Hogyan legyél humoralista (7.)

NE ÚGY, MINT ÉN…
– 2003. október 13-án, hétfőn délután 16.20-tól 17.20-ig a Spinoza kávéházban (étteremben, bridzs- és egyéb klubban, művészszalonban). Ha viszont azt kérdeznéd, hogyan legyél teljesen független (sajtóba) író? – arra se tudnám (én) a választ. Kaján Tibor se… csak rajzban (időnként pár szavas telitalálatos képaláírással).

ÜL ÍRÓGÉPE ELŐTT
– karikatúrafigurája, de csak a tőle öt cm-re levágott-elidegenített, külön (független) életet élő két kézfeje (a hozzájuk tartozó mandzsettákkal) veri a billentyűket határidőre-szakmányban a legkülönbözőbb pártállású-vehemenciájú újságok számára.

NEKI SIKERÜLT…
– „Az egyiknek… (a másiknak…”)? Nekem sikerült – (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az Isten testén való osztozásnál –, hogy J. A. segítségével a humor mellett a morál is hangot kapjon (leendő) könyvemben.

ÜLÜNK KAJÁNNAL A KÁVÉHÁZBAN
– körülöttünk a fal tele a Mester karikatúráival. Öt órakor hoznák a teát, de mert éppen tv-felvétel van, nem lehet. Hogyne, hogy rajtunk kívül más is szerepeljen… Kaján alig szólal meg, tőlem mindössze öt percet kértek a tévések… tehát lassan egy órája egyfolytában – csak én – beszélek… (rám jött a tizenkétszer öt perc). Mit számít nekem, hogy a 83. éve felé közeledő élő klasszikusunkról szól mégiscsak a műsor…

RAVASZ ÁLALÁZATTAL
– alaposan felkészülve Belőle, újabb „skalpnak” használom fel ezt a – amúgy gyér – szereplési lehetőségemet, hogy az egyedülálló társművésszel való csevegés közben a finom, halk szavú Kaján Tibort is csupán a rólam való emlékezésekre ösztönözzem. (Elmondja szegény – mert mi mást tehetne –, hogy első kiállítását a Dorottya utcában 1982-ben én nyitottam meg, Latinovits, Ruttkai Éva mögött ült önálló estemen az Egyetemi Színpadon.) Mindez az exhibicionizmus azért teng túl megint csak bennem, hogy ha egy szép késő délután majd a szívemhez (helyére) kapok, ne kelljen túlórában napokig keresgélniük a tévéseknek az archívumban… (évek óta már csak vágatlan, azonnal adásba mehető emlékműsorokat készíttetek magamról).

UGYANIS KÍVÁNCSI VAGYOK
– még életemben, milyenre sikeredtek? Utólag – mit tudom én már akkor – milyen fontosabb problémák kötnek majd le, mi álmok jőnek? halálosan komolyak? ha majd leráztuk mind e földi bajt… És amilyen dekoncentrált voltam életemben, az adás dátumát akkor is elnézem… Különben is, már az uniós szabványok szerint túl komplikált lenne csak úgy, a műsoridőre, a globális temetőből kis hazánkba hazakéredzkednem. A késői vetítés miatt nem érnék vissza… A pokolba? Tisztítótűzbe??? Túl magasra vettem magamat… (azért süllyedek mélyre).

DE MÉG ÉLEK…
(És így) hallottam a múlt héten az első számú célpont, a „levadászásra” szánt Orbán Viktor válaszát a Vasárnapi újságban. Nagyon nehéz sorsú lehet az illető, aki ezt mondta azon a bizonyos Horn-féle lakossági fórumon, és csak egy ellenségképet kellett neki adni, hogy kin, kiken kérje ezt számon – valami ilyesmit válaszolt. Ha leülnénk beszélgetni az illető úrral (?) hölggyel (?) biztos sok mindenben egyet – is – értenénk, és talán megváltozna a véleménye.
Hát igen… Ha… a „teljesen független – írott és elektronikus – sajtó” gyakrabban teret adna nemcsak az olyan, hanem az ilyen milyenségnek is, akkor a vélemények-vélekedések-ítéletek szabad akaratból történhetnének.
Amikor a Horn-kormány idejében a Tháliát adminisztratívan megszüntették, az egyik fő áldozat, Eperjes azt nyilatkozta a tévének: én még a kultuszminiszterért is imádkozom, nem lehet célunk, hogy bárki is e hazában elkárhozzon!
Ezeket üldözitek?!