Könyvtáj

Gutenberg-galaxisnak becézzük, és ez korántsem megalománia: a könyv világa tényleg olyan, mint egy párhuzamos világegyetem. Minden benne van, s persze semmi sincs benne a maga valóságában – beleértve mi magunkat is. Borges a végtelenség metaforájává avatta a könyvet és a bibliotékát; míg Eco a könyvtárat filozófiai krimijében, A rózsa nevében a tökéletes labirintussal azonosította. A betű hatalmát sokan temették már, megjósolván, hogy visszaveszi elsőszülöttségét a kép: a mozi, a tévé, a videó. A gondolkodni rest tömegeket minden időben az illusztrációk érdekelték inkább, az ezredforduló klipkultúrájának képömlenye mögött azonban csekély a tartalom. A könyvet újabban a számítógép, az internet frontális támadásától féltik, ám árulkodó fejlemény, hogy immár megjelentek a könyv alakú elektronikus ketyerék: a gép idomul a könyvhöz, nem pedig a könyv a géphez.
Csoda-e, ha a könyvet, ezt az egyszerűsége ellenére mitikussá emelkedett tárgyat a társművészetek is felfedezik maguknak? Sokáig bevett dolognak számított, hogy a képzőművészetről lehet, sőt illendő okos könyveket írni – a könyvről azonban hallgattak a képzőművészek. Nem arról van szó, hogy nem tekintették kezdettől műtárgynak is – elég csak az iniciáléfestő krónikaszerzőkre vagy az elhíresült corvinákra gondolni. Az a lépés hiányzott, hogy a könyv ne csak az esztétikum hordozója, de tárgya, témája is legyen. A minden lében kanál XX. század, amely annyi más választóvonalat lerombolt, ezt a Rubicont is átlépte. Hazánkban is jó ideje működik már könyvművészek, művészkönyvesek társasága, akik a merített papírok varázslatos világát akár a legszélsőségesebb izmusokkal is megpróbálják összeboronálni. Érdekfeszítő kiállítások, katalógusok születtek az új képzőművészeti irály bűvöletében. Érezhető volt azonban: ez valamiféle közbülső állomás – csupán az volt a kétséges, vajon merre vezet innen út.
Pataki Tibor festőművész – maga is művészkönyves – az Újlipótvárosi Galériában megadott egy lehetséges útirányt. Könyvtáj című tárlatán már nem a konkrét kötetekkel machinál, csupán azok festett képével. Az érdekli, milyen faktúrákat lehet csinálni a könyvek metszetéből, lapjaiból. Őt nem a könyv gerince foglalkoztatja (mint az újgazdag lakberendőzeket, akik a fáma szerint egy sor zöld, egy sor bordó sorozatot rendeltek a vitrinbe a folthatás végett), hanem a másik, a felénk nyitott oldal. Egy könyvgerinccel igazából nincs mit kezdeni – olyan, amilyen. Bezzeg a vágott rész! Az mozog, él, lélegzik. Hozzá lehet rendelni évszakokat (tavaszt, nyarat, őszt – csupa meleg színt), de akár haikukat is. Hozzá lehet rendelni viszonyunkat a préselt könyvlapokon rejtőző világhoz, e temérdek nyilvános titokhoz. S hogy mi értelme mindennek? Körülbelül annyi, mint nevetni, szeretni vagy éppen – olvasni.
A kiállítást megnyitó művészettörténész, Lóska Lajos Hrabalt emlegette e könyvtájképek láttán, a Gyöngéd barbárokat. De mondhatta volna a Túlságosan zajos magányt is. Olyasmiről volt szó, hogy a könyvtárgykészítők különbséget tesznek-e jó és rossz, szívüknek kedves és közömbös, értékes és értéktelen könyvek között, mielőtt felszabdalják azokat, hogy mindenféle metszeteket készítsenek belőlük. Állítólag különbséget tesznek (jóllehet nem olyan alapon, mint a könyveket szellemi veszélyességük szerint osztályozó könyvégetők) – szemben a hrabali pincével, ahol minden könyvnek a sorsa („fata libelli”) ugyanaz lesz: a közös enyészet. Egy hivatására érzékeny írót magától értetődően izgat könyveinek utókora (hiszen az egyben az ő utókora is). Hát még akkor, ha olyan sokrétű a személyes életrajza, mint Hrabalnak, aki egy időben a Spalená utcai papírzúzdában kereste meg a mindennapi betevőt. Természetesen a történetnek itt a legkevésbé sincs vége: képzeljük el, amint az (akkor még titkos) írót időről időre felkeresi munkahelyén képzőművész barátja, Jiri Kolár, mert papírmontázsaihoz kiváló nyersanyaggal szolgál a nevezetes papírzúzda…
Világok rongya, könyvtár a neved! – fakadt ki Vörösmarty, s hosszú ideig botor módon azt gondoltam, hogy ez is olyasfajta, korát megelőző szürrealista metafora, mint hogy az emberiség sárkányfog-vetemény. Évek múlva esett le a tantusz, hogy nagy poétánk egyszerű technológiai evidenciát emelt költészetté: az idő tájt a papírt tényleg rongyból csinálták. Később azonban fejlődött a tudomány, és már a papír is jobbára csak papírból készült. Ifjan és bohón úgy képzeltem, hogy az egész könyvipar egyetlen nagy perpetuum mobile – valami olyasmi, mint amikor az űrhajósok vizeletét (bocsánat) ésszerűségi okokból ivóvízzé alakítják. (Adódna továbbá párhuzamként a saját farkába harapó kígyó – de ez már az idő haladtával mintha nem is annyira a posztmodern esztétika szimbóluma volna, mint sima pornográfia.) Az ember persze felnőtt fejjel tudja, hogy a könyvet nem csupán más könyvekből hozzák létre (miként az embert más emberekből) – mégis olyan jó hinni, hogy a borgesi végtelen folyamatábra meg az Eco-féle könyvtárlabirintus mégiscsak létezik.
S ugyan mi is történhetne velünk, ha mégis minden másképpen van? Legfeljebb eltévedünk egy szívünknek kedves könyvtájon…