Büntetésre, különösen szabadságvesztésre leginkább két megfontolás alapján kerülhet sor (leszámítva azt a nem működő elvet, hogy a börtön átnevel): egyfelől, mert az igazságosság azt kívánja, hogy a sérelmet megtoroljuk, s a megsértett világrendet helyreállítsuk, másfelől, mert a büntetés elrettent a bűncselekmények elkövetésétől. A büntetés tehát annyiban ésszerű, amennyiben ésszerű emberek viselkedését befolyásolja. E megközelítés feltételezi, hogy aki bűncselekményre készül, elgondolkodik azon, megéri-e vállalnia a büntetés kockázatát, és adott esetben ésszerűen úgy dönt, hogy nem érdemes bűnöznie. De mi a helyzet, ha a befolyásolni kívánt emberek nem képesek felmérni tetteik következményeit? A büntetőjog itt nem igazolható mint ésszerű rendszer, de legalább részben levonja a szükséges következtetést: az elmebeteg tettest nem kezeli bűnelkövetőként.
Mennyiben ésszerű, azaz a társadalmi ráfordítással arányosan hatékony a büntetőjogi büntetés? Magyarországon a fogva tartás elítéltenként évente körülbelül kétmillió forintba kerül. 2002-ben 93 milliárd forint volt a vagyon elleni bűncselekményekkel okozott közvetlen kár, amiből csak 6,8 milliárd térült meg. Ráadásul az állampolgárok szintén hatalmas összegeket költenek bűnmegelőzésre: rácsokra, zárakra, testőrökre. Persze a kiadásokkal szemben ott a „nyereség”: bizonyos bűncselekményeket nem követnek el, s így jelentős megtakarítás keletkezik. Könnyen belátható: ha egyáltalán nem költenénk a bűnözés elleni fellépésre, akkor a kiadások sokszorosára rúgna az elszabadult bűnözés okozta kár.
A jog nem tekinti ugyan bűnözőknek az embereket, de feltételezi, hogy elsősorban az vezeti őket, mi a hasznuk, illetve a káruk, ha betartják a jog előírásait. Ha egy termék drágul, kevesebbet vásárolunk belőle. Ha a bűncselekmény elkövetésével elérhető előnyt tekintjük árunak, és ezen áru bűncselekménynyel történő megszerzése drágul, akkor csökkenni fog iránta a kereslet, azaz kevesebbet bűnözünk. A bűnöző, mint minden más üzletember, akkor vág bele szükségletei kielégítésébe bűncselekmény útján, ha feltételezi, hogy az így várható ráfordításait meghaladják vállalkozása nyereségei.
Vajon a bűn várható következményének mérlegelésekor csak a büntetőtörvény és a joggyakorlat alapján ismert büntetésre van tekintettel az elkövető? Nem, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy utoléri majd a büntetés. A lebukás korántsem bizonyos. A büntetés előre látott költségét csökkenti a büntetés bekövetkeztének valószínűsége. Tegyük fel, hogy egy észszerűen gondolkodó állampolgár elgondolkodik azon, érdemes-e autólopásra adnia a fejét! Megnézi a büntetőtörvényt, és mondjuk azt találja, hogy ilyesmiért három év börtön jár. Ez tűnik a tett költségének. Ám úgy értesült, hogy e szakmában minden harmadik elkövető lebukik. Tehát – mondja a leendő autótolvaj – három autót kell lopnom ahhoz, hogy egyszer három évre lecsukjanak, tehát a mostani tettemre egy év jut a háromból. Egy Trabant nem ér meg egy év büntetést. De ha egy jó Mercedest kötök el, abból két évig fejedelmien megélek, tehát megéri vállalni a feltételezett egy évet a börtönben.
Eddig nem számoltunk a lelki költségekkel, illetve nyereséggel. A bűnelkövetést mérlegelő számára fontos költségtényező, hogy mit gondolnak mások az ő cselekvéséről. Egy bűnözőkörnyezetbe kerülő fiatalnak a bandataggá fogadásához gyakran veszélyes akciókban kell részt vennie. A fiatal tudja, hogy a bűntett kockázatos, a lebukás esetén várható büntetés pedig súlyos. Ez visszatartaná ugyan, de számolnia kell a környezet reakciójával. Az esetleges lebukás várható veszteségét meghaladja a bandába fogadás előnye, illetve a meghátrálás esetleges szankciója. A viselkedés befolyásolásának része a környezeti megítélés. Ugyanakkor – mint látni fogjuk – a jog bizonyos fokig változtathatja ezt a megítélést.
