Hitvallás a népszínházról

A Jókai utcai gyalogos-jelzőlámpa zöldre váltott, meg lehet kezdeni az átkelést – közli a beszélő villanyrendőr a Csaba Center előtti kereszteződésben. Miközben gyalogolok befelé Békéscsaba központjába az idővel sétálóutcává szelídülő sugárúton, igyekszem ráhangolódni a városra, amely némiképp ellentmondásos üzenetekkel bombáz: az Andrássy úton például Rózsa Ferencről elnevezett gimnázium üzemel. A viakolor borításon temérdek biciklista kerekezik, a lőttvad-üzlet a hagyományos kínálaton túl muflon- és kenguruhúst is hirdet. A helyi sajtót a tíz éve Los Angelesben elhunyt Jankay Tibor festményeinek hazatérése foglalkoztatja; meg az, hogy Habsburg Ottó díszpolgár miért épp az aradi gyásznap környékére időzítette látogatását Petőfi városába, Mezőberénybe. Amúgy minden nyugodt, nevéhez illően békés, s csupán a kilátásba helyezett agrárdemonstrációk híre emlékeztet arra, hogy mégiscsak a Viharsarokban vagyunk.
A Jókai Színház előtt félkör alakban lépcsőket képeztek ki a városépítészek: afféle miniamfiteátrum emlékeztet arra, hogy Thalia szentélye magasodik előttünk. A patinás épület szervesen egybeépült a nagy hírű Fiume szállodával, a két intézményt titkos (vagy nem is annyira titkos) átjáró köti össze. Közéjük azonban – a város talán legforgalmasabb, legelegánsabb utcasarkára – betüremkedett egy amerikai gyorsétterem. Sztraka Ernő városi főmérnök meg Halmay Andor építész bizonyára forog a sírjában: amikor megtervezték a színháztermet is magában foglaló Vigardát, valószínűleg nem így képzelték el a közvetlen környezetet. Állandó kőszínház egyébként 1879 óta van Békéscsabán, noha nyári vándortársulatok az 1840-es évektől fel-felkeresték a várost. 1890-től lett városi tulajdonú színház, s 1913-tól üzemel a mai formájában, amely Spiegel Frigyesnek, Englerth Károlynak és Wagner Józsefnek köszönhető. Az állandó társulatra azonban még több mint negyven évig várni kellett. Az épület ma méltó funkciójához, 430 néző tekintheti meg a nagyszínházi produkciókat. A Jókai Színház Békés megye teátruma.
Miközben Konter László igazgató-főrendezőre várok, hirtelen megpezsdül a színházi titkárság. Hírnök jő: a hamarosan bemutatandó mesejáték, a Rigócsőr király címszereplője megsérült a színpadon – egy kiálló vasdarab felsértette a karját. Gyors válságtanácskozás: kibírja-e a próbát, vagy azonnal el kell vinni tetanuszinjekcióra? A véres jeleneteknek erre a napra ezzel végük is szakad: a beszélgetés a Jászai-díjas direktorral (aki maga is színészként kezdte gazdag pályáját) igazán idilli hangulatban zajlik.
Az ötvenedik, jubileumi évad gyakorlatilag már megkezdődött, ám a színház 2004-ben, a kerek évfordulón ünnepel. Nézem az alapítólevelet: egy A4-es gépelt lap, amely szerint a Minisztertanács felhatalmazása alapján 1954. szeptember 15-étől megkezdheti működését a Békés Megyei Jókai Színház. Az évadnyitó ünnepi gálára sok olyan vendéget meghívnak, akik e falak között játszottak és alkottak, s készül az ötven évadot feldolgozó ünnepi kiadvány is. E tekintetben nem kell a nulláról kezdeni a munkát: már a negyvenedik születésnapra is megjelent egy retrospektív kötet.
A direktornak ez a tizenegyedik szezonja Békéscsabán. Konter László egyben alelnöke a vidéki színházigazgatók egyesületének is, amely rendszerint kéthavonta ülésezik – októberben éppen Békéscsabán. Van ilyen egyletük a budapesti színigazgatóknak is, de a vidékieket összekötik a hasonló gondok: a finanszírozás nehézségei, a népszínházi jelleg. Ez utóbbi annyit jelent, hogy nem igazán specializálódhatnak: ezeknek a társulatoknak gyakorlatilag mindent kell játszaniuk, kielégítve az összes műfaji és korosztályi igényt az adott körzetben. A másik serpenyőben viszont a stabil nézőközönség található – Békéscsabán például 14 ezer bérletes jelenti ezt a biztonságot. Arra pedig már a direktor elődök is rájöttek, hogy a publikumot maguknak nevelik: évente két gyermekbemutató is a repertoárba kerül. Az igazgató szemléletes példával is szolgál: akik tíz éve, működésének kezdetén tízévesek voltak, manapság húszévesek. Ez olyan vetés, amely garantáltan beérik.
