Bizottsági félelmek

Semmi kétség, Budapest 2004 májusától az Európai Unió egyik fontos adminisztrációs központja lesz, amely nagyfokú önállósággal és a helyi sajátosságokra való tekintettel hajthatja végre a bizottság döntéseit.
Brüsszelben több száz különböző bizottság működik, de „bizottság” csak egy van, az Európai Bizottság, amely az unió legfőbb irányító szerve: itt kezdeményezik a különböző törvényeket, itt ellenőrzik azok végrehajtását, és itt döntenek a lehetséges szankciókról, ha egy tagország nem teljesíti kötelezettségeit, mondjuk, például túllépi a költségvetési hiány megengedett mértékét.
A bizottságot úgy kell elképzelni, mint a hazai minisztériumok összességét, ahol az egyes minisztériumokat „directorate general”-nak, vagyis főigazgatóságnak hívják, de a brüsszeli hivatali konyhanyelvben csak „didzsiként” emlegetik őket. Jelenleg összesen 35 „didzsi” van, amelyek részben lefedik az egyes gazdaságpolitikai területeket, részben a külső kapcsolatokkal és egyéb általános feladatokkal foglalkoznak. A bizottság élén 20 commissioner áll, akiknek nevét magyarra „bizottsági tagként” fordítják, mert a természetesebben hangzó „komisszár” már más, hasonló funkcióra foglalt. Az új alkotmány csak 15 teljes jogú bizottsági tagot ismerne el, és a 25 ország meghatározott rotáció szerint adná a bizottsági tagokat. Ezt az elképzelést azonban a jelenlegi bizottsági elnök, Romano Prodi és az újonnan csatlakozók hevesen ellenzik.
Egy brüsszeli tanácsadó cég, a Burson-Marsteller nemrég a bizottság (az apparátus) 30 magas rangú hivatalnokát kérdezte meg arról, hogy hogyan látják a kibővített Európai Unió jövőjét. Az interjúkból (Enlargement 2004, Big Bang and aftershock, Bursen-Marsteller) kiderült, hogy a bizottság vezető tisztségviselői némi aggodalommal néznek a robbanásszerű bővítés következményei elé. Megítélésük szerint az új tagországoknak nehezen megoldható feladatot jelent a csatlakozási tárgyalások során vállalt kötelezettségek teljesítése, különösen a környezetvédelem terén. „Nehéz évek elé nézünk” – fogalmazott az egyik megkérdezett, „belesodródtunk (a bővítésbe), és most ezt valahogy működőképessé kell tennünk”. Volt olyan vélemény is, hogy a bővítést legalább tíz évvel el kellett volna halasztani, hogy a csatlakozó országok valóban felkészülhessenek a tagságra, de hát a „történelmi lehetőséget” meg kellett ragadni. A bizottság vezető tisztségviselői leginkább Lengyelországtól tartanak, aki „rendkívül makacs”, és „agresszíven védi nemzeti érdekeit”. Magyarországgal kapcsolatban ilyen aggodalmak nem merültek fel.
Az első összecsapás a nettó befizetők és az új tagországok között már 2004-ben, a 2007–2013-as költségvetés vitájának megkezdésekor várható, amikor is az új tagországok mindent meg fognak tenni a strukturális alapok növelése és a javukra való árcsoportosítása érdekében. Jelenleg a tagországok GDP-jük 1,27 százalékát fizetik be a közös költségvetésbe. Arra a kérdésre, hogy ez elég lesz-e az új országok felzárkóztatásához, az egyik interjúalany így válaszolt: „sokkal többre van szükségünk, ha valóban integrálni akarjuk őket”. A hozzájárulások emelése azonban távolról sincs napirenden.