Én nem tudom...

Én nem tudom, indokolt-e az a bennem egyre erősebben gyökerező gyanú, hogy a szocialisták jelenlegi mivoltukban képtelenek a kormányzásra. Sőt, az utóbbi hónapok botrányai, a párton belül olyan ideológiai törésvonalakra vetettek fényt, amelyek arra mutatnak, hogy Magyarországon nem léteznek modern, baloldali értékek, ha csak a szociális lózungokkal élő megnyilvánulásokat nem tekintjük annak. Ugyanakkor – ezzel a gyanúval, ha nem is ellentétben, de ellenkező előjellel – létezik egy olyan vélekedés is a magyar sajtó másik, népes és tágas térfelén, amely szerint éppenséggel a korszerű, sőt az „igazi” jobboldal hiányát nyögi az ország.

Ez így együtt azt jelentené, hogy exkomcsik és neofasiszták alkotják a politikai elitet, uralják a sajtót meg a nemzeti kultúrát. Ebben az esetben magyar demokrácia nem létezik, az úgynevezett politikai váltógazdálkodás értelmetlen, a nép csöbörből vödörbe kerül, az EU pedig egy korrupt csürhét vesz a nyakába.
Attól tartok tehát, hogy mindkét vélemény eltúlzott, és nem a valóságos helyzetet tükrözi, hanem csupán része annak a politikai hercehurcának, amely Magyarországon – a média hathatós közreműködésével – a rendszerváltozás kezdete óta folyik. Mindezt még mulatságosabbá, s így tanúságossá teszi: a politológia és a sajtó képtelen definiálni a magyar viszonyokat, sőt a különböző pártcsoportosulások önazonosság-tudata is kétségbe vonható. A nyelvezet kínban van, amikor a helyzet elnagyolt ábrázolására a jobb- és baloldal definícióját alkalmazza, de nem tartja megfelelőnek, mivel például a milliárdos szocialistát mint baloldali értékérzőt nonszensznek érzi. Ugyanakkor a jobboldal – a fent említett korszerűtlenség, továbbá a rasszizmus és a fasizmus vádjának Damoklesz kardja miatt – egyrészt polgárinak, másrészt nemzetinek nevezi magát, hogy lényegét megkülönböztesse a szemben álló vagy annak tartott oldaltól, míg a másik fél a szociáldemokrata és a liberális státus kisajátítására törekszik. Mindehhez hozzájárul az a félreértés, hogy a populáció a múltjától megszabadulni igyekvő, de abból is élő MSZP-t múltbéli, ám akkor sem valóságos tulajdonságokkal ruházza fel, például szociális érzékenységgel és az úgynevezett kétkezi dolgozók érdekképviseletével. Teljesen világos azonban, hogy a fent jelzett definíciós zavarokkal együtt az ország politikai elitje (és annak klientúrája) két egymással mereven szemben álló csoportból áll, s ugyanez vonatkozik a népességre is, amelynek egy részét erős érzelmek fűtik.

Természetesen egyik csoport sem egységes, s korántsem egynemű. Eltekintve a két összezsugorodott rendszerváltó párt, az MDF és SZDSZ önérdekű-öngerjesztő, függetlenséget mímelő gesztusaitól (is), mindkét oldal nézetrendszerében megfigyelhető bizonyos tól–ig jelenség, s ezzel együtt bizonyos antagonizmus. A Fidesz törekvése lényegében a tól–ig összefogására irányul, ami – főként a választók akaratából – néha sikeresnek nevezhető. A másik oldalon a közös érdek az összetartó erő, s csak ennek veszélyeztetettsége esetén nyilvánulnak meg eszmeinek tekinthető ellentétek. Ezeket rendszerint sikerül lokalizálni. A helyzet akkor válhat tragikussá, ha a hatalom elvesztése fenyeget, vagy a hatalom ténylegesen elveszik. Véleményem szerint a szocialistáknak még egy (mégpedig alapos) bukás kell ahhoz, hogy a nemzet érdekeit mindig szem előtt tartó, modern, baloldali párttá váljanak.

A jobboldalon az úgynevezett ideológiai szemléletbeli és módszertanbeli különbségek – a 2002-es vereség hatására – erőteljesebbek. Az amúgy is kisebbségben lévő polgári médiumok teret szentelnek az úgynevezett mérsékeltek és radikálisok vitájának, amelyben mindkét fél a választási esélyek rontásával vádolja a másikat. A kétféle hangnak nem kell kioltania vagy elnémítania egymást, hadd éljek képes beszéddel: a hárfa és az üstdob egy jó zenekarban együttműködik. A lényeg éppen az, hogy milyen zenét játszik a zenekar.
Hogy az összhangot egy jó karmester egyedül megteremtheti-e, én nem tudom…