A szeretet misszionáriusa

Olyan világban élünk, ahol együtt van jelen a világosság és a sötétség. Élete példája által Teréz anya arra hív mindannyiunkat, hogy a világosságot válasszuk, és ezzel sokak előtt felfedte a szentség útjait. Ezért leszünk annyian október 19-én a Szent Péter téren, hogy együtt örüljünk, amikor II. János Pál pápa boldoggá avatja, és példaként állítja a hívők elé.
Teréz anya kézzelfoghatóvá tette azt a gondolatot, amelyet Szent Ágoston fogalmazott meg Krisztus után négy évszázaddal: „Szeress, és mondd el az életeddel!” Ha így tudunk élni, akkor hitelesen adjuk tovább az Istenbe vetett bizalmat.
Többször is találkoztam Teréz anyával. Személyén keresztül gyakran megtapasztaltuk Krisztus szentségének ragyogását. 1976 nyarán ellátogatott Taizébe. A dombot különböző országokból érkezett fiatalok tömege árasztotta el. A következő imát fogalmaztuk együtt: „Istenünk, minden élő Atyja, arra hívsz minket, hogy szeretetet vigyünk oda, ahol a szegényeket megalázzák, kiengesztelődést oda, ahol az emberek között megosztottság uralkodik, és örömet oda, ahol az egyház alapjai meggyengültek. Megnyitod előttünk az utat, hogy a közösség kovásza legyünk az egész emberiség számára.”
Ugyanebben az évben néhány testvéremmel Kalkuttába mentünk, és a legszegényebbek között éltünk egy ideig. Teréz anya háza közelében volt a szállásunk, egy zajos, gyermekekkel zsúfolt, többségében muzulmánok által lakott szegényes negyedben. Egy keresztény család látott vendégül bennünket, amelynek lakása kicsi utcák kereszteződésére nyílott, ahol kis boltok és egyszerű műhelyek sorakoztak.
Teréz anya gyakran járt hozzánk imádkozni. Délutánonként néha megkért, hogy tartsak vele, látogassuk meg azokat a leprásokat, akik már csak a halálra várnak. Szorongásaikat próbálta csillapítani.
Néha egészen váratlan kezdeményezései voltak. Egy napon, amikor leprásokat látogattunk meg, hazafelé az autóban így fordult hozzám: „Kérésem lenne önhöz. Mondjon igent!” Előbb szerettem volna többet megtudni a kérésével kapcsolatban, de ő csak erősködött: „Mondjon igent!” Végre aztán elárulta kérése lényegét is: „Ígérje meg, hogy mostantól kezdve egész nap a fehér ruháját fogja viselni, olyan nagy szükség van erre a jelre a mai világban.” Így válaszoltam: „Igen, megbeszélem a testvéreimmel, és amikor csak lehet, ezt fogom viselni.” Közösségének nővéreivel csináltatott egy fehér ruhát, és ragaszkodott hozzá, hogy részben ő varrja meg.
Különös figyelemmel volt a gyermekek iránt. Azt javasolta, hogy minden reggel látogassuk meg azt a kórházat, ahol a gyermekeket ápolták, és orvos testvérünkkel gondozzuk a legbetegebbeket. Már az első napon felfigyeltem egy négy hónapos kislányra. Azt mondták, hogy nem lesz elég ereje ellenállni a téli vírusoknak. Teréz anya ezt javasolta: „Vigye magával Taizébe, ott majd meggyógyíttathatja.”
Hazafelé jövet a repülőn a kis Marie rosszul volt. Amikor Taizébe értünk, először hallottam úgy gőgicsélni, ahogy a boldog gyerekek szoktak. Az első hetekben gyakran aludt a karomban, miközben az asztalnál dolgoztam. Lassan viszszatért az ereje. Egészen közel hozzánk lakott Genevieve nővérem, aki évekkel korábban otthonába fogadott több gyermeket, és a sajátjaiként nevelte fel őket. A kis Marie is nála talált otthonra. A keresztelője óta én vagyok a keresztapja, és apai szeretettel viseltetek iránta.
Néhány évvel később Teréz anya újra ellátogatott Taizébe egy őszi vasárnapon. Az imán közösen fogalmaztuk meg aggodalmunkat, amely ma is időszerű: „A Kalkuttában látható elfekvőkben találkozhatunk a szenvedéssel, de vannak országok, ahol fiatalok sokasága láthatatlan elfekvőkben szenved. A szeretet hiánya, a kapcsolatok szétesése vagy a jövőjük miatti félelem miatt aggódnak. A szétszakadt emberi kapcsolatok megsebezték bennük a gyermeki vagy a serdülőkori ártatlanságot. Vannak, akik életük értelmét is elveszítették: miért érdemes élni, mi az életem értelme? – teszik föl magukban a kérdést.”
1984-ben Teréz anyával együtt meghívott minket a Szentszék az első ifjúsági világtalálkozó megnyitójára. Egymás után kellett felszólalnunk a római Colosseumban. Velem volt az akkor már nyolcéves kis Marie is. A kora tavaszi szél erősen fújt, és én szorosan betakartam a köpenyébe, hogy a hideg ne járja át a testét. Élénken és figyelmesen hallgatta végig mindazt, amit mondtunk.
Később újból megkértek minket, hogy együtt tartsunk imát a denveri ifjúsági világtalálkozón, az Egyesült Államokban. De Teréz anya már beteg volt. Amikor odaértem, az a hír várt, hogy nem tudott útnak indulni. Levelet küldött, amelyben ezt írta: „Írjunk együtt egy negyedik könyvet!”
Két testvéremmel utaztam Kalkuttába a temetésére. Istennek akartunk köszönetet mondani az ő odaajándékozott életéért, és a nővéreivel együtt énekelni a hálaadás szellemében. A ravatalnál arra gondoltam, mennyire osztottuk a következő bizonyosságot: az Istennel való közösség arra sarkall, hogy enyhítsünk az emberek szenvedésén. Igen, amikor mások szenvedését csillapítjuk, akkor Krisztussal találkozunk. Erről ő maga biztosít minket: „Amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tesztek, azt velem tettétek.”
Írta Roger testvér, a taizéi közösség alapítója