoly, azt hihetnénk: a nagy ötlet csakis az árnyékszéken születhetett meg.) A sportminiszter szerint a Fidesz nem árnyékkormányt, hanem árnyékállamot épít, a köztársaság ellenreformációját (?) szorgalmazza. Gyurcsány – Eötvöshöz hasonlóan – a saját, erkölcsi páston elveszített asszóit növeli országos vízióvá. Ám egyúttal jó munícióval szolgál a pragmatikus Medgyessynek, hogy kiszekálja kényes hivatalaikból Szászt, Poltot, Járait, Kondort és mindenkit, aki a kormány helyett inkább a köztársasághoz lojális. (A Szász Károlyt pótló testületbe mindjárt javasolnám is Lamperth Mónika férjét és Kovács László barátnőjét.)
Ha ez az őszi nagytakarítás sikerül, a Fidesz árnyékállama helyett az MSZP és az SZDSZ napfényállama lesz az osztályrészünk. A napfényállam pedig én vagyok – mondja majd Medgyessy, az egymondatos beszédek virtuóza. (Lehetőleg tévéreklámból adaptálva.) Debreczeni József pedig sokkolumnás apológiákat írhat az orbántalanított köztársaságról Eötvös Pál lapjába, s ezt ragozzák minden hullámhosszon a behívatott főszerkesztők és médiaelnökök jóvoltából. Izzanak a mobiltelefonok, surrognak a mozgóurnák, és az aktivisták oda sem pillantanak ránk az utca árnyékos oldalára…