Mi van a tarisznyában?

Megtölti a tarisznyáját az indulás előtt, aki hosszú útra készül. Belerakja, amire szüksége lehet. Magával viszi az otthon, a család melegét, az összetartozás nemes érzését, a becsületet, amit kapott vagy összekuporgatott, a jóságot. Mert egyszer majd számon kérik: mi van a tarisznyában?
Ez az útitarisznya átvitt értelemben a szívet jelenti. Ami abban lerakódik, az jövendő életünk tükre. Olyan érték, amit nem lehet karátokkal mérni, mint az aranyat. Nincs anyaga, csak fénye.
Azt se lehet kiválasztani, hogy melyik közülük a legértékesebb. Az emberség? A becsületesség? A hazaszeretet? A hűség? Nem ártana néha önvizsgálatot tartani, megvan-e mindenünk, mert kilyukadhat a tarisznyánk, és akkor szétszóródik kincsünk, gazdagságunk, elhalványul emberi mivoltunk, elkopik hazaszeretetünk.
Sosem felejtem el azt a napot, amikor egyszer, őszi időben, szüret tájékán vendégül látott egy dunántúli parasztember. Jánosnak hívták. Szép háza volt, szőlője, sok tehene és hízója. Mindezt büszkélkedve mutatta nekem. „A saját erőmből vittem ennyire!” – ismételgette. A falu egyik legszorgalmasabb emberének ismerték. Megsüvegelték, tisztelték és csodálták is munkabírását. Szerették.
A felesége méltó párja volt. Ő is végigvezetett a lakásban, megmutatta a tisztaszobát, aztán a kertben a virágait, a kamrában magas polcon sorakozó befőtteit és a népes baromfiudvart. Még a szekrényajtót is kinyitotta előttem.
Jól éreztem magam náluk. Otthonosan. Az én szüleim is parasztok voltak, közöttük nőttem fel, gyakran magam is éreztem a gyötrő munka kínját, és emlékszem még most is a tarló okozta szúró fájdalmakra a talpamon.
Volt nekik egy angyali kislányuk, Iluskának hívták. Amikor ott jártam, négyéves lehetett. Megfogta a kezem, és behúzott a szobájába. Még ott volt a sarokban a régi bölcső is. Büszkén mutatta meg ő is a kincsét, egy kemény fedeles mesekönyvet kapott az anyukájától. Olvasni még nem tudott.
„Az én könyvtáram!” – mondta, és megsimogatta a mesekönyv fedőlapját.
„Őrizd meg!” – szóltam akkor, miközben csókot leheltem a feje búbjára.
Aztán jöttek a megpróbáltatás napjai. Akár a bősz vihar, úgy rohant hazánkra a kommunizmus szele, összezilálva az életet. A mai fiatalok talán már nem is emlékeznek a kuláklistákra, a lesöpört padlásokra, ahonnan minden szem gabonát elvittek, a kényszermunkára ítélt ártatlanokra.
A becsületes, szorgalmas parasztokat gúny tárgyává tették, kipellengérezték, családi békéjüket feldúlták, egyeseket kitelepítettek, másokat elhurcoltak, bebörtönöztek. Gyermekeik előtt elvágták az érvényesülés felé vezető utat, a kuláknak nevezettek leszármazottja nem kerülhetett egyetemre és vezető állásba, bármilyen tehetséges is volt.
Amikor elvonult végre a vihar, olyan volt az ország, akár jégverés után a határ. Akkoriban sokat jártam a vidéket, de dunántúli ismerősömet, János gazdát nem kerestem fel soha. Ismerősöktől hallottam a család tragédiájáról. A szorgalmas gazdát sírba vitte a hajsza, rövidesen követte a halálba özvegye is, kislányukat, Iluskát a rokonok nevelték fel, szerető szívek segítették, hogy megvalósuljon az álma: tanítónő lett végre belőle.
A múltkorjában a Dunántúlt járva meglátogattam. A régi parasztházban lakott, ahol valaha a család vendége voltam. Már nem ült lidércnyomás a falvak fölött, lassan behegednek a sebek is.
Iluska, az idősődő tanítónő már nem is emlékezett a szüleinél tett látogatásomra. Nagyon régen volt, a kommunizmus kezdetén. De én kíváncsi voltam a régi kertre, amelyben azóta megnőttek a fák. S hallgattam Iluska gyors beszédét küzdelmes életéről. Mi adott neki erőt? – tűnődtem egyre. Mi táplálta hitét, mibe kapaszkodott? Aztán választ kaptam erre is. Mielőtt eljöttem, megmutatta kis könyvtárát. Ahogy végigfutott tekintetem a könyveken, hirtelen nagyot dobbant a szívem. Észrevettem azt a régi mesekönyvet a polc legalján. Az otthon melege, a szeretet jelképe. Ezt őrizte és hordozta szíve tépett tarisznyájában, mint sötétben a lámpát.