Költő kalapban

François kalapja az egyetemen valóságos védjegynek számított. Széles, nagy karimájú, franciás, fekete. Olyan korban viselte, amikor a campusokon – már és még – kizárólag vizsgaidőszakban hordtak nyakkendőt. Kalapot meg senki, soha. Kivéve őt, akit fölöttébb kedveltek a lányok, de a férfi társai sem rühelltek. Utóbbiak legfeljebb annyit jegyeztek meg az orruk alatt, némiképp irigyelve gavalléri sikereit: milyen modoros…
Ezt mondták lelki életére is, amely úgyszólván közügynek számított, s a szélesebb baráti nyilvánosság előtt zajlott. E viharos szerelmi krónikában hirtelen fellobbant szenvedélyek és wertheri szakítások váltották egymást, monoton módon, mégis tündökletes változatossággal. Tökéletes érzékkel tudta kiválasztani azokat az ifjú hölgyeket, akikkel a romantikus érzelmek ormait és szakadékait egymás után bebarangolhatta. Milyen modoros – mondták ilyenkor a szürkék és fantáziátlanok, akik soha nem térnek le a megbízható turistaösvényekről.
François azonban senki szemében nem volt színjátszó ficsúr. Ha szentimentális kűrjei minduntalan felkarcolták is az unalmas hétköznapok felszínét, hálás közönsége ráérzett az eredetiségért való küzdelemre és értékelte. Olyan érában, amikor az eredetiség nem volt igazán kifizetődő, értelemszerűen a korszerűtlenség jelentette a lázadást. François már akkor klasszicizált, amikor a jól értesült konformisták még az avantgárd tépett zászlait lengették.
Nem csoda, ha a kalappal együtt megjelent imázsában a költészet. Addig is írt verseket, amelyeket kinyomtattak az egyetemi lapban, ám azok még bájosan helyi érdekűek voltak. Fejlődése ugrásszerűnek hatott, hasonlatosan ama buja délszaki növényekhez, amelyek egyetlen fülledt éjszaka alatt szökkennek virágba. Erre készült, erre trenírozott. Ettől fogva összhangba került mű és élet: mindennapjait az esztétika szabályszerűségei szerint élte. Ez talán nem hozott számára tartós polgári boldogságot, de megajándékozta az alkotás kegyelmével. Még inkább eltávolodott ugyan a kalaptalanoktól, de közelebb került nagy műgonddal válogatott eszményeihez.
Ne tessék elvarázsolt poétaklisékre gondolni. A romantikus indulás, a modorok próbálgatása a tanulóidőt jellemezte – ő maga azonban nem lett megkövesült szerep. Könyvei szaporán sorjáztak, ám irodalomból manapság csak az ösztöndíjvirtuózok élnek meg. Egy vidéki városban – még ha a maradék haza második legnagyobb városa is – ilyesféle permanens bravúrra nincs mód berendezkedni. Rendkívüli ügyesség kell már ahhoz is, ha az írástudó könyveinek nyomdaszámlájára (s nem a szatócsbolti számlára) jótét támogatókat tud keríteni.
Az egzisztencia a legjobb ihlet. François is megtanult hírlapot írni; nem is akárhogy. Sokat és jól dolgozott, nem engedve a színvonalból: tudván, hogy mindig ott a világ közepe, ahol az igényesség az úr. Debrecen legjobb újságírójának díját is elnyerte, mire kitette a szűrét a szövegszerkesztő automatákban gondolkodó labanc laptulajdonos.
Egy nagy karimájú alanyi költő ettől talán a Hortobágy folyónak menne, de François ekkorra már kinőtte az egyetemi poétakalapot. Olyan kisvárosból jött, az északkeleti végekről, ahol kötelező tananyag a küzdés. Ugyanabból a gimnáziumi osztályból startolva hárman élnek ma írásból: ketten hagyományos módon, mint a mesebeli mosópor; harmadikuk pedig mint koncertközönség eksztázisát kiváltó táncdalszövegíró.
Hősünknek nem fekszik a táncdal. Ő saját pályájukon gondolta felvenni a versenyt a konok cívisekkel: franciát és kommunikációt tanított szakmányban, szabad idejében meg főiskolai jegyzeteket írt. Csodálkozva látta, hogy alig-alig vannak használható, tisztességes sajtótörténeti segédanyagok, tankönyvek – nekifogott hát, és pótolta őket. A kálvinista Rómában ma az ő interpretációjában olvassák a diákok klasszikus széphírlapíróinkat Kölcsey közírásaitól egészen Márai publicisztikájáig. Ilyesmit nem produkál a hektikus lírai modor – ehhez bizony eltökéltség és fenék is kell. Miként ahhoz is, hogy – a képzőművészet reménytelen szerelmeseként – már a háromszázadik kiállításmegnyitóján legyen túl. A festők díjazzák a tudós lírát, a lírai tudálékosságot – így lehet François a vernisszázsok kedvence. Az emberélet útjának felén nagy, sötétlő regényerdőkbe is betévedt; második regényét ráadásul – hűen a festészet prioritásához – a jeles debreceni piktorról, Holló Lászlóról írta.
Aligha véletlen, hogy tucatnyi könyvéből a legújabb nem más, mint festmények és versek násza. A cím (Szirmok csókolóznak…) szörnyen giccses, de nem szabad bedőlni neki: a beltartalom tündéri. Komiszár János virágcsendéleteit kiforrott François-opusok illusztrálják (és viszont). Most minden kommentár nélkül hadd idézzem ide belőle kedvenc, évszakhoz illő virágkompozíciómat: „A fák deret virágzanak, / ahány virága, annyi csillag. / Fehéren ülnek ingatag, / ha szél karolja álmainkat. / A törzs gyökértitkokra tört / s a szó az ágon ismeretlen, / fehérbe dermedő gyönyör, / mi fáj, kacag, ha van, ha nincs; / saját magába hull mezítlen, / világra szül s megöl megint, / mint bent a mozdulatlan Isten.”
Ilyenkor mondhatjuk stílszerűen: le a kalappal a költő előtt! S ne zavarjon bennünket, ha sehogy sem illik sztereotip elképzeléseinkbe: PhD-zik, és adjunktusnak szólítják, a neve pedig úgy ropog, mint a frissen hullott hó a Nagytemplom előtt: dr. Vitéz Ferenc…