Susog a csillebérci erdő

A Konkoly-Thege út mellett elterülő csillebérci erdőt a magyar állam 1898-ban árverésen vásárolta meg, ilyen módon a magyar kincstár tulajdonába került. Az erdőből 1949 táján hasítottak ki egy részt az úttörőtábor részére, amit a telekkönyvben be is jegyeztek. Amikor 1950-ben megalapították a Központi Fizikai Kutató Intézetet (KFKI), egy 27 hektárnyi területet jelöltek ki számára az úttörőtábor úttörővasúttal átellenes végén. Azt azonban már nem tartották szükségesnek, hogy ezt a telekkönyvbe bejegyezzék, hiszen előbb vagy utóbb úgyis minden állami tulajdon lesz, s már csak idő kérdése, hogy ez vegye át a többi tulajdonforma szerepét is. Ennek ellenére a 60-as években mégis úgy döntöttek, hogy ez az átmeneti idő talán hosszabb lesz, mint ahogyan az a történelmi materializmus elveiből következne, ezért ha nem is tulajdonjogot, de kezelői jogot jegyeztek be a telekkönyvbe a KFKI javára. A 70-es években az Izotópkutató Intézet is használati jogot kapott, amit szintén bejegyeztek.
Az évtizedek során a KFKI többször is gazdát cserélt. Általában a Magyar Tudományos Akadémia felügyelete alá tartozott, de volt idő, amikor az Országos Atomenergia Bizottság (OAB) tette rá a kezét, pontosabban idősebb Kökény Mihály, aki az OAB titkára volt, és a Parlament épületéből irányította az intézettel és kutatóival vívott hidegháborúját. Időközben a két intézet laboratóriumokat, könyvtárakat, műhelyeket, raktárakat építtetett. Számos részecskegyorsítót is építettek, és a 60-as évek legelején megkezdte működését a kísérleti atomreaktor is. A 80-as évek végén sor került a reaktor rekonstrukciójára: gondoskodni kellett a hasadóanyagot tartalmazó fűtőelemek és az évtizedek alatt kiégett, intenzív radioaktív sugárzást kibocsátó fűtőelemek szakszerű tárolásáról is.
A sors úgy hozta, hogy 1990-ben szükségessé vált a KFKI átszervezése. Ekkor jött létre a KFKI utódszervezete, öt önálló kutatóintézet és a KFKI Számítástechnikai Rt. Minthogy akkoriban a tulajdon fogalma bizonyos átértékelődésen ment át, érdemesnek tűnt megtudakolni a telekkönyvi hivatalban a 27 hektár tulajdonjogi állását. Nagy derültséget keltett, amikor kiderült, hogy szállásadó gazdánk az úttörőtábor. Egy darabig nem történt semmi, de a 90-es évek közepén a telekkönyvbe egy érdekes bejegyzés került: a „Magyar Tudományos Akadémia tulajdonjog-bejegyzési kérelme elbírálás alatt”. Felmerül a kérdés, hogy ki bírálhat el egy ilyen kérelmet? Erre a kérdésre az elfogadható válasz az, hogy valamilyen hivatal, természetesen a tulajdonos egyetértésével. De ki a tulajdonos? Az újságolvasók széles köre értesülhetett arról, hogy az úttörőtábor az úttörőszövetség tulajdona, mert 1989. június 27-én a Kommunista Ifjúsági Szövetség az úttörő- szövetségnek ajándékozta azt. Ezen dátum kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a Magyar Népköztársaságban 1987. szeptember 1-jén hatályba lépett a földről szóló törvény, amely kimondja, hogy az állam tulajdonában lévő ingatlanok vonatkozásában „a kezelő a kezelésében álló ingatlan tulajdonjogát (…) szövetkezetre, (…) gazdasági társulásra, (…) társadalmi szervezetre átruházhatja.” Ismétlem, ezt a törvényt 1987-ben alkotta meg a magyar törvényhozás. A magyar elvtársaknak időben megvilágosodott az elméjük, és már 1987-ben megalkották az antiállamosítási törvényt, amelynek értelmében az állami tulajdonból mindenki vihet mindent, amit csak lát. A dolog pikantériájához tartozik, hogy ezt a törvényt egy, a kerekasztal-tárgyalások idején meghozott új törvény hatálytalanította. Ez a törvény 1990. július 1-jén, azaz az úttörőtábor elajándékozása után 3 nappal lépett életbe. Ez bizonyítja, hogy az elvtársak nemcsak történelmi távon látták előre a jövőt, hanem naprakészen is.
Ezen rövid történelmi lecke után térjünk vissza a tárgyhoz.
