KÖNYVESHÁZ

Angliai történet
Szántó György Tibor monográfiája
Hanthy

Húsz esztendeje Szántó György Tibor lehetetlen feladatba fogott: Anglia történetének rövid összefoglalásába. Még a busmanok történelme is nehezen írható meg kétszázötven oldalon, nemhogy a világhódító angoloké a Stonehenge-től Margaret Thatcherig, ám ha valakinek mégis sikerül, szinte biztos lehet a sikerben. Röviden persze csak az tud írni, aki teljes mértékben birtokolja az anyagot, és mérlegelni tudja, mi mennyit ér. Így történhetett, hogy az Anglia története című munka elérkezett a hetedik kiadásához és a kétszázötvenezredik kinyomtatott példányhoz, sőt időközben tankönyv is lett belőle.
Anglia rövid történetének ismerete hozzátartozik az úgynevezett általános műveltséghez, egy Shakespeare-drámát lehetetlen megérteni enélkül. De a napi hírek sem értelmezhetők minimális történelmi ismeret nélkül az ír–angol konfliktustól kezdve a királyi család körüli eseményeken át az angol futballig. Nem beszélve arról, hogy ma, amikor Európa, sőt lassan a világ nagyobbik felének közös nyelve az angol, elkerülhetetlen, hogy a nyelv mögött fel ne bukkanjanak a kulturális vonatkozások.
Szántó György Tibor könyvsikerének azonban csak egyik titka, hogy nélkülözhetetlen művet írt, vagy ahogyan ő fogalmaz, „háztartási eszközt” alkotott. A háztartási eszközöknek ugyanis sajátjuk, hogy könnyítenek életünkön. E könyv abban mindenképpen segít, hogy a nehéz történelmi témát könnyeden, sok humorral tárgyalja, megvalósítva a szórakoztatás és nevelés közös feladatát. („Blake döntő győzelmet aratott a szintén protestáns vetélytárs, Hollandia fölött, pedig az admirális ötvenéves koráig hajófedélzetre sem lépett. Rendkívüli hajózási tehetsége nyilván saját magát is meglepte” – írja Szántó György Tibor egy helyen.) Emellett a monográfia természetesen alapos jegyzetanyaggal ellátott tudományos munka is.
E főként sikerekben és dicsőségekben gazdag történelmen merengve már-már gyógyírként szolgál arról olvasni, hogy a birodalom összeomlása után kicsinyre zsugorodott Anglia sem mentes a társadalmi-szociális gondoktól, az ifjúság körében eluralkodott értékválságtól, a generációs szakadástól. S bár a szomszéd kertje mindig zöldebb, az angol fű pedig legendásan az, nem vigasztalhatjuk magunkat az angolok kudarcaival. Sőt, ha lehet, tanuljuk meg tőlük, hogy a múlt eredményei nem délibábos jelek, hanem irányjelzők egy méretében kicsiny, de szellemében, érdemeiben nagy országban is.
(Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Két forradalom
1956 lengyel és 1981 magyar fogadtatása
Stier Gábor

