Csakugyan ilyen veszélyesek volnánk a gyermekeinkre?
– Magyarországon 1998–2003-ban 17 és 37 között volt a gyermekkorúak ellen elkövetett emberölések száma, ezek többsége újszülött-gyilkosság. Ezek a tények – mondja Tamási Erzsébet kriminológus. – Amikor viszont azoknak a gyermekbántalmazási eseteknek a statisztikáját kerestem, amelyek nem végződtek halállal, sokkal bonyolultabb kép fogadott. Ez utóbbi kategóriába ugyanis beletartozik az elhanyagolás, a lelki, a fizikai és a szexuális bántalmazás.
– Gyermek elhanyagolása miatt született már elmarasztaló ítélet?
– Hogyne! Az elhanyagolás azonban egy folyamat része. Nem törődnek a gyerekkel, koszos lesz, beteg lesz… Ezek az esetek akkor jelennek meg a rendőrségi és ügyészségi aktákban, amikor már valamilyen fizikai vagy szexuális bántalmazás is kapcsolódott az ügyhöz. Így aztán van egy statisztikája a rendvédelmi szerveknek, egy másik a pszichológusoknak és egy harmadik a gyermekvédelmi szakembereknek. Mind a három másképp értelmezi a bántalmazást. Van még egy negyedik adatsor is, ez pedig a szociológusoké, akik megkérdezés alapján dolgoznak. Ezek közül a legismertebb Tóth Olga felmérése, amelyikben az szerepel, hogy a magyar nők hetven százaléka pofozza a gyerekét.
– Úgy szól a kérdés, hogy ha megérdemli a gyerek, egyetértenek-e a pofonnal?
– Itt különböző felfogások ütköznek. Van egy szerintem helyes álláspont, amelyik azt szeretné, hogy törvényben mondják ki: a gyereket bántani nem szabad. Persze az alkotmányban is szerepel, hogy senkit semmilyen kínzásnak, fizikai bántalmazásnak kitenni nem szabad. Nincs kitétel arra, hogy gyereket nem szabad, az alkotmány azt mondja, senkit sem szabad… Ismét ugyanarra az alapkérdésre lyukadunk ki, mint a családon belüli erőszak más formáinak megfékezése kapcsán, vagyis: mennyire avatkozhat be a jog vagy az állam bármely szervezete (iskola, óvoda, gyermekvédelem stb.), a család magánéletébe? Én azért tartom indokoltnak, hogy mégis törvényt alkossanak, mert az általam vizsgált esetekben nem arról volt szó, hogy rávertek a gyerek fenekére, hanem arról, hogy a szülők folyamatosan kegyetlenül bántak a gyerekkel.
– Úgy látja, hogy át van itatva a társadalom az effajta brutalitással?
– Ez nem igaz. Olyan statisztikát nem láttam, ami azt állítja, hogy minden harmadik családban erőszak történne. A kutatók felelőssége nagyon nagy! Azt is be kellene vallani, hogy a családon belüli erőszakot vizsgáló kutatások még gyermekcipőben járnak Magyarországon, nem létezik például családterapeuták által készített összegzés, amely pontosan feltárná a családi konfliktusok gyökerét, és ez nyilván egészen más képet festene, mint a kriminálstatisztika. Amerikában, amire olyan szívesen hivatkoznak, a statisztikákat minden szférában megcsinálták, és már ott tartanak, hogy ezeket össze is lehet hasonlítani.
– Az UNICEF-felmérés szerint Amerikában több mint háromszor annyi a szüleik által meggyilkolt gyermekek aránya, mint nálunk.
