Hol nyugszanak a nemzet nagyjai?

Nyoma sincs már az egykoron híres építész, Hild József – akiről díjat is elneveztek – nyughelyének. Sírjára 1920-ban rátemettek, és még jelet sem hagytak utána a Kerepesi úti temetőben. Így csak az építésztársadalomban maradt fenn emléke. Hiába keresik a vajdasági Szabadkán a köztemetőben az 1919-ben elhunyt Csáth Géza író és zenetudós sírját, eltüntették. Utoljára egy magyar íródelegáció láthatta az 1940-es évek elején, amikor ott koszorúzott. Hasonló sorsra jutott a neves cigányprímás és nótaszerző Erdélyi Ignác is Szegeden. Hantjait az utókor elboronálta. Szerencsére a másik nótafejedelem, Dankó Pista sírját megőrizték, és utódok híján is gondozzák. Az irodalomkutató, Tóth Tamás katalógusba gyűjti a nemzet jeleseit, és az a nagyszabású terve, hogy valamennyi magyar köztemetőről térképet készít, amelyen pontosan föltünteti, hol nyugszanak a híres emberek. Ez a munka könnyebb része. Ám vállalta a nehezebb feladatot is, amiről így beszél:
– Halottak napján, 1991-ben a Kerepesi úti temetőbe virágot vittem szeretteimhez. Ez a családi séta adta az ötletet a munkához. Akkoriban az egyik életrajzi lexikon megbízásából kezdtem el bibliográfiát készíteni. Ez keltette fel kíváncsiságomat, pontosabban, hogy az utókor miképp őrzi a nemzet nagyjainak emlékét. Mivel tudtam, hogy a Kerepesi temetőben kit hol hantoltak el, csupán magánszorgalomból kerestem a sírjaikat. Megdöbbentem, amikor kiderült, hogy jó néhány közülük már nem is található, mert rátemettek, illetve elhanyagolt állapotban voltak.
Azóta Tóth Tamás huszonnyolcezer elhunyt magyar személyiségről gyűjtött anyagot. Egy évtized alatt több mint háromszáz temetőt járt be, térképezett fel. Mielőtt a kutatókörútra indult volna, alaposan áttanulmányozta az életrajzi lexikonokat és a korabeli hírlapok tudósításait. A szegedi Somogyi könyvtár napilap-gyűjteményéből öt éven keresztül kigereblyézte azokat a híreket, amelyek a nagy halottaink búcsúztatásairól szóltak. Így nagyjából a százhatvan esztendő alatt elhalálozottaknak tudta meghatározni a végső tisztesség idejét és helyét.
– A régi újságok pontosan beszámoltak a híres emberek temetéseiről. Valamikor a legfontosabb hírek közé tartoztak a búcsúztatások. Ez a körülmény könnyítette meg kutatásaimat – állítja az irodalomtörténész, aki eddig tizennégy megyében száztizennégy település sírkertjének anyagát dolgozta fel. A jeles szegedi halottakról már nyomtatásban is megjelent katalógusa. Publikációjában pontosan feltünteti, ki melyik parcellában nyugszik, mikor született és hunyt el, illetve milyen kimagasló tevékenységet végzett. Külön fejezetet szentel az eltüntetett sírkerteknek, amelyekre rátemettek, és jeltelenné váltak. Hamarosan befejeződik a debreceni és a pécsi sírok feldolgozása is. Tóth Tamás elárulja, a legtöbb nehézséggel Erdélyben, a Vajdaságban és a Felvidéken találta szemben magát, de nem azért, mert a helyi hatóságok bárhol is akadályozták volna a gyűjtését. Ott, ahol a szórványmagyarság él, nagyon sok régi temetőt felszámoltak, ráépítettek. Így csak hosszabb nyomozás után tudja a határon kívül meghatározni, hogy híres, egykori honfitársainkat hol földelték el. Többhetes felderítés után bukkant rá a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiának, Kazinczy Lajos honvédtábornok sírhelyének nyomára, akit 1849-ben Haynau kivégeztetett.
Arra a kérdésre, hogy a különleges feltérképezéshez milyen segítséget kap, Tóth Tamás így válaszol.
– Pénzt még senkitől sem kértem, az utazás költségeit saját zsebből fedeztem, mert a hobbimnak élek. Remélem, ha összeáll egy tekintélyes anyag, akkor könyvben meg tudom jelentetni, és akkor találok majd szponzorokat. Az eddigi felméréseim szerint mindössze ötvenmillió forint kellene, hogy a nemzettudat erősítése miatt is fontos halottak jeltelen hantjai fölé valamilyen emléket állítsanak.
– Rendszeresen járja a kegyeleti helyeinket. Így össze tudja hasonlítani, milyen az állapotuk.
– Csak a nagyon szépen gondozottakat emelném ki. Ilyenekkel Debrecenben, Pécsen, Székesfehérváron, Kecskeméten, Diósgyőrben találkoztam. A legelhanyagoltabbak a nyughelyek Budapesten. Sajnos a kolozsvári Házsongárdi temető egyes részletei is nagyon lepusztultak. Biztos ennek is sok oka van, de azt nem vizsgáltam.

Tóth Tamás személyesen mindenhová nem tud elmenni. Így nem utazott a tengerentúlra és a Távol-Keletre sem. Ilyen nagy messzeségben az internetet használja, és például az elektronika segítségével derítette ki, hogy a nagy magyar Kelet-kutató, Stein Aurél sírját az afganisztáni Kabulban nem rombolták le a háborúk idején. Ám ennek ellenére is azon sajnálkozik, hogy az elfelejtett nemzeti hírességek száma meghaladja a több ezret. Sírjukra egész egyszerűen rátemettek. Így járt több olimpiai bajnokunk, az 1948-ban elhunyt vízilabdázó, Barta István, az 1952-ben elhalálozott vívó, Berti László vagy a szintén olimpikon sakkozó, Balogh János. Néhány világbajnokunknak, a birkózó Fischer Tibornak és a műkorcsolyázó Mérai-Horváth Opikának sincs már sírja. Íróink közül jeltelen helyen alusszák örök álmukat Dayka Gábor Ungváron, Gozsdu Elek Temesváron, Mikes Kelemen Rodostóban, Pálóczi Horváth Ádám Nagybajomban, Németh Andor Budapesten, illetve a festők közül Paál László Párizsban, Mányoki Ádám Gdanskban, Dorfmeister István Sopronban. Tudósaink, feltalálóink egy része szintén jeltelen helyen fekszik: Fényes Elek, a statisztika atyja Budapesten, Petényi Salamon János ornitológus a Kerepesi temetőben, Szabó Károly történész Kolozsváron. Szentpéteri József ötvösművész, Fazola Henrik vasműves Diósgyőrben. Apáczai Csere Jánosnak a Házsongárdi temetőben már csak jelképes síremléke van.