A két nép sok ponton egymásba fonódó történelméből – közös királyunktól, Ulászlótól Báthory fejedelmen, az 1848-as szabadságharcon, Bem apón át a második világháború idején menekülők befogadásáig – számos epizód kiemelhető, amelyben látványosan megmutatkozott a legendás lengyel–magyar barátság. Az utóbbi fél évszázad két forradalma azonban talán minden korábbinál érzékletesebben bizonyította, hogy együtt lélegzünk, örülünk és sírunk, s történelmünk nagy fordulópontjai – akár az ikrek esetében – kibillentik nyugalmából, lázba hozzák a testvér népet is. Így volt ez 1956-ban, amikor éppen a lengyel szikra lobbantotta lángra a magyar elégedetlenséget, hogy aztán a budapesti forradalmárok varsói testvéreik helyett, az ő álmaikért is ontsák vérüket. Ez a tűz, pontosabban annak emléke a maga módján táplálta majd negyedszázad múlva a lengyelek „igazi forradalmát”, amely lassan életre keltette a magyar ellenállást is, hogy a Szolidaritás harca aztán az egész térségben a kommunizmus bukásához, rendszerváltozáshoz vezessen.
A legújabb kori lengyel történelem, ezen belül is a kétoldalú kapcsolatok kiváló kutatója, Tischler János jó érzékkel nyúl e két dátumhoz, bizonyítva ezzel, hogy a közelmúltnak nemcsak értő, hanem érző ismerője is. Munkájának erénye azonban nem csupán a témaválasztásban rejlik. Ha lehet, ennél is fontosabb, hogy jó szemmel és lelkiismeretes kutatóhoz méltó alapossággal aknázza ki e történelmi csomópontok lehetőségeit. Saját levéltári kutatásaival alátámasztva érzékletesen, tudományos pontossággal és talán még fontosabb, hogy közérthetően mutatja be, miként futnak párhuzamosan különösen 1956-ban, de 1980–81-ben is a két országban zajló események. E két forradalom történetén, a másik országbeli fogadtatásán keresztül megelevenedik előttünk az ötvenes évektől a rendszerváltásig tartó időszak, a két kommunista rendszer hasonlósága és különbsége. Gomulka és Kádár eltérően viselkedett 1956-ban, illetve 1981-ben. A lengyel vezető minden hibájával, korlátaival együtt karakánabb volt, nemcsak több hozzáértéssel, hanem nagyobb empátiával is közelített a magyar ’56-hoz. A lengyel média és az átlagemberek is jobban vizsgáztak, mint negyedszázaddal később a magyarok. A Szolidaritás iránti szimpátia nyílt vállalása mellett ugyanis arról sem szabad elfeledkezni, hogy nálunk széles rétegek körében termékeny talajra hullott az eseményeket, a lengyeleket hamis képben feltüntető propaganda, amely jó évtizedre nyúlóan megtépázta a két nép barátságát.
A két válság jellege más volt, noha kiváltó okaik ugyanoda vezethetők vissza. 1956-ban igazi fegyveres forradalomra került sor, 1980–81-ben viszont – többek közt 1956-ból is okulva – egyetlen puskalövés sem dördült el. A békés tömegmozgalom, a Szolidaritás azonban ugyanúgy megmutatta a világnak a kommunista rendszer valós arcát, mint a magyar forradalom. Eltiprásuk módja mindennél világosabban beszélt. A 47, illetve 23 évvel ezelőtt földre hullott mag azonban szárba szökkent, s nem lett igaza Kádár Jánosnak, aki egy 1980-as KB-ülésen fennen jelentette ki az imperialistákról: „Lengyelországot ők nem kapják meg többé, s amíg a Föld gömbölyű és forog, ott kapitalizmus nem lesz többé.”
(Tischler János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül” – Lengyel–magyar közelmúlt. Jelenkor Kiadó – 1956-os Intézet, Pécs–Budapest, 2003. Ára: 2400 forint)

Előhang kispörkölthöz
Krúdy Gyula, a konyhaművész
Zsohár Melinda

Szerelmes regényekből és szakácskönyvekből soha nem elég. Szerelmi históriát olvasni valószínűleg éppúgy megunhatatlan mulatság itthon és idegenben, mint ételekről, receptekről, étkezési, tálalási és főzési módozatokról megtudni titkokat. Hogy melyik téma iránt érdeklődünk inkább, az nemtől és kortól függ. Bizonyos életkorban éppoly kíváncsian szegődünk a sütés-főzés rejtelmeinek nyomába, mint amilyennel korábban a szív titkait kutattuk…
Krúdy Gyula érdeklődése viszont a konyha regulái és az ételgőzök illatai iránt mindvégig csillapíthatatlan volt, és irodalmi magasságokba emelkedett. A Mikszáth köpenyéből kibújt, majd a nagy tanítótól elszakadt magyar klaszszikus egy életre a gasztronómia hívéül szegődött, s amint az A jó étvágy titkai című válogatásból újfent kiderül, elképesztő változatossággal és rajongással foglalta írásba csodálatát.
Plasztikusan ír az ételekről, de az evőt is úgy festi le evés előtt, alatt és közben, hogy attól megjön az étvágya az étkezés gyönyöreit kevésbé becsülni tudó olvasónak is. Történelemkönyv mellé őt kell olvasni, ha az élet ízeit kívánjuk megismerni a XX. század első harmadában; a kávéházak, kiskocsmák és városi kifőzdék világát nála jobban senki nem ismerte.
A Noran Kiadó érdekes sorozatot indított újára, amelyben tematikus válogatásokat közöl egy-egy témában. Megjelentette magyar klasszikusok novelláit a szerelemről, a fényképezésről, Jézusról, a könyvről, az amerikai emberről, magyar írók zsidó, trianoni, cigány tárgyú, illetve velencei és londoni novelláit. A jó étvágy titkai című könyvben Krúdy Gyula írásait adja közre ételről, italról, vendéglátásról Hunyady Sándor felvezető tárcájával. Még egy vékonyka, szecessziós hatású füzetkét is mellékelt a kemény borítású, takaros kötethez, amely a Krúdy család receptkönyvéből tallóz.
A címek magukért beszélnek: Előhang egy kispörkölthöz, Szépvadászné tabáni kocsmái, A főispán ebédei, Lágy hónapban kemény rák, A vadpecsenye kalandja. A címadó novella, A jó étvágy titkai egy vasúti elemózsiáskosár történetét eleveníti meg. A hímzett oldalú bársonytáska magában foglalta mindazt, amit Gödöllőtől Máriabesnyőig akkurátusan elfogyasztott a feneketlen bendőjű férfi utas. A kövér pasas elnyelte a barna kenyeret kemény tojással, parizert szeletelt, és kolbászt harapott. Mély táskájából erős savanyított paprikát és vereshagymát varázsolt elő, s azokat is magába eresztette a hideg kacsacombbal, darab rántott hússal, céklával, túróval, pogácsával egyetemben, amelyeket fonnyadt almával nyomtatott le végül. Igaz, inni nem ivott, mert mint mondotta: „Én nem iszom soha semmi italt, mert hamar a fejembe száll. Akkor pedig garázda vagyok.”
Ezzel egyben azt is illusztráltuk, hogy ez így fölsorolva semmi, csakis Krúdyval, Krúdytól érdekes.
(A jó étvágy titkai. Krúdy Gyula ételről, italról, vendéglátásról. Noran Kiadó, Budapest, 2003. A könyv és a melléklet ára 2500 forint)