A helyi viszonyok azt indokolják, hogy inkább a nézők keressék fel a színházat, s ne a társulat tájoljon. Az igényességet így lehet biztosítani – s maga a megye is támogatja a nézők beutaztatását. A kisebb produkciókkal – elsősorban a gyerekeknek szólókkal – így is gyakran felkerekednek megyeszerte. A kamaraszerű színjátszásra speciális lehetőséget ad az a tény is, hogy a színházzal szimbiózisban működik a Fiatal Színházművészeti Szakközépiskola, amely ugyancsak túl van már a tizedik tanévén. Ennek az utánpótlás-nevelő műhelynek is Konter László a vezetője, aki azt vallja: negyven fiatal lány és fiú állandó jelenléte színpadon, folyosón és színészklubban – erőt és dinamizmust kölcsönöz a színháznak. Bár a neve szakközépiskola, érettségit követő négyéves képzésről van szó, amely színész képesítést ad. A növendékek a Maszk, a Magyar Színházi Kamara vizsgabizottsága elé állnak, ám a színházban gyakorolnak. S nem is akárhogyan: a csoportos és kis szerepek mellett nemegyszer akár címszerepekben is bizonyíthatnak.
Félve kérdem: nincs-e féltékenység a társulat oszlopos tagjai részéről – ám a válasz megnyugtató: vannak műfajok (például a musicalek) és darabok (mondjuk a Rómeó és Júlia), ahol a fiatalság kötelező, s az ilyen szerepekért az élemedettebb korú kollégák sem nagyon tülekednek. Azonkívül a színiiskolások észrevétlenül nőnek bele a társulatba: alkalmasint nemcsak saját tanáraikkal játszanak együtt, de jó néhányan ide is szerződnek. Jószerivel minden vidéki teátrumban megtalálhatók az itt végzettek, nyolcvan százalékuk jelenleg is színházban és szerződésben van, Marton Róbert személyében pedig a Nemzeti Színházban is képviseltetik magukat. Ugyancsak tág perspektíva nyílik a fiatal tanár, Bródy Norbert előtt. A vizsgaelőadások pedig a város színházi életét is gazdagítják: játszottak darabokat Csehovtól, Albee-től, Molnár Ferenctől, de volt Apácapác és Charley nénje is…
Ennyiből is látszik, hogy a népszínházi hitvallás már az iskolapadban is kötelező. Mivel prózai és zenés tagozatra külön-külön nem futja, a nagyobb szabású zenés produkciókat a Művészház Kft.-vel közösen hozzák létre – így Békéscsabán harminc–harmincöt alkalommal láthatják a nézők Magyarország legjobb operettszínészeit, mielőtt máshol is forgalmaznák az előadást. A népszínházi szemlélet tükröződik a Jókai Színház évadtervében is: Lilian Hellman Könyörtelenek-je családi dráma, Neil Simontól a Pletyka krimivígjáték, amely egészen más világ, mint Móricz Zsigmond Úri murija. De nem maradhat el a nagyoperett sem (ezúttal a Viktória Ábrahám Páltól), folytatódik a musicalek sorozata (a Diótörő ősbemutatója), „megszínházasítják” a klasszikus filmet, A tizedes meg a többiek-et, a Rigócsőr királyon kívül Óz, a nagy varázslóval is találkozhatnak a legifjabb színházbarátok, s nem utolsósorban színre kerül Pozsgai Zsolt groteszk feminin stúdiójátéka, a Razzia.
Pozsgai mint a színház dramaturgja egyébként egy musicalt is „hozott már a konyhára”: mint kiderült, a Da Vinci musical francia szerzőjét, Christian Schittenhelmet ugyanaz a hamburgi színházi ügynökség menedzseli, mint az ő darabjait. A nemzeti színházbeli vendégjátékra is a Da Vincit viszi a színház, meg a Csendesek a hajnalok „szovjet” jutalomjátékát – utóbbit éppen november hetedikén, de ez tényleg csupán a véletlenek csúfondáros összjátéka. A Nemzetiben elkezdődött „megyejárás” mellett a békéscsabaiak elsősorban a Thália Színházban tudnak megmutatkozni időről időre a fővárosi közönség előtt, a nagy vendégjátékok ideje azonban a nyár: az idén nagy sikerű előadásokat tartottak Zalaegerszegen, Orosházán és Egerben is.
