Hej, vadászok, vadászok!

Vegyük úgy, hogy ott ülünk Horn Gyula hajdani miniszterelnök lakossági fórumán, valahol a második kerületben. 2003 kora őszén vagyunk, a dió zöme már lepotyogott a fákról, lassan vége a szüreti idénynek is. Teli a hordó, teli a kád. Mindannyian teli vagyunk.
Horn Gyula mondanivalóval van teli. Mondja is. „Sajnos a sajtó nagy részét nem tudjuk megerőszakolni” – magyarázza egy hajdani párttirkárra emlékeztető hallgató kérdésére, aki nem érti, miért nem cikizik többet a Fideszt az újságírók, ha már egyszer „mi” irányítjuk a propagandagépezetet?
Megint Horn. „Tetszettek egy sort is olvasni arról, hogy épül az M7-es? / – Neeeem! – / Miért nem ezekkel foglalkoznak az újságírók, miért az anyázásokkal?” Szavainak alátámasztására a remetehegyi ember heveny anyázásba kezd. „Ha ezek a fiúk visszajönnek 2006-ban, akkor itt kő kövön nem marad… Maradjon inkább ez a kormány, ugye?” Nyomban jön a válasz: „Igeeeen!” (Főleg balatonőszödi Gyurcsány nábob.) Kezd elszabadulni a pokol (nagyon ért az ilyesmihez az apró ember), frissnyugdíjas kérdi zengő baritonján: „Elvtársak, nem kellene-e levadászni Orbán Viktort?” Partnernője még rátesz egy szívlapáttal: „…Vagy eltenni láb alól – döbbent csend –, átvitt értelemben, persze.” A mi Gyulánk egyelőre nem támogatja a gyilkosság ötletét. Talán aludni kéne rá néhányat?
Az eseményről megjelent honlapok némelyike tévedésből Horn Gyula szájába adja a levadászós szöveget. Pedig hát, nem ő volt. Ő csak ott söprögetett a szöveg talapzatánál… Ő a Nyugatinál sem lőtt akkor, decemberben, csak ott volt. Szép csöndben masírozott. Provokált, ahogyan most…
A szocialisták szerint ezek után dúvad Viktor nyújtson kezet a liliomlelkű Gyulának.
És közben nem szakad le a Köztársaság téri székház plafonja.