A lelki élet maga a szeretet. Nem azért szeretünk, mert jót akarunk cselekedni, segíteni akarunk vagy meg akarunk védelmezni valakit. Ha így volna, egyszerű tárgynak tekintenénk a másik embert, magunkat pedig nagylelkűnek és bölcsnek tartanánk. Ennek semmi köze a szeretethez. Szeretni annyi, mint közösséget vállalni a másikkal, és meglátni benne az isteni szikrát – idézi Paulo Coelho a szerzetes írót, Thomas Mertont A Piedra folyónál ültem, és sírtam című regényének bevezetőjében. A kisemberekkel való közösségvállalás Coelho minden regényében erős hangsúlyt kap. Életrajzát végigolvasva könnyen megértjük, hogy ez a középosztálybeli családból származó, szigorú nevelést kapott férfi gyerekkorában sokat szenvedett a szeretet hiánya vagy a rosszul szeretettség miatt, ami előbb lázadásra, majd a szolidaritás vállalására sarkallta. Még nem volt tizenhét éves, amikor apja pszichiátriai klinikára küldte, mondván: túlságosan „nehezen kezelhető”.
– Hogyan tudta kiheverni azt a kamaszkori sokkot, amely később a Veronika meg akar halni című regényének alapanyagát adta? – kérdeztük tőle először.
– Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a saját sorsa, amit be kell teljesítenie. Mi a „saját sors”? Az, amiért élünk, az életünk értelme. Vannak álmaink, amelyek nem szükségszerűen azonosak azzal, amit a társadalom vagy a szüleink képzelnek el velünk kapcsolatban. Meg kell szabadulnunk a kényszertől, hogy annak feleljünk meg, amit mások várnak el tőlünk, és azzal kell foglalkoznunk, hogy elérjük, amit mi várunk az élettől. A kórházban jöttem rá, hogy tarthatjuk magunkat áldozatnak, de olyan embernek is, aki harcol azért, hogy meglegyen a maga helye a világban. A Veronika meg akar halni is arról szól, hogy merjünk mások lenni. Mindenki páratlan a maga nemében, mindenkinek el kell fogadnia, hogy ő ő, ne mások sablonjait, mások sorsát próbálja megismételni. Egészségtelen, ha valaki úgy él, mintha nem ő volna. Az az ember normális, aki képes kifejezni a saját érzéseit. Attól a pillanattól kezdve vagyunk szabadok, amikor nem félünk attól, hogy megosszuk másokkal a szívünket.
– A szülei azt szerették volna, ha mérnök lesz, de ellenállt. Miért?
– Az iskolában észrevettem: képes vagyok arra, hogy írásban fejezzem ki az érzéseimet. Megfizetek azért, hogy író lehessek, gondoltam, mert már akkor tudtam, hogy anyámnak valószínűleg igaza van. Azt mondta, nem járhatok sikerrel, mert Brazíliában senki sem olvas. De nem bénított meg, hogy le akart beszélni az álmaimról, még inkább harcoltam, mert szükségem volt rá, hogy legyen lelkesedés az életemben. Voltak pillanatok, amikor a szorongás, a frusztráció kerekedett felül bennem, de elég elszánt maradtam ahhoz, hogy mindezt kiégessem magamból, és nekilássak a saját vállalkozásomnak. Visszaút nem volt. Ettől kezdve a jövőt a jelen pillanat eredményének látom, a jelen pillanatot pedig azon döntések eredményének, amelyeket képes voltam kellő időben meghozni – minden lebeszélés ellenére.
– Hogyan emlékszik a hatvanas évek hippimozgalmára, a zeneszerző-énekes Raul Seixasszal való közös munkára?
– Az volt a mértéktelenségek kora. De amint William Blake mondta: „A Mértéktelenség útja vezet a Bölcsesség palotájába.”
– Látogatása a dachaui koncentrációs táborban és zarándokútja Santiago de Compostelába fordulópontot jelentett a szenvedések és a „normalitás”: a Polygramnál töltött évek, valamint az első házasság után. Miért?
– A Santiago de Compostelába vezető zarándokutam volt a fordulópont. Én, aki egész addigi életemben arra törekedtem, hogy megismerjem a világegyetem titkait, akkor értettem meg, hogy nincsenek titkok. Az élet mindig rejtély volt, és az is marad örökre. Követnünk kell a jeleket, és figyelnünk kell másokra. Az élet állandó csoda, és a csoda más emberekkel való találkozások során mutatkozik meg. A zarándoklat után ahelyett, hogy válaszokat kerestem volna, kezdtem megérteni, hogy az élet maga is válasz.
