Érthető módon nagy örömet váltott ki amerikai kormánykörökben az ankarai parlament minapi döntése, miszerint igent mond a török csapatok Irakba küldéséről szóló kormány-előterjesztésre. Nemcsak azért, mert – amint ezt Bush elnöknek az ENSZ-közgyűlésen elhangzott beszéde jelezte – Amerika most már szeretné megosztani az iraki háború terheit másokkal (a hasznáról, vagyis az olajbevételekről eddig még nem ejtett szót), hanem azért is, mert eltökélt szándéka, hogy minél több muzulmán országot is elcsábítson egy kis „iraki kalandra”. E cél által vezérelve néhányat megkörnyékezett (például Pakisztánt, Bangladest és Indiát is), de egyik sem állt kötélnek. Tekintettel Törökország történelmi szerepére a Közel-Keleten – tudniillik, hogy az oszmán törökök évszázadokig tartották megszállva többek között a ma Iraknak nevezett területet is – nem valószínű, hogy főként az arab országok körében ragadós lenne a török példa.
Ankarának megvan persze a maga számítása e kis baráti segítséggel az Egyesült Államok számára. Először is szeretné befolyásolni Irak jövőjének alakulását, amit csak a helyszínen lehet. Szívesen venné, ha szomszédja nem kapna igazán erőre, annyira azonban mégse gyengülne meg, hogy szétessen, hiszen akkor könnyen létrejöhet a területén egy független kurd állam, amely Törökországból is kikanyarítana kurdlakta körzeteket. Ezért nincs ínyére a déli határa mentén, iraki területen szervezkedő Kurd Munkapárt (PKK) tevékenysége. Régóta szeretné rávenni nagy szövetségesét, hogy lépjen fel a PKK ellen, érzi azonban, hogy ezt nem várhatja el ingyen. Végtelenül sérelmesnek találná továbbá, ha végképp kimaradna az Észak-Irakban, kurd többségű területen elterülő olajmezők fölötti osztozkodásból, márpedig a részvételre csak akkor van reménye, ha megveti a lábát a kérdéses területen. Titkon talán abban is reménykedik, hogy most végre megkapja az F–16-os programjának továbbfejlesztéséhez szükséges korszerű technológiát, amit eddig Washington megtagadott tőle. Az a jövő zenéje, hogy mindebből mi teljesül majd, annyi azonban már most is látszik, hogy a két szövetséges elképelései több ponton elég messze vannak egymástól.
Azt persze Washington sem várja el, hogy Törökország ingyen vigye katonái bőrét a vásárra. Ezért egy kicsit megcukrozta a kását, amit Ankara egyszer már visszautasított. Hozzájárult egy 8,5 milliárd dolláros kölcsön folyósításához az évek óta pénzzavarral küzdő országnak, és megígérte, hogy a körmére néz a PKK-nak. A török csapatkontingens elhelyezésében azonban a felek nehezen fognak egyezségre jutni: míg a török hadvezetés önálló szektort szeretne felügyelni mintegy 150 kilométeres mélységben a török határtól, kurdlakta területen, addig a Pentagon stratégái Bagdadtól nyugatra, a jordániai és a szíriai határ közelében látnák a legszívesebben a török katonákat. Erre több okuk is van, a legfontosabb vélhetőleg az, hogy mindenképpen szeretnék távol tartani egymástól a törököket és a kurdokat. Lévén az utóbbiak az Amerika-barát iraki rezsim tartópillérei, botor dolog volna őket megharagítani. Az Irakot kormányzó testület, amelynek gondosan megválogatott 25 tagja közt több kurd is van, már vissza is utasította a török békefenntartókat. Az elkövetkező hetekben, hónapokban majd elválik, mennyire független ez a „kormány”: kitart-e vajon álláspontja mellett, vagy pedig Amerikának sikerül rábeszélnie a török segítség elfogadására. Beletelhet egy kis időbe Ankara meggyőzése is, hogy adja fel az észak-iraki török protektorátusról szőtt álmát, ha egyáltalán sikerül. Erdogan kormánya kétségtelenül jól megkéri katonái árát, de számára és Törökország számára is nagy a kockázat. A legkevesebb, hogy a kudarc elsodorja a kormányt, amely e lépéssel természetes közegével, a muzulmán világgal fordítja szembe országát, anélkül, hogy megvalósította volna Atatürk nagy álmát az európai Törökországról.
origo.hu
Halálos baleset történt az M5-ös autópályán
