Jön a kuruc!

Lengyelországi helyekről és a Tiszahátról beszéltünk R. Várkonyi Ágnes történésszel a Rákóczi-év kapcsán, így került elő Beregszász neve. „Oda is el kell menni – mondta –, bár a régi főtérből nagyon kevés maradt meg, de ott van egy híd, amelyet jó volna lefényképezni, mert azon biztosan áthaladt Rákóczi.” Elmondtam, hogy jártam ott, és nekem is megakadt a szemem azon a hídon. Bevallottam, Petőfire gondoltam, akit odaálmodtam. De e megjegyzés kapcsán az idő kitágult, s képzeletben 1703 nyaráig ugrottam vissza. Ebben segített a vezérlő fejedelem emlékirataival. Ebből idézek:
„Július vége felé biztos forrásokból megtudtam, hogy Bereg és Ugocsa megyék nemessége, száz német gyalogossal Szatmár helyőrségéből és ugyanannyi lovassal a Montecuccoli-ezredből, Tiszabecs falunál foglalt állást Csáky István, a két nevezett vármegye főispánjának parancsnoksága alatt. Az volt a szándékuk, hogy megakadályozzák a folyón való átkelésemet. E csapatok egyik része Beregszászban, az én városomban szállt meg, a folyón innen. Elhatároztam, hogy nagy gyorsasággal és titkon nyomulok előre a szomszédos hegyek és erdők rejtekútjain át, és megtámadom őket. Előbb zűrzavart akartam okozni e seregben, hogy hatalmamba kerítsem az átkelésre készenlétben tartott hajókat. Hajnalban megindultunk, és a rá következő, nagyon esős éjszakán csak néhány órát pihentünk, aztán a lovassággal megérkeztem Beregszász közelébe. Ott megtudtam, hogy csak huszonöt német és ugyanannyi magyar lovas kelt át a folyón, a többiek a túlsó parton maradtak azzal a szándékkal, hogy szemmel tartanak, mert a hír rendkívüli módon megnagyította seregemet. Hogy ezek meg ne menekülhessenek, elhatároztam, hogy hatalmamba kerítem azt a gázlót, amelyet tizenöt elsáncolt német gyalogos őrzött. Gyalogságom a sárral borított utak kényelmetlensége miatt még nem csatlakozhatott hozzám, de magyar lovasaim zárt sorokban támadva szétszórták az ellenséget: egyik része a Tiszának szaladt, és belefulladt a mocsárba, a többiek futással akartak menekülni. Ezeket elfogták vagy megölték.” Ezután még azt is megemlíti emlékirataiban Rákóczi, hogy „ez volt az első, habár jelentéktelen összecsapás”.
Rákóczi még aznap este a közeli Váriba, a Szamos, Tisza és Borsova összefolyásához húzódott vissza. Veszélyes vállalkozás volt: „előre láttam – írja –, hogy ha megkíséreljük az átkelést a Tiszán, nagy veszély fenyegeti személyemet, de ha végrehajtjuk ezt a vállalkozást, a köz javának nagy előnye származik belőle. Ezért habozás nélkül szavamat adtam a lovasoknak, akikben legjobban megbíztam, hogy amennyiben a gyalogság és a lengyelek hátrálni akarnak, velük együtt megkísérlem az átkelést a folyón.”
Ennyit e híd kapcsán a bátorságról, a közügyről, a közjóról és Rákócziról.