Ám az ember érzelmi lény, és gyakran irracionálisan cselekszik. Hol az ésszerű kalkuláció a szenvedély diktálta cselekvésben, például a féltékenységből elkövetett gyilkosság esetén? Vajon nem azokból lesz elsősorban bűnöző, akik, mivel túl impulzívak, és csak a jelennek élnek, túlértékelik a bűncselekménnyel megszerezhető előnyt? Mindez nem mond ellent a büntetőjogi feltevésnek, mert a büntetőjog elsősorban az ésszerű embereket akarja visszatartani, ideszámítva azokat is, akik amúgy elvetemült, rossz emberek lennének. Amellett az értelem fortélyos: ha a viselkedés költségének növelésével nem lehet befolyásolni azt, aki szenvedélyből vagy korlátozott értelemmel cselekszik, a jog még mindig elérheti, hogy azelőtt befolyásoljon, mielőtt a jövendő bűnelkövető elvesztené az uralmat önmaga fölött. Ha az ittas vezetés bírsága magas, és a bírság kiszabása felettébb valószínű, akkor olcsóbb taxival hazamenni.
Az ésszerű bűnözés közgazdasági modellje olykor felháborodást kelt, mivel az uralkodó társadalmi elképzelés szerint a jog és a jogi büntetés igazságos. A megtorlás igazságossága mögött nem nehéz tetten érni a bosszú munkáját. Ellentétben áll-e a bosszú diktálta megítélés, a megtorlás igénye az ésszerűséggel? Ezen a ponton kell szót ejtenünk az értelem és az érzelem viszonyáról. A civilizáció arra büszke, hogy megtanít uralkodni a számunkra káros szenvedélyeken, amelyek állítólag csak kudarcokat okoznak a társadalmi kapcsolatokban. Ehhez járult még, különösen a XIX. században, az érzelmek feminizálása, a kemény, érzelmeit leküzdő férfi militarista kultusza. A modern pszichológia azonban az érzelem és az értelem kapcsolatának szorosságát hangsúlyozza. Az érzelmek segítenek a viselkedés irányításában, sőt pótolhatják a tanácstalan értelmet. Vegyük az irigységet. Sokan akár tönkre is tennék azt, akire irigyek. De egy másik érzelem, a szégyen visszatart attól, hogy az irigy ember ártson a másiknak. Az érzelem társadalmi szabályozó funkciót lát el.
Hasonló a helyzet a harag, még inkább a felháborodás esetében. A jognak számolnia kell azzal, hogy mi kelt felháborodást. Hogy haragszom valakire, az nem feltétlenül rám vet rossz fényt. De meggondoljuk, hogy haragunknak engedve valami felháborítót cselekedjünk. Ha valaki megsérti érdekeimet, haragot érzek, de ha az érdeksértés egyben normasértés is, felháborodom. Társadalmi norma az, hogy érkezési sorrendben haladunk előre. Ha azonban valaki elém állt a sorban, és emiatt nekem nem jut hely a Mindentudás Egyetemének előadótermében, akkor felháborodom. Amikor tehát a normasértést büntetjük, nemcsak a norma megerősítésére törekszünk, hanem elemi érzelmi szükségletet elégítünk ki. A felháborodás nem ésszerűtlen, hiszen olyasmivel szembeni fellépésre mozgósít, ami társadalmilag elfogadhatatlan. Más kérdés, hogy valamennyi normaszegéssel szemben érzelmileg indíttatva fellépni céltalan és értelmetlen. Ám ha az állam túl sok esetben nem lép fel a látható jogsértéssel szemben, elveszti hitelességét. A jogilag helytelenített cselekedetet tervező személy ilyenkor alábecsüli a szankció valószínűségét, s nő a bűnözés.
A normaszegés a társadalomból haragot vált ki, ami annál erősebb, minél fontosabb normát, értéket sért a magatartás. Ezek az érzések motiválják a normaszegés büntetését. De a büntetés attól tűnik igazságosnak, hogy megfelel egyfajta arányossági igénynek. Azt kívánjuk, hogy a büntetés nemcsak a tett súlyosságához, de mások büntetéséhez képest is arányos legyen.