A Magyar Tudományos Akadémia tulajdonjog iránti kérelme bizonyára eljutott a jogos tulajdonoshoz, azaz az úttörőszövetséghez is. Hogy pontosan mi történt, azt nehéz kideríteni, a telekkönyv csak a végeredményt rögzíti. Az úttörőszövetség bizonyára méltatlannak ítélte magát arra, hogy a Széchenyi István által alapított Tudós Társaságnak telket ajándékozzon, vagy az is lehet, hogy rangon alulinak minősítette a kérőt. Summa summarum: a Magyar Tudományos Akadémia nem kapott egy morzsányit sem. Ennél jobban járt a KFKI, mert számára ismét bejegyezték a kezelői jogot. A legjobban azonban az Izotópkutató Intézet járt, amelynek ugyan nem volt semmilyen tulajdonjogra vonatkozó kérelme, mégis megkapta a teljes 27 hektárnyi terület tulajdonjogát, holott a kezelői joga is alig haladta meg a két hektárt. Időközben azonban az Izotópkutató Intézet mint olyan megszűnt, és egy részlege a Rózsadombon székelő Központi Kémiai Kutató Intézet felügyelete alá került.
A helyzet mély aggodalommal töltött el, mert én voltam a KFKI utolsó főigazgatója, és én vagyok a felelős azért, hogy a hajdanvolt erős kutatóközpont, amely valaha még idősebb Kökény Mihállyal szemben is megnyerte a hidegháborút, most teljesen kiszolgáltatottá vált. Egy jogállamban ugyanis a tulajdonos bármikor felmondhatja a használati jogot, és akkor a törvény bizonyára engem kötelez majd arra, hogy adjak tárolóhelyet a kertemben a kiégett fűtőelemeknek. Attól nem tartok, hogy a reaktor átköltöztetésére is kötelezhetnek, mert erre még nem volt precedens, de a gyorsítók közül különösen a nagyobbaknak az elhelyezése ijesztő feladat lenne.
Beláttam azonban, hogy én vagyok a hibás, mert én (pontosabban én is) akartam, hogy Magyarország jogállam legyen, valamint azt sem akadályoztam meg, hogy a KFKI intézetei önálló kutatóintézetek legyenek, ezért fáradságot nem sajnálva törtem magam. Az igazi veszedelem azonban nem abban van, hogy ilyesfajta felelősség terhelhet, mert ez csak arra az átmeneti időre szól, amíg a csillebérci erdőből át nem megyek az égi vadászmezőkre, hanem abban, hogy a felelősség a jog szerint áttevődik az örököseimre is úgy, ahogy az úttörőtábor tulajdonjoga is áttestálódott reaktorostól, gyorsítóstól az úttörőszövetségre. Súlyos aggodalmak gyötörtek, míg mindezeket végiggondoltam, amikor egy még ijesztőbb gondolat jutott az eszembe. Előfordulhat, hogy a környezetvédelmi minisztérium olyan törvényt fogadtat el, amelynek értelmében a kiégett reaktor-fűtőelemeket végleges tárolási helyre kell szállítani. Ha ez bekövetkezne, akkor az nagy csapás lenne a jogos tulajdonosra, nevezetesen az úttörőszövetségre, mert az összes magyar úttörőnek együttesen sincs annyi megtakarított zsebpénze, amiből kitelne a szállítási költség. Már ott tartottam, hogy ellenszenvet kezdtem érezni az iránt az ismeretlen tettes iránt, aki kitalálta azt a közmondást, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát. A fogas kérdés azonban váratlanul megoldódott. A telekkönyvben megjelent egy új bejegyzés, amely szerint az inkriminált 27 hektárnyi terület tulajdonjoga visszaszállt a magyar államra. Az MTA kérelmét ugyan elutasították, de legalább vagyonkezelői jogot nyert.
Hogy egy telekkönyv milyen izgalmas olvasmány lehet egy jogállamban, azt sohasem gondoltam volna. Ezzel a tragikomikus pamflettel évek óta szórakoztatom az ismerőseimet. Most azonban elfogyott a türelmem. Elfogyott, mert az MSZP bizalmáról biztosította és megtapsolta azt a sportembert, aki hasonló jogi és erkölcsi alapon szerezte milliárdos magánvagyonát. Most ő az úttörőszövetség elöljárója. Véges valószínűsége van annak, hogy az úttörőtábor egy szép napon az Altus-birodalom tulajdonába megy át, reaktorostól és kiégett fűtőelemestől, kivéve a vadászházat, amit a főúttörő már áron alul eladott. Egy olyan országban, ahol egy levitézlett exminiszter tesz arra javaslatot, hogy a balesetet szenvedett atomerőmű mikor folytassa működését, minden elképzelhető. Elképzelhető, de egy bizonyos idő után nem tolerálható.

A szerző akadémikus, egyetemi tanár