– Az, hogy egy országban egyébként milyen az erőszak szintje, az döntő befolyással van a bűncselekményfajták arányára, és ebből a szempontból nem hasonlítható össze Magyarország és Amerika. Ha nem az adott társadalomhoz mérjük a problémákat és azoknak a kezelését, hanem mindenhonnan kicsipegetünk olyan adatokat, amelyek minket igazolnak vagy cáfolnak, az lesz az eredménye, hogy lehetetlen majd orvosolni a problémát. Nemrégiben a Science című lapban megjelent egy tanulmány, ami az amerikai erőszak szintjével foglalkozott. Azt állapították meg, hogy az erőszakos bűncselekmények száma csökkent, mégis többen ülnek börtönökben, mert ma már kevesebbért is bekerülnek, mint azelőtt. Ez viszont azt eredményezte, hogy a börtönerőszak is megnőtt. A fiatalok között pedig az erőszak struktúrája változott meg. Kevesebb, de kegyetlenebb, erőszakosabb bűncselekményt követnek el. Megnőtt viszont a női bűnelkövetők száma. Ez egyébként Magyarországon is így van, ráadásul a nők aránya nagyon gyorsan emelkedik a bűnözésben. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a nőket korábban bizonyos cselekményekért nem tartóztatták le.
– Például gyerekverésért?
– Például azért. De mondok jobb példát: eddig arról volt szó, hogy férfi veri a nőt, ezért előzetes letartóztatásba helyezik. Most viszont változott a helyzet. Amerikában lezajlottak a családon belüli erőszakról szóló kutatások, és kiderült, hogy közel sem ilyen egyértelmű a dolog: nem a férfi veri a nőt, hanem ketten együtt verekszenek. Ezért nagyon sok államban bevezették a kötelező kettős letartóztatást abban az esetben, ha mindkét félen vannak sérülések. Így aztán nőni kezdett a nők száma a börtönökben. Persze a vita ott sem zárult le, sokan vannak, akik azt mondják, hogy a nők nem jószántukból ütnek, hanem önvédelemből. A 2003-as amerikai kutatások már ott tartanak, hogy azt vizsgálják, milyen erőszakot alkalmaz a férfi, és milyet a nő?
– Tudunk már részeredményeket?
– Az erőszak különbségei pontosan olyanok, mint a két nem eltérései. A férfiak szándéka családon belüli erőszak esetén általában arra irányul, hogy a nő ne léphessen ki a kapcsolatból. Tehát a férfi nem a hatalmi helyzetével él vissza, hanem akkor válik agresszívvé, ha meginog a családi stuktúrában betöltött főszerepe. Vagyis: ha a nő el akar menni, vagy nem tartja be a nemek közötti hagyományos szereposztást, és az ehhez kapcsolódó íratlan szabályokat. A női erőszak általában lappangó, csendes érzelmi terrorral kezdődik, és mára egyre inkább fizikai bántalmazásba torkollik. Tehát a nők felveszik a kesztyűt, amit régen nem tettek meg. Azelőtt vagy megmérgezték a férjüket, vagy tűrtek.
– A magyarországi nőszervezetek állítják, hogy a bántalmazó az esetek 95 százalékában a férfi.
– Bizonyára a nőszervezetekhez forduló bántalmazott nők jelentős többségét a férfi verte meg. Ha megnézzük a kriminálstatisztikákat, az összes bűncselekmény tekintetében is azt látjuk, hogy számszerűen kevesebb a női elkövető. Ha viszont csak a családon belüli eseteket vizsgáljuk, az derül ki, hogy a nők gyakrabban követnek el bűncselekményt a férjük és a gyerekük rovására, mint a férfiak. A gyerekekre egyértelműen a nők veszélyesebbek! Ez különösen igaz az öt éven aluliakra. Persze az okok keresésekor még az is másodrendű kérdés, hogy ki kit ver. Az általam vizsgált családon belüli erőszakkal foglakozó bűnügyi akták kivétel nélkül arról szólnak, hogy a bűncselekményt tartós, elhúzódó konfliktus előzte meg. Olyan nincs, hogy valakire egyszer csak rájön a rapli, és jól megveri a másikat! És van még egy nagyon fontos tényező, ha ugyan nem a legfontosabb: az alkohol. Mindkét fél iszik, aztán megverik egymást és a gyereket. A statisztikában a nők arányát az is növeli, hogy egy nőt többször is előállíthatnak ugyanazért, tehát egy rendszeresen ivó, verekedő réteg képe bontakozik ki az aktákból, és ez legalább annyira riasztó, mint „a minden harmadik család” víziója.