A büntetőjog racionális megközelítésével kapcsolatban felvetődik egy további nehézség. A büntetőpolitika olyan társadalmi légkörben formálódik, amelyet áthat az áldozattá válástól való félelem. A kutatások többségében egyébként azt állapították meg, hogy akik bűncselekmények áldozatai voltak, azok kevésbé kívánnak szigorú büntetést. A félelem éppen konkrét tapasztalatok hiányában követel szigorú, a következményekkel és a költségekkel nem számoló büntetőpolitikát. De a félelem is indíthat felettébb ésszerű cselekvésre, nem feltétlenül bénít, sőt optimális megoldások kiválasztására sarkallhat, amennyiben váratlan események, kedvezőtlen fordulatok lehetőségének figyelembevételére és az azokra való felkészülésre késztet. Kétségtelen azonban, hogy az áldozattá válás alaptalan, vagyis irracionális félelme ritkán képes ésszerű megoldásokat diktálni. A szorongás forrása az, hogy egyre bonyolultabb és kezelhetetlenebb világban élünk, s ezt a világot a televízió és a tömegkultúra kínálta értelmezés konkrét, erőszakos fenyegetésekre egyszerűsíti le. E valóban irracionális érzelem szükségleteit kívánják kielégíteni felelőtlen politikusok, akik vasszigorral kialakított közbiztonságot ígérnek. S mivel ez a fajta populizmus meghatározza a választható lehetőségek keretét, a győztes politikusok sem tudnak kitörni ígéreteik köréből, és érzelmek diktálta büntetőpolitika érvényesítésére kényszerülnek.
De még ezen a ponton sem reménytelen a helyzet. A tapasztalatok szerint a rendteremtő, szigorító programok elfelejtődnek, különösen, ha a már említett költségkorlátokba ütköznek. A New York-i rendőrfőnöknek sikert kell elérnie, tehát kiharcolja a pénzt a köztéri világításra és a bűnmegelőző járőrözésre. Az embereket sikerül visszacsalogatni az utcára, ami viszont az utcai erőszaktól veszi el sokak kedvét.
Az igazságérzet is határt szab a szorongás diktálta szigorításvágynak. Különösen így van ez az áldozat nélküli bűncselekményeknél, amelyeket az állam, részben a maga uralmát védendő, büntetni rendel. Az áldozat nélküli bűncselekmények közé tartoznak egyes politikai bűncselekmények, beleértve a politikusok bírálatát. A klasszikus büntetőjog, még ha a megtorlás elvét vallotta is, hangsúlyozta a büntetés természetes határait. Az 1789. évi emberi és polgári jogok nyilatkozata szerint a szabadságba beletartozik mindaz, aminek megtétele másnak nem árt. Az állam nem okozhat nagyobb hátrányt a büntetéssel, mint amit az elkövető okozott. A klasszikus büntetőjogi felfogástól eltérően a legtöbb büntetőjogi rendszerben egy sor magatartás pusztán azért számít bűncselekménynek, mivel a hatalmon levők ezt így vélik helyesnek. Hadd említsek egy klasszikus példát Karl Marxtól, aki a következőket akkor írta, amikor még nem volt „marxista”. 1843-ban a rajnai tartományi gyűlés elhatározta, hogy büntetendővé teszi az erdőben lehullott gallyak addig engedélyezett szedését, falopássá minősítve azt. Erre Marx a következőket írta: „A nép látja a büntetést, de nem látja a bűntettet, és mert látja a büntetést ott, ahol nincs bűntett, már ezért sem fog bűntettet látni ott, ahol büntetés van. Azzal, hogy a lopás kategóriáját ott alkalmazzátok, ahol nem szabad alkalmazni, ott is megszépítettétek” a lopást, ahol valóban megtörtént.
Másfelől persze nem tagadható, hogy a jog állásfoglalása, a magatartások megengedetté, támogatottá vagy tiltottá nyilvánítása nem csak a viselkedés költségeit befolyásolja. Bizonyos határok közt a társadalmi normák átalakításával befolyásolhatóak az egyének preferenciái, kedvtelései is, vagyis az, hogy minek mekkora értéket tulajdonítanak. A dohányzást az amerikaiak egyre költségesebbé tették, nemcsak abban az értelemben, hogy ma 1000 forintnál többe kerül egy csomag szívnivaló, hanem a dohányzási lehetőségek visszaszorításával is. A jogi értékelés nyomán a társadalmi felfogás is változott. A dohányzókat általában társadalmi szankciók, például kiközösítés, némi megvetés sújtja. Mindez jelentősen csökkentette a dohányzást.
Ám ahol a magatartás fokozódó költségű tiltása nem találkozik társadalmi egyetértéssel, ahol a büntetést aránytalannak érzik, ott feszültség keletkezik. De egy demokráciában jórészt idejében észre tudjuk venni, ha egy szorongásainkra választ adó rendszer nem jól működik. A bennünk működő érzelmek, például az igazságtalanság kiváltotta felháborodás, képesek ítéleteinket az ésszerűség irányába módosítani.
A fenti szöveg az október 13-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető október 19-én (vasárnap) 13.20-tól az MTV-n, valamint 22.15-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása október 20-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
