Szent Ferenc életében a magunk mögött hagyott század embere oly sok érvényes dolgot vélt fölfedezni, hogy a szent rendalapító nem győzne csodálkozni a rá hivatkozók szándékait látva. Ferenc szülővárosa, Assisi és környéke zarándokhellyé vált, amelyet nem csak keresztények látogatnak. II. János Pál kezdeményezése óta ez a város az ökumenikus gondolat egyik központja is.
Ki ne érezte volna már a hely szellemét, a „genius loci”-t egy-egy különleges hangulatú városban, magányos hegycsúcson vagy festői szépségű tengerparton járva? A rómaiak, a kifejezés ránk hagyományozói valóságos szellemekre gondoltak, akik a helyhez béklyózva befolyásolják a lakott vagy lakatlan területet, azt a kis részét a világnak, ahol létezniük rendeltetett. Szellemek lengtek körül minden konkrét és elvonatkoztatott dolgot vagy fogalmat az egyszerű umbriai földművestől kezdve annak házán keresztül az egész római népig. A „Genius Populi Romani” szobra ott állt a fórumon, szakállas férfialakként, és úgy képzelték, hogy nemcsak őrködik fölöttük, hanem a nép egészéből a jobbat, az erkölcsösebbet tudja „előhozni”. A hegyek géniuszait kígyó képében tisztelték, és volt idő, amikor Rómában valóságos divatállattá vált az egyébként rettegett hüllő, amelyiknek – balszerencséjére – egerek helyett kalácsot áldoztak.
Ez a szellemhit a politeizmus hanyatlásával lassanként feledésbe merült, de a fontos, kiválasztott, megkülönböztetett helyek továbbra is az emberi élet részei maradtak. Ahogyan az idő is lehet szent és hétköznapi, úgy a különféle terek között is van megkülönböztetett szentségű és közönségesebb. A kereszténység elterjedésével mindenekelőtt a templomok váltak megszentelt helyekké, azok közül is elsőként a különleges beccsel bíró búcsújáró helyek. Ahogyan azonban a világ napjainkban ismét megmártózik a kereszténység előtti animizmus Léthéjében, úgy terjed az az elgondolás, hogy a szent helyeknek kisugárzásuk van, titokzatos áramok és energiák fakadnak a mélyből, amelyeket a kereszténység csak felhasznált és a maga hasznára fordított, de befolyásolni nem tudott. Mint ismeretes, Magyarországon például a Pilisben tör elő feltartóztathatatlanul a bioáram, de igen jelentős hely az esztergomi bazilika középpontja is vagy a híres Attila-domb Tápiószentmárton közelében.
A provincializmus harsány példáin talán még azok is mosolyognak, akik egyébként valóban érezni vélik a különleges hatásokat a világ kiválasztott pontjain. Ha a Tápiószentmárton melletti domb nem is, de miért ne lehetne mondjuk Jeruzsálem, a siratófal, az Olajfák hegye, a Via Crucis ilyen titkos energiaközpont – gondolják ők? Mért ne áradhatna ki valami mérhetetlen, titokzatos erő Lourdes-ban vagy a szelíd umbriai dombokon?
Ha nem is a különleges energiákat, de a szakrális hely rabul ejtő erejét magam is megtapasztaltam, amikor hosszú készülődés után váratlan ajándékként végül eljutottam Assisibe. Az érzés, hogy megszentelt területhez érek, egyre erősebb lett a városhoz közeledvén. Az a május eleji alkony, amikor először végigbolyongtam az ismeretlenül is betéve tudott kisvárost, mélyen belém vésődött. Assisiben mindenki otthon van.
Hiába telepedett rá a nyilvánvalóan jól jövedelmező iparág Szent Ferenc életére, és kínálta harsány, bazári portékáját az arra vetődőknek; hiába hömpölygött fel-alá a valószínűtlen összetételű turistaáradat a kisváros utcáin, lehetetlen volt megrendültség nélkül szemlélni a szűk sikátorokat és vakolatlan falú középkori házakat, amelyek tanúi lehettek a mezítlábas koldus csöndes hétköznapjainak. Igen, gondoltam, itt biztosan van valami rabul ejtő erő, amely műszerekkel nem mérhető, de érezhető. A házak közül ugyan alig áll egy-egy abban a formában, ahogyan Francesco láthatta, de mégis minden egyes kő rá utal. A San Rufino-székesegyház, ahol megkeresztelték, Klára szüleinek háza, illetve az, amelyik az eredeti helyén épült a templom bal oldalán, San Damiano, amelyet Ferenc látomása hatására saját kezűleg épített, mind-mind láthatóvá, kézzelfoghatóvá tették a történteket.