– A nőszervezetek azt is mondják, hogy az erőszak minden társadalmi osztályban egyformán jelen van.
– Nyilvánvaló, hogy a konfliktusok milyensége az adott helyzettől is függ. Ott vannak a nagy családi verekedések, ahol a munkanélküliség miatt a férfi szerepe megkérdőjeleződik, ahol tartós szegénység van, és az emberek személyisége, a temperamentuma olyan, hogy a konfliktusokat csak agresszióval tudja megoldani.
– Azt mondják, az veri a gyerekét, akit vert az apja.
– Vagy az anyja, az összefüggés egyértelmű. A világon mindenütt azt mutatja a statisztika, hogy az agresszív egyének ezt a mintát látták otthon. A másik fontos tényező a beszűkültség. Minél kevesebb lehetőséget látnak maguk előtt az emberek, annál inkább az erőszakhoz nyúlnak. Ráadásul a férfiak agressziója a társadalmi szerephez illő módon zajlik. Nekik nincs megengedve másféle érzelemnyilvánítás az indulataik levezetésére, csak a düh. A nők sírhatnak, megsértődhetnek, nem szólnak a férjükhöz, színes repertoár áll a rendelkezésükre. A férfias szerephez csak a tombolás illik. Hasonló jelenség azonban előfordul a nőknél is. Ha azt vizsgáljuk, hogy más társadalmi csoportoknál miért fordul elő mégis erőszak, akkor azt kell látnunk, hogy a sokféle tényező közül egy emelkedik ki, ez pedig az egyéni temperamentum, vagyis a rossz konfliktustűrő személyiség. A diploma és a magas végzettség nem iktatja ki az agressziót, nézzünk szét a közéletben… Néhány hete az ESZTER Alapítvány szervezett egy konferenciát a gyermekvédelemről, és erre meghívták az angol Kevin Browne professzort, az Egészségügyi Világszervezet gyermekvédelmi tanácsadóját, aki arról beszélt, hogy a gyermek- és nőbántalmazást nem lehet külön kezelni, a családokat egységes egészként kell vizsgálni.
– Magyarországon külön kezelik?
– Igen, külön. Nálunk még csak most kezd kialakulni a szakmai háttér. Az angol pszichológus azt mondta, ne essünk bele abba a betegségbe, amiből ők már kigyógyultak, vagyis, hogy az áldozatokat kezdték vizsgálni ahelyett, hogy azzal foglalkoztak volna, mi okozza a feloldhatatlan feszültséget. Mindeközben az agresszív személy egyik családból a másikba vándorol. Én még azt tenném hozzá, hogy tapasztalataim szerint iyenkor nem egyetlen agresszív személyről van szó, hanem agreszszív párosról. Ha csak az egyik fél tartja fenn a konfliktust, az áldatlan helyzetből viszonylag könnyű kiszabadulni. Az is bizonyított tény, hogy a gyereknek már az is súlyos lelki sérülést okoz, ha látja a szüleit verekedni, miközben egy ujjal sem érnek hozzá.
– A gyermekgyilkosságok felében saját újszülöttjét öli meg az anya. Miért?
– Azt szokták mondani, hogy ez kelet-európai jelenség, tradicionális maradvány. A történelemben mindig is volt ilyen, a népszaporulat szabályozására használták. Ha sok volt a lány, a rómaiak becsomagolták, betették egy amforába, és beviaszolták. Ha ma egy asszony olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud mit kezdeni a gyerekével, ezek az ősi reflexek jönnek benne elő. Ugyanez a helyzet nálunk az alkohollal, az öngyilkossággal.
– Mit tudunk a újszülöttgyilkosokról?