Az egymásrautaltság bensőséges közönséget képes kovácsolni a társulatból. A színészklubban például ottjártunk idején kollektív lottókitöltés folyt: miközben Körtvélyessy Zsolt művész úr éjfél előtti kiadós pörköltjét fogyasztotta, minden színész kaotikus szisztéma szerint lottószámokat mondott egy órán keresztül a hárommilliárdos nyeremény reményében. Siker esetén két jövőkép körvonalazódott: vagy hétfőn már be sem jönnek; vagy felvásárolják a teátrumot, mert mégiscsak más érzés a sajátjukba bejönni. (A jackpot megütésének esetére felhatalmazták a Magyar Nemzetet a címlapsztori exkluzív közlésére.)
A vidéki színigazgatók egylete nemcsak arra jó, hogy megnézzék egymás előadásait, s egyik színház kölcsönös vendégszereplési lehetőségeket biztosítson a másiknak, hanem alkalomadtán díszlet- és jelmezcserebere is szóba jöhet. Utóbbi közös érdek, hiszen minden teátrumnak „varázsolnia” kell a rendelkezésre álló költségvetésből. Konter László diplomatikusan fogalmaz: mivel igazából nincs mihez mérni, bajos eldönteni, szegény-e a magyar színház. Úgy véli, nincs rosszabb helyzetben a szakma, mint az ország egésze: ha nincs is a spiccen, azért a sor végén sem kullog. Münchhauseni fogásokra nincs mód: a színházak nem képesek számottevő profitot termelni, amelyet aztán visszaforgathatnának a működésükbe. A békéscsabaiaknak hasznot hoznak ugyan a német nyelvterületen forgalmazott operettprodukciók – de igen vékonyan. Ez igazából a művészek életét teszi valamivel könnyebbé – bár az sem elhanyagolható, hogy életet, friss vért hoz a színházba. Musicalfronton az országon belül is van példa piacosított működésre: a Diótörőt a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen hozzák tető alá – így lehet átfedéses szereposztással, de egy díszlettel és jelmeztárral gazdaságosabb produkciót előállítani. Az igazgató szerint a Könyörtelenek című előadásuk is érdeklődést keltene országszerte, volna rá piac, sőt még a díszletfuvarozás is megoldható lenne – a rugalmas színjátszás ott bukik meg, hogy nincs a résztvevőknek hol aludniuk. Egymás ágyában persze alhatnának – ez viszont a vándorszínész korszak nyomorromantikájának visszatértét jelentené…
Ha meggazdagodni nem is lehet a vendégjátékokból, élményben gazdag turnék azért előfordulnak. Konter László legkedvesebb anekdotája Kínához kötődik, ahol a Cigányszerelemmel vendégszerepeltek három nagyvárosban: Pekingben, Sanghajban és Hangcsouban. A kínai szemszögből kuriózumnak számító előadásokat sajtótájékoztatón harangozták be, ahol egy olyan operaénekes is részt vett, aki járt már Magyarországon. A rendezők rögtön az esemény főszereplőjévé léptették elő, s az énekes ezen fellelkesülve azonnal el is énekelt egy dallamot, amelyet állítólag egy budapesti operett-előadáson rögzített. Az első hallásra felismerhetetlen trillából Konter Lászlónak végül sikerült kihámoznia, hogy a „Haragszom rád, mert nem szeretsz” kezdetű örökzöldről lehet szó a Boci, boci tarka című operettből, így általános megkönynyebbülésre happy enddel végződött a kultúraközi bemutató…
Ha Kína nem is elsődleges célország, a Jókai Színház Magyarországot annak tekintené. Nem panaszkodhatnak a Magyar Televízióra, hiszen jó pár fontos előadásukat rögzítette – mégis elszigetelve érzik magukat. A szakmai elismertség ugyan megvan, de a kritikusok ritkán jutnak el a bemutatókra. A színházi világban Békéscsaba megszűnt végvárnak lenni: szívesen jönnek ide máshonnan is rendezni, játszani. Kapósak a vendégjátékaik, évente nyolc-kilenc színházba is eljutnak. Végképp a múlté az az idő, amikor a Jókai Színházban való munkát száműzetésnek tekintették. Az országos nyilvánosság azonban mintha nehezen értené meg a beszélő villanyrendőrt: a Jókai Színház jelzőlámpája zöldre váltott, meg lehet kezdeni a kulturális átkelést.