A legmegdöbbentőbb élmény persze maga a Sacro Convento és a Szent Ferenc-bazilika. Fent Giotto gyönyörű, hasonlíthatatlan szépségű freskói. A hatás leírhatatlan, a zarándokok, turisták, nézelődők hatalmas tömege özönli végig kora reggeltől késő estig a gótikus templomot, Szent Ferenc életének minden nagyobb eseménye megelevenedik a hatalmas arany-kék festményeken, és a látogatók csodálkozó, megilletődött mormogása időről időre erősödik önkéntelen zajongássá, kiabálássá, mígnem egy szerzetes hangos „silenzio, ssss!” kiáltással vet véget a hangzavarnak.
E szolid pompa tökéletes ellentéte az altemplomban látható egyszerű sír. A tomba. Itt még a legmegátalkodottabb ateista is megérezhet valamit a végtelen gyengeség erejéből. Semmi más, csak egy kő. Ott állunk előtte, busznyi magyar zarándok, megilletődve, belesimulva a mise ritmusába. Papunk is nehezen keresgéli a szavakat: ezen a helyen nem könnyű érvényesen megszólalni. Szinte elviselhetetlen a végtelen nyugalom és a megmagyarázhatatlan vibrálás kettőssége. Itt kell lennie valaminek.
És az Alter Christus életének többi helyszínén is. Carceri a város fölötti, erdőtől övezett remeteség. San Damiano, ahol talán a Naphimnusz született, és a körülötte elterülő olajliget. Greccio, a ferences Betlehem, ahol Ferenc megelevenítette a karácsonyéjszakát, és szinte birkamód bégetve mondta a „szeretet szertelen lángolásában”: be-e-e-etlehemi kisded. Az Angyalos Boldogaszszony, Porciuncula az utolsó állomás. Van valami immanens erő, mely hatalmába kerít azon a földön, ahol Szent Ferenc járt. Legalábbis így éreztem akkor. Egészen Alverna hegyéig.
Az 1128 méter magasan lévő hegytetőre társaival együtt imádkozni, böjtölni vonult vissza a világtól Ferenc. Ideális hely az elmélkedésre ma is. Párás, tiszta levegő, magas fák, csönd. Szemerkélő esőben, késő délután érkeztünk meg. Hosszú, kanyargós szerpentin végén áll a kolostor. Az erdő megnyugtató, de szokatlanul ismerős. Mintha csak otthon, a Pilisben lennék. Talán ott is áradnak az ősenergiák, titkos és felderítetlen erők, talán ugyanaz vagy hasonló a „hely szelleme”? Mindegy, gondoltam, ráérek ezen töprengeni később is. A mise után, amely a stigmatizációkápolnában lesz.
A magyar csoporton kívül mások is gyülekeztek már itt. Középen, az oltár előtt van a hely, ahol Ferenc megkapta Krisztus sebhelyeit. Különleges hangulatú kápolna. A stigmatizáció helye körül elmélyült hívek, a legkülönfélébb nemzetekből, sokféle testhelyzetben. Némelyik kissé szokatlanul átszellemült ábrázattal mered a messzeségbe. Lehet, hogy éppen jelenésük van? Hamarosan ők is megkapják a sebhelyeket?
Csak a mise alatt derült ki, hogy halaszthatatlan jógagyakorlatuk végzése közben jutottak el a megvilágosodásig. Végig törökülésben ültek, háttal az oltárnak. Olyan csekélység, mint a közelükben zajló szentmise, nem tudta kizökkenteni őket a megvilágosodás nyugalmából. Mással voltak elfoglalva: a világenergiával, mely hitük szerint azon a helyen „tör elő” a legelemibb módon, ahol Ferencet megjelölte a szeráf a sebhelyekkel. Talán még szellemeket is láttak, rémalakokat, Ferencet meg a hegy szellemét, amint kígyó képében közeledik a kápolna felé. Talán.
origo.hu
Orbán Viktor kemény szavakkal illette a volt vezérkari főnököt