– Két nagy csoportra oszthatók: az első a nagyon fiatal, megesett leányanyáké, a második pedig – ez a gyakoribb és a tragikusabb – a többgyerekes, középkorú, vidéki nőké, akik más megoldást nem találnak, csak a gyerek elpusztítását. A csecsemőgyilkosságnak egyértelműen az az oka, hogy az anya olyan családi és közösségi légkörben él, amelyik nem óhajtja ezt a gyereket, tehernek tartja.
– Tudják, hogy a nő várandós?
– Mindenki tudja.
– Olvastam egy tanulmányt, mely szerint előfordul, hogy a nő annyira nem akarja a babát, hogy meg sem nő a hasa.
– Lehet, hogy van ilyen eset, de a többségre ez nem áll. A család pontosan tudja, mi a helyzet, hiszen egy fedél alatt él a nővel. A pszichológia ismeri ezt a jelenséget, úgy hívja, hogy titokeffektus, vagyis mindenki tud a terhességről, de titokban tartják, végül a nő magára marad a titokkal. A környezet úgy dönt, hogy ez a gyerek nincs, nem létezik, nem születhet meg, és a nőnek kell megoldania a helyzetet. Annyit segítenek neki, hogy esetleg asszisztálnak, ebben az esetben teljesen mindegy, hogy a fiatal lány szülei, tanárai, barátnői vagy az asszony férje, anyósa, szomszédja teszi. Amikor kipattan a titok, a nők rettenetesen megkönnyebbülnek, és vállalják a büntetést. Ebből is látszik, hogy nem elvetemült gyilkosok, hanem hatalmas nyomás alatt álló, sok esetben tudatlan, szerencsétlen nők.
– Esetleg magyarázható tettük a szülés utáni átmeneti elmezavarral?
– Ez nem bizonyítható. Most vizsgáltam egy háromgyerekes somogyi asszony esetét, aki a negyediket belefojtotta a kádba. Bár elájult a vérveszteségtől, mégis pontosan elmondta a rendőröknek, hogy mit csinált. Régen gyakran előfordult, hogy az asszonyok egyedül szültek, mégis, aki nem akarta, soha nem ölte meg az újszülöttjét! Ilyen reflex nincs. Ezért is szüntették meg az újszülöttgyilkosság minősítését, vagyis azt, hogy enyhítő körülménynek számított, ha valaki szülés után mindjárt megölte a gyerekét. Az idén nyártól már nem számít, hogy a csecsemő kétperces vagy két hónapos, a gyilkosság az gyilkosság.
– Ugyancsak a nőszervezetek álltása, hogy ezek az asszonyok súlyosan bántalmazott nők.
– Ezt most hallom először, nem tudom, honnan veszik. Az utóbbi évek eseteit vizsgálva egyetlen ilyennel sem találkoztam. Ha a bántalmazás alatt azt értik, hogy ezek a nők a családjukban lelki kiszolgáltatottságban élnek, vagy az önállótlanságuk miatt alávetett helyzetbe kerültek, akkor ezzel egyetértek.
– Kik ölik meg a nagyobb gyerekeiket? Azok az áldozatok is általában öt év alattiak. Mi tagadás, egy anya számára a legnehezebb kor…
– Nem idegességről van itt szó! Szerencsére az esetek alacsony száma miatt nem vonható le általánosítás, de főként igen rossz helyzetű, alacsonyan képzett emberek, akik sokszor öngyilkossággal tesznek pontot a tettükre. Amikor a bőgő gyereket földhöz vágják, ahhoz már olyan családi miliőben kell élni, ahol a tehetetlenség, a nyomor és főleg az alkohol játszik nagy szerepet. Megtörténhet, hogy a részeg apa agyonveri a gyerekét, mert idegesíti a sírás, de kérdezem én, hol van olyankor a gyerek anyja? Többnyire ugyebár az is részeg. Évente húsz gyerek halála rettenetes, egyé is az, ám tízmillió emberre vetítve igazán nem egy vadállati nép képét kapjuk. A magyar emberek rendkívül érzékenyek mindenre, ami a gyerekekkel kapcsolatos.
origo.hu
Legfőbb Ügyészség: Magyar Péternek hiányosak a jogi ismeretei, ez így nem fog menni
