Szóhadarás

Mindig híve voltam a gyorsaságnak. A fejlődés egyik jellemzője. Sietünk, mert rövid az élet, gyorsvonaton vagy repülőn utazunk, hogy hamarabb elérjünk valahová, nagy sebességű autók pedálját nyomjuk a sztrádákon. Azt tartják, aki gyorsan él, az duplán él. Vannak azonban az életnek olyan területei, amelyeknek kimondottan ártalmára, hátrányára válik a gyorsaság. Ilyen az egyre jobban elharapódzó hadaró beszéd.
A múltkorjában átküldte hozzám Zoli nevű serdülő fiát egyik szomszédom egy kivágott újságlappal, hogy felhívja valamire a figyelmem. Zoli a rendesebb fiúk közül való, akik kopogtatnak, mielőtt belépnek, az előszobában a lábtörlőbe törlik a lábukat, és sose vágnak más beszédébe.
Gondoltam, elcsevegek vele negyedórát. A fiú közlékeny volt, egyfolytában beszélt, sajnos a felét sem értettem annak, amit mondott. Másik világ? Nem. Csak elharapódzó és egyre inkább terjedő rossz szokás.
Néhány nap múlva találkoztam Zoli papájával, és rádöbbentem, hogy ő is hadarva beszél. És hadarva szól hozzám az üzletben az elárusító, sőt így beszélnek olykor a rádióban és a televízióban is. Terjed, akár a pestis. De mi lehet a fertőző gócpont?
Elindítója talán az a mondat lehetett, amelyet minden gyógyszerreklám után elhadartak a rádióban és a televízióban: olvassa el a használati utasítást, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Ha ez egy afrikai államban történik az ibók mai fejlettségi fokán, talán érthető az elővigyázatosság. De nálunk nem csak úgy találomra és marékszámra szedik a betegek az orvosságot. A hirdetés hallatára Kosztolányinak az a megállapítása jutott eszembe, hogy bizony a butaság nagy hatalom. Még mindig.
A rossz példa pedig ragadós. Hadarni kezdett a nemzet. Sőt: bátorították is erre, versenyt hirdettek, egymillió forint jutalmat fizettek annak, aki a leggyorsabban hadarja el a szöveget. Olyan ez, mintha a szemetelőket, rongálókat jutalmaznák büntetés helyett.
Pedig legdrágább kincsünket, gönyörű, zengzetes anyanyelvünket rongálják, a legnagyobb kárt okozva ezzel nemzetünknek.
Volt egy nehéz korszak az életünkben, amikor a párt diktálta, gyakran botor újításoknak tapsoltatták az országot. Legyen Ön is újító! A párt elkötelezett katonája! S valaki visszaálmodva ezt a szellemet, talán ki akart tűnni a bürokráciában. Takarékoskodni lehet, le kell faragni a költségeket, a hirdetésre szánt szövegért csak a felét fizetni. A megtakarított összeget aztán prémiumként szét lehet osztani. A szöveg elhadarva belefér fél percbe. Hogy a hallgató nem érti, és így az eldarált hirdetés senkit se ösztönöz vásárlásra? Sőt visszataszítóvá teheti a hirdetett cikket, az már senkit nem izgatott.
Vagy lehet, hogy nyelvújító babérokra pályázott a gyors beszéd elindítója? Esetleg arra, hogy ne értsék meg a beszédét? Diákkoromban mi is kísérleteztünk ilyesmivel. Fordítva beszéltünk. Azaz a szavak végét tettük előre a beszédben. „Ditvafor szélnibe!” Fordítva beszélni. Voltak, akik folyékonyan tudtak így kommunikálni egymással. Büszkék is voltunk: feltaláltuk a titkos beszédet!
Pedig csak gyerekes képzelgések voltak ezek, diákhóbortok. De az anyanyelvünk nem lehet préda, zablát kell hát tenni a gyorsaságra. Olyan kincsünk a magyar szó, amit óvnunk, védenünk kell. Most még talán nem késő cselekedni. Ha kell, hatósági szigorral is fel kell lépni a nyelvünket szándékosan rongálók ellen, mert a káros következmények szinte beláthatatlanok.
Képzeljük csak el, hogy a legrosszabb is megtörténhet: olyan színvonalra „tökéletesítjük” a beszéd gyorsaságát, hogy már magunk se értjük. Aztán már csak az jöhet, hogy nem is beszélünk egymással, hanem mutogatunk csak, mint valaha az ősember. Mert minek a beszéd, ha nem mond semmit, ha nem szól senkihez? Teljesen feleslegessé válik. Meghal bennünk a nemzet. Ne engedjük!
Mint legféltettebb kincsünket, úgy őrizzük azt a nyelvet, amelyre jó anyánk tanított bennünket!