Végtelen viták tárgya az a bizonyos vonal, amely a magán- és a nyilvános élet között húzódik. Meddig mehet el egy újságíró? Mikor beszélhetünk a magánélet megsértéséről? Nehéz, de annál inkább aktuális kérdések, amelyek felmerülnek Guy Birenbaum könyve kapcsán is.
„Három- vagy ötezren vagyunk, újságírók, kiadók, politikusok, főnökök stb. Mi válogatjuk meg, hogy mi a jó önöknek, és hogy mit kell tudniuk” – idézik Birenbaum provokatív kitételét az újságírók, hozzátéve, hogy a szintén e körbe tartozó szerzővel együtt ők, bennfentesek és kapcsolataik a könyv főszereplői. Már az alcím – Minden, amit eddig nem tudtak, vagy nem akartak tudni a Hatszög úgynevezett vezetőiről – is jelzi a szerző bátorságát. A könyv újdonsága ugyanis, hogy idáig kevesen mertek ilyen nyíltan odamondani e néhány ezer bennfentesnek. A könyvben minden érintettnek ott áll feketén-fehéren a neve. A szerző megadja annak az újságírónőnek a nevét (Elizabeth Friedrich), aki a Francia Sajtóügynökségnél (AFP) a párizsi önkormányzat aktualitásaival foglalkozott. Az akkori polgármester Jacques Chirac, aki mellékesen a szóban forgó hölgy állítólagos szeretője volt. Az olvasó valószínűleg felteszi magának a kérdést: na és? Legalábbis addig, amíg ez a „jó kapcsolat” nem fedi el az önkormányzati vezetés negatív oldalait. De akad más is Birenbaum tarsolyában. Az egyik európai képviselőnő legfőbb erénye, hogy a volt francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing törvénytelen gyermekének anyja. És ha az anya, Christine de Veyrac ezen a poszton helyet kapott, az az exelnököt a havi gyerektartás fizetésétől kíméli. Sok helyet töltenek ki a könyvben az újságíró-politikus párocskák és a róluk szóló történetek. A szerző szerint ez az „igazi francia specialitás” például lehetővé tette, hogy Chirackal egy választási kampányműsorban egyik miniszterének élettársa készítsen interjút.
A „forró” dokumentumokat közzétevő kiadó egy igazi tételt állít fel: a maganéletet nem lehet eltitkolni, ha az hatással van a nyilvános életre. A szerző szerint csak azok takaróznak magánéletükkel, akiknek valami rejtegetnivalójuk van. Így Jacques Chirac, akinek nem egy nőügye volt házassága alatt. Talán egy ilyen kaland gyümölcse az állítólagos japán gyermek is. Igaz, ami igaz, a francia államfő gyakorta jár a felkelő nap országában, és mindenki tudja, hogy rajong a távol-keleti kultúráért, kiemelkedően a japánért. De ez vajon elég indok-e ahhoz, hogy valaki közzétegye egy rejtett fiúgyermek létezését? Na igen, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, tartja a mondás, de ez látszólag Birenbaum minden érve. Ugyanis az egyetemi előadó-kiadó semmiféle nyomozást nem végzett. Műve, s ezt ő maga mondja, egy már létező anyagokon alapuló öszszevágás.
A Le Monde jellemzése szerint ez a könyv merész kalandozás a titkok országában, egy zavaros szerkezetű, gyors összeállítású mű. A Le Figaro magazin egyik újságírója ironikus véleménye szerint „bennfentes bűneinkkel végre megtudhatjuk, ki mit csinál takarója melegében vagy a hátsó konyhában”. Egy másik lap – L’Investigateur – ugyanezt keményebben megfogalmazva az irományt „ostoba mendemondák, fellengzős mondatok és téves pletykák gyűjteményének” titulálja. Természetesen mindenkinek megvan a saját véleménye, de tudni kell, hogy a fent említett lapok és újságíróik nem mindig pozitív szereplői a könyvnek. Mert ha elővesz is néhány „politikai gyakorlatot”, a mű a francia politikai újságírás elleni támadás is. Mivel legtöbbször ezek az újságírók képtelenek megszűrni az igazságot, és csak arra jók, hogy megrendezzenek egy erkölcsi komédiát, amelyben ők büszkén játszszák a mellékszerepet. A gyakorlat szerint pedig ha valaki eljut addig, hogy nyíltan beszéljen egy titokról, a magánélet tisztelete nevében nem viszi végig eszmefuttatását, s az érintettek nevét rendszeresen kihagyja cikkeiből. A szerző szerint attól a perctől, hogy a politikusok felhasználják magánéletüket választási kampányukhoz, politikai előmenetelükhöz, az újságíróknak nincs miért azt tisztelniük vagy takargatniuk.
origo.hu
A tavasz beköszöntével előbújtak a nyestek és sok bosszúságot okoznak
