Kardvirágünnep

Vajon kifütyülték vagy megtapsolták volna az agg Haynaut, ha élete alkonyán megkoszorúzza az aradi vértanúk emlékhelyét? A kérdés költői, de nem életidegen: hogyan viszonyuljon a demokratizálódott diktatórikus hatalom korábbi halálos vétkeihez? Az 1956-os forradalom negyvenhét éve volt, a negyvennyolcas naptár szerint tehát 1895-öt írunk. Mindjárt itt a millennium, Magyarországnak a polgári fejlődés szempontból legfényesebb éve – csakhogy ehhez úgy 1975 táján meg kellett volna történnie a tisztes kiegyezésnek. Mint tudjuk, nem történt meg. Túl sokáig tartott az idegen megszállás, a kollaboráns diktatúra, túl sokáig volt hatalmon a XX. század Haynauja. Ez a tizenöt hiányzó esztendő indokolhatja azt is, hogy senkinek nincs joga polgári illemet számon kérni a diktatúra áldozatainak máig gyászoló családtagjain, ha azt látják, hogy a forradalom fegyveres eltipróinak politikai örökösei (akik olykor fizikailag is azonosak ama dicsőséges október esküdt ellenségeivel) a forradalom hősei előtt hajtanak fejet.
A 301-es parcella persze nem egyszerű történelmi kegyhely. Nem csupán a kard által elveszejtettek nyugvóhelye, hanem azoké is, akiket lópaták döngöltek a földbe, miután arccal lefelé elkaparták őket. Ez a diktatúra nem egyszerűen kegyetlen volt, hanem aljas is, hiszen nem ismerte az elemi kegyeletet: az ellenséget a föld alatt, a halálon túl is tovább akarta alázni. Utódpárti túlérzékenység tehát, amely egy kis füttyszótól félti a demokráciát. A Nyilvánosság Klub pedig már nyilván erejét megfeszítve dolgozik a problémán: a füttyszabadság vajon része-e a szólásszabadságnak?
Az utódpárti miniszterelnök az ünnep alkalmából mindenesetre sokadszor is előhozta a hídhasonlatot – csakhogy ez puszta szómágiával nem fog működni, ha a berobbantott hidat előbb nem építik újjá. (Horn Gyula parodisztikus megkövetési kísérlete – melyben „a vétkesek nevében is” kért bocsánatot a forradalom áldozataitól – úgy tűnik, nem lesz elegendő.) Ugyancsak a hídverési szándék őszinteségét vonja kétségbe, ha a kormányfő a Kossuth téri állami zászlófelvonás után nem vonul át a Vértanúk terére a többi közjogi méltósággal együtt, hogy lerója kegyeletét 1956 hősei előtt. Gyöngécske indok, hogy repülőjegye van Párizsba, ahol „hivatalos magánlátogatáson” a Pére Lachaise temető ötvenhatos emlékművét koszorúzza. Az még kicsinyes kötekedésnek mondható, hogy biztosan azért vágyik a fény városába, mert ott garantáltan nem fütyülik ki – az viszont már magyarázatra szorul, miként viszonyul ez a különút a közös ünneplés kormányzati kívánalmához.
Konfliktusmentes közös ünnepről persze még sokáig nem beszélhetünk – akkor sem, ha lelkes történészek és politológusok fáradoznak ama tétel bizonyításán, hogy 1956-ban voltaképpen mindenki a barikád ugyanazon oldalán állt. Csak egyet lehet érteni azzal a megállapítással, hogy a múltunk lehet közös, de a felelősségünk nem. Ez még akkor is így van, ha a fővárosi megemlékezéseken ezt nem látják olyan tisztán, mint Miskolcon vagy Debrecenben. Akkor is, ha október 23-a némelyik honfitársunknak azért különleges, mert ekkor adta be magának a kábítószeres aranylövést; s akkor is, ha a közszolgálati televízió reggeli műsorába az ünnep másnapján jó előre Gergényi főkapitányt hívják be, hogy „az október 23-i eseményeket” értékelje. (Ez a formula az „októberi sajnálatos események” tükrében különösképpen durva.) Igaz, egyik kereskedelmi tévénk meg a Folytassa, forradalmár! című bohózatot kínálta ünnepi menü gyanánt. Még szerencse, hogy a Mátrix forradalmát csak a forradalmi gyásznap másnapjától, november 5-től játsszák a mozik…