– Ön sok millió olvasó számára nagy mesélő, egyszerre poéta és filozófus, aki amint az 1994-es irodalmi Nobel-díjas, a japán Oe Kenzaburo mondja: ismeri az irodalmi alkímia titkát. Mit jelent önnek ez az alkímia?
– Az alkímia az a művészet, amelynek segítségével kivetítjük a külső világba azt, ami a nem anyagi világban a sajátunk. Ha valaki képes kifejezni valamit fizikailag, a testével, világosabb képet kap az érzelmeiről. Ha szeret, megváltoztatja a világot, tekintet nélkül arra, hogy hisz-e Istenben vagy nem. Mindenkinek megvan a tudat alatti oka arra, hogy miért van ezen a földön. Mindenkinek azt ajánlom, vezessen naplót, ez sokat segíthet abban, hogy megoldjuk a konfliktusainkat, és javítsunk valamit a világ helyzetén is.
– Azt mondja, gyorsan ír, de sokáig gondolkodik, mielőtt nekikezd a munkának. Honnan tudja, hogy melyik a megfelelő pillanat? És milyen kritériumok alapján változtat, ha változtat a szövegein?
– Általában kétévente írok új könyvet. Januárban kezdem, ebben a hónapban adom meg magam. Nem készítek jegyzeteket, a téma megvan, s addigra a könyvet is megírtam – lélekben. Az első változat általában kétszer olyan hosszú, mint a kiadott kézirat. A leírásokat rendszerint kigyomlálom, meg kell hagyni az olvasónak a szabadságot, hogy ő rajzolja meg az arcokat, a helyeket. Az olvasás alkotó folyamat, mindig az író és olvasó közötti interakciót jelenti.
– Rengeteget olvas, mondta egy korábbi interjúban. Kiket érez a legközelebb magához?
– Jorge Luis Borgest, Jorge Amadót, Henry Millert és William Blake-et.
– Természetes könnyedséggel használja az új tömegkommunikációs eszközöket: a számítógépet, az internetet, ami nem minden író számára magától értetődő. Mindig ilyen bizalmas viszonyban volt az új technológiákkal?
– Nem vagyok bizalmas viszonyban velük, de hiszek benne, hogy sokat segíthetnek. Vannak persze obskurantizmushullámok, egyesek azt állítják, hogy az új technológia az ördög találmánya. Ezek az emberek valószínűleg ugyanezt mondták, amikor Gutenberg kinyomtatta az első Bibliát, vagy amikor Kolumbusz elhatározta, hogy átszeli az Atlanti-óceánt.
– Az újságírást soha nem adta fel. Miért?
– Csak kétévente írok új könyvet, de szükségem van rá, hogy állandó kapcsolatban maradjak az írással. Amikor hasábban kell gondolkodni, az rászorít arra, hogy tömören fogalmazzak, mélyen beleássak a szóbeli hagyományba, és az irodalmat hídnak használjam a különböző kultúrák között.
– Mit jelent önnek a siker? Mit gondol, mi a magyarázat arra, hogy könyvei több mint tíz éve vezetik a nemzetközi bestsellerlistákat?
– Nem gondolkodom ezen, nem is próbálom megmagyarázni, mert irodalmi munkásságom arra összpontosítom, hogy behajózom az én ismeretlen tengeremet. Vegyük például Az alkimista című regényt. Olyan könyv ez, amit egyedül magamnak, a lelkemnek írtam. Miközben dolgoztam rajta, megpróbáltam megérteni a saját életemet, és ehhez az egyetlen lehetséges út egy metaforán keresztül vezetett. A könyv egyedül járta meg a maga útját az olvasókhoz, és az olvasók felfedezték, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszem fel benne, mint ők. A sajtó nem támogatott, a média rendszerint nem hajlandó arra, hogy ismeretlen szerzőről írjon, beszéljen. Azután a könyv lépésről lépésre külföldön is befutott, és ma ez a regény minden idők egyik legnagyobb bestsellere. De a siker lassan jött, a szájhagyomány segítette, ami azzal a csodálatos érzéssel tölt el, hogy nem vagyok egyedül. A könyveimben nem teszek mást, mint megosztom a tapasztalataimat. Hiszek abban, hogy csak a tapasztalat számít, nem próbálok megértetni az olvasókkal semmit.
– Az emberi sors érdekli, s olyan világban él, ahol az életet egyre több oldalról fenyegeti veszély. Ön szerint hogyan lehetne gátat vetni az ember önpusztító akcióinak?