Sír a Dnyeperben
Bolgár könyv a magyarokról
V. A. S.

Él a magyar fővárosban egy szenvedélyes bolgár ember, akinek nincs nyugta, évtizedek óta keresi, kutatja, mi a közös a két nép történetében. Ez a szívós munka könyveket eredményez: fontos könyveket. Alekszander Gjurov, mert róla van szó, az ötvenes években került Magyarországra, feleségül vett egy szép szőke lányt, de mint mondja, a szőke lányon kívül marasztalta az ötvenhatos magyar forradalom is, amelyről csak olvasott, de neki annyi is elég volt, hogy beleszeressen Magyarországba.
Két legújabb könyvéről azért szólunk éppen most, mert Budapesten járt a napokban az egykori gyermek cár, akinek kilencévesen el kellett hagynia Bulgáriát, hogy aztán ötven évvel később diadalmasan visszatérjen, és Szimeon Szakszkoburgotszki néven a miniszterelnöke legyen. Feltételezem, hogy Gjurov is ott volt valamelyik fogadáson, s ha már ott volt, átnyújtotta két új könyvét a Sachsen-Coburg-dinasztia leszármazottjának, akinek ereiben magyar vér is csörgedez. A könyvek között annyi a különbség, hogy az egyik a magyarok bolgár földi nyomairól szól, és magyarul íródott, a másik pedig bolgár nyelven mondja el a történet visszáját: a bolgárok ittlétét.
Azért hívom fel az olvasó figyelmét Gjurov könyvére, mert kevesen tudják, mennyi közös van történelmünkben. Kezdve Nagy Lajos 1365-ös vidini hódításától Hunyadi János vesztes várnai csatájáig, folytatva Mikes Kelemen leveleivel, amelyek közül – amint Gjurov kiderítette – tizenhármat bolgár földön írt, zárva a sort azzal a menedékkel, amelyet Kossuth és társai kaptak a szabadságharc bukása után Sumenben. Minderről ma keveset tudunk. Azért, mert nemigen fordítjuk a fejünket Bulgária felé, most más a divat, pedig abban az országban mindig jó volt magyarnak lenni, talán mert a magyarok is ugyanolyan szívvel voltak az itt élő bolgárok iránt.
Gjurov módszere ékes példa arra, hogyan kéne egymás történelmét kutatni, és segíteni abban, hogy az egészen távoli vagy a legközelebbi múlt egyformán tanítómesterünk legyen. Két olyan népnél, amelyek szálláshelye Ázsiában összeért, sokáig ült nyakukon a török, s kutyául megszenvedték a bolsevik uralmat, ez okkal elvárható.
Magam Gjurov könyvéből szereztem tudomást arról, hogy akadtak azért nézeteltérések is: már 819-ben összecsaptak a magyar és a bolgár törzsek a Dnyepernél, amely Okorszin bojár sírja lett, de hadd szolgáljak frissebb újságokkal. A szerzőtől tudom, hogy a bolgárokat a Kossuth-emigráció egyik tagja tanította meg sört főzni, a disznóhúsból jó kolbászt készíteni, és a menekülők alapították az első ottani szimfonikus zenekart is. Minket a bolgárok a zöldségtermesztés árasztásos módjára próbáltak rávenni, ám ez ugyanúgy nem sikerült, mint nekik jó sört főzni csaknem száz éven át. Akit érdekelnek a kötetek, az Andrássy úti Bolgár Kulturális Intézetben keresse őket.
(Alekszander Gjurov: A magyarok nyomai bolgár földön. Magyar Kulturális Intézet, Gutenberg Kiadó, Szófia, 2003. Ármegjelölés nélkül)