– A világ nem lefelé megy, épp ellenkezőleg: sok minden arra mutat, hogy minden erős nemzet tudatában van a szegény országokat sújtó problémáknak. A világ akkor menne lefelé, ha senki sem tiltakozna. Ma sokkal inkább tudatában vagyunk a gondjainknak, és aktívabbak vagyunk, mint öt vagy tíz éve voltunk.
– Meglepő, hogy ilyen optimista, pedig tömérdek gonddal szembesül annak az intézetnek az alapítójaként is, amelyet kizárólag a saját jogdíjaiból tart fenn. Gyerekeket és idős embereket segítenek. Mi a helye ennek az intézménynek az életében?
– Senki sem sziget, ahogy John Donne mondta egykor. Amikor megértettem, hogy harcolnom kell a jogaimért, azt is megértettem, hogy ez azt jelenti: a társadalmi igazságosságért kell harcolnom. Fiatal korom óta dédelgettem azt a romantikus gondolatot, hogy esélyt kell adnom a körülöttem lévőknek. Életem egyik szakaszában túlságosan elfoglalt voltam, akkoriban a magam esélyeiért harcoltam. Egy másik szakaszban már láttam a fényt az alagút végén, de nem volt anyagi lehetőségem ahhoz, hogy hozzájáruljak mások álmainak megvalósításához. Végül 1995-re gyűlt össze annyi pénzem, hogy elindíthattam a programot. Úgy döntöttem, hogy gyerekeket és idős embereket támogatok. A gyerekektől függ az országom jövője, lehetőséget kell kapniuk arra, hogy tanulhassanak, hogy szeretet kaphassanak. Az idős emberek közül pedig sokan életben sem tudnának maradni segítség nélkül. Évente körülbelül háromszázezer dollárt költök erre a két programra. Többre is futná, de a terjeszkedés fizikai képtelenség, nincs helyünk. Közel a lakásomhoz, öt házban helyeztünk el háromszáztíz gyereket. Újabb három házra volna szükségünk, hogy további kétszázról gondoskodhassunk, de hiába van pénzem a program bővítésére, nincs kiadó vagy megvásárolható ház a környéken. Megpróbálom felhasználni a „befolyásomat” is, amennyire lehet, hogy hiteleket szerezzek a kormánytól elemi egészségügyi szükségletek kielégítését célzó új programokra. De én csak pénzzel segítek, és néha-néha ellátogatok az intézetbe. A tisztelet és köszönet azoknak a névtelen asszonyoknak és férfiaknak jár, akik ott egész nap helytállnak. Nélkülük mit sem érne a pénzem.
– Magyarországon keveset tudunk a hazájáról. Mit hangsúlyozna, ha önnek kellene bemutatnia?
– Azt hiszem, ha valaki elveszíti a gyökereit, mindent elveszít. Minden sornak, amit leírok, ahhoz van köze, hogy a brazilok miként látják a világot. Még ha Szlovéniáról vagy Afrikáról beszélek, akkor is arról szólok, hogyan képzelik el a brazilok ezeket „a távoli földeket”. Összekeveredik a látható, például az óceán a láthatatlannal, vagyis az óceán mélységével, és korlátok nincsenek.
Paolo Coelho 1947-ben született Rio de Janeiróban. A jezsuiták riói San Ignacio kollégiumában tanult. Mint nehezen nevelhetőt többször is pszichiátriai klinikára küldték. A hatvanas évektől 1976-ig a brazil rockzenész és énekes Raul Seixas szövegírója, újságíró és rajzfilmes volt. A katonai diktatúra idején „felforgató elemnek nyilvánították”, és börtönbe csukták, megkínozták – a legrosszabbtól „pszichiátriai dossziéja” mentette meg, kiengedték. 1973-ban munkát vállalt a Polygramnál, de 1978-ban otthagyta a céget. A dachaui koncentrációs táborban tett látogatása és egy ismeretlennel való találkozás hatására megbékélt a katolicizmussal. 1986-ban végigjárta Komposztellai Szent Jakab zarándokútját, ez az élmény ihlette első regényét (Egy mágus naplója, 1987). 1995-ben létrehozta a nevét viselő intézetet brazíliai rászorultak megsegítésére. Dolgozik több nagy világszervezet, köztük az UNESCO humanitárius programjainak megvalósításáért. Az Athenaeum 2000 Kiadó gondozásában magyarul eddig megjelent regényei: Az alkimista; Veronika meg akar halni; Az ördög és Prym kisasszony; A Piedra folyónál ültem, és sírtam.
origo.hu
Vége van! Nem kicsit, nagyon